Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-08-19 / 66. szám
1933. augusztus 19. »KOMAROMI LAPOK« 3. otda'i Szent István. Komárom, augusztus 19. Holnap ünnepli a világ magyarsága első szent királyának emlékét. Ahol csak magyarok laknak, megemlékeznek erről a nagy fejedelemről, aki népét bevezette a kereszténységbe és ezzel helyet biztosított számára Európában is. Nem tudjuk eldönteni, hogy az Egyház Szent Istvánja, a középkor aszkétikus lovagja, a szentélelű ember, az apostoli lelkű hittérítő a nagyobb, akit az Egyház a szentek közösségébe iktatott, — avagy István, c néven az első magyar király, aki államot alkotóit a nomád törzsekből és megalkotta a széthulló részek egységes igazgatását. a középkori méretű királyi hatalmat, amelyhez fut egy nagy ország kormányzásának minden szála, a törvényhozóhoz és a bíróhoz. Az Egyház méltán ünnepli nagy emlékét az apostoli lelkű térítőnek és püspökségek, monostorok alapítóinak, a pogány lázadások veskezű elfőj lójának, hiszen a tizedik évszázad első negyedében európaszerte folyt ez a munka több-kevesebb eredménnyel. Hogy István király elvégezte a munkát, a kalandos nemzet erkölcseit megszelídítene, ez nagy eseménye ezeknek az időknek, de ehhez mérhető a másik cselekedete: a magyar állam épülete alapjainak lerakása, amely alapokon épült fel a magyar állam kilenc évszázados alkotmánya. A nagy államférfi csodálatos alakja csak akkor bontakozik ki előttünk, ha összehasonlításokat teszünk ennek a kornak országai és azok fejedelmei között. Mint diplomata is lángelme és nevének nemcsak romában szerez elismerő kitüntetést, királyi koronát, ahonnan akkor a világot kormányozták, hanem a többi nemzetek népei között is. ahova nagyságának híre elhatolt. Szent István fáradtan, eltörődve, csalódva halt meg. mert nem látta biztosítódnak művét, nem tudta,' hogy azt nem törik-e össze, méltatlan utódok. így is történt, de sem a sima velencei udvaronc rokon, sem sógora, a tragikus végű Sámuel király nem volt elég erős ahhoz, hogy abban kárt tegyenek. Az állam megalapítva dacolt a veszedelmekkel és ez mutatja a benne levő konstrutív erőt. Hiszen halálos katasztrófák érték: a mongol támadás, az oszmán imperializmus hódítása, mely három darabra tépte az egységes államot, a letiport szabadságharc, amelyben alkotmányát védte és a vér tengerével gázolta le a nemzettől idegen hatalom. Szent István lelke mindig ű. magyar nemzettel élt és nem hagyta el bajában, bánatában. Ennek a léleknek hódolunk, aki nemzetünk történetében a legszebb hetven áll. Elvisszük hozzá lelkűnknek minden terhét és megváltjuk előtte bűneinket is, mint a tiszteletére zengedezeLt sokszázados ének mondja: gyászos öltözetben, Te előtted járván... Hol vagy István király? kérdezzük imádságunkban, megpróbált, az élet nehéz keresztjét hordozó magyarok. Csillagtrónusodról tekints le ránk kései véreidre és áldd meg megfogyatkozott, bennedbízó árva népedet. Mi történik egy óra alatt ? Mi minden történik egy óra alatt -erről a kérdésről gyűjtött össze statisztikai adatokat a Neues Wiener Journal. A Népszövetség statisztikai adatai szerint egy óra alatt a földön 5140 ember születik és 4630 ember hal meg, 1200 pár köt házasságot és 85 válik el. A civilizált országokban minden órában tizenöt embert gyilkolnak még. Hozzávetőleges adatok szerint óránként 198.500 bűncselekmény és kihágás történik la földön és ezek közül csak 177.000-et büntetnek meg. Óránként 10.000 mázsa gyapotot és 3000 mázsa gyapjút dolgoznak föl, 99.600 tonna cukrot termelnek, de csak 98000 tonnát fogyasztanak, 176 tonna nyersdohányt dolgoznak fel, amiből azután másfélmillió dollár ára cigarettát, szivart és pipadohányt füstölnek el. Az emberiség egy óra alatt másfél millió liter bort, egy félmillió liter sört, 50 millió csésze kávét iszik. Ugyancsak egy óra alatt az emberiség 25 millió kiló burgonyát eszik, 3.6 millió kiló húst. 30 millió kiló kenyeret, 2.4 millió tojást. Egy ember átlagos keresete egy óra alatt 2 bent -és 97 dollár között váltakozik. Két centet kap egy órára egy kínai kuli és 97 dollárt az amerikai elektromossági tröszt elnöke. Vannak persze ennél is nagyobb jövedelmek. Jósé Padilla, a híres spanyol zeneszerző, negyed óra alatt írta meg »Valencia« című híres slágerét és egymillió frankot keresett vele. Egy óra alatt 114.000 sürgönyt kézbesítenek a földön és e sürgönyöknek csak a fele üzleti jellegű. A postaküldemények száma egy óra alatt 1141.6 millió, amihez 25 millió dollár értékű bélyeget használnak fel. A nemzetközi filmipar egy óra alatt körülbelül 50 kilométernyi filmet használ el. 1.6 millió ujságpéldány hagyja el a rotációs gépeket egy óra alatt a világ összes országaiban. A Föld pályáján 1776 kilométert fut be egy óra alatt, mialatt négy zivatar és egy földrengés zajlik le. Saját tudósítónktól. Véres verekedést eredményezett az állandó komáromi munkanélküliség. Köztudomású, hogy Komáromban egész nyáron mintegy 2000 munkanélküli van, akik közül alig kétszázat alkalmazott a kikötői építkezés, a Vágszabálycrzás, a rakodópari és az uccarendezés. A többiek munkaalkalomra várnak. A pozsonyi kapu melletti öreg erődítmények egv részének lebontásával s a part egycngetésével hónapok óta mintegy nyolcvan-száz munkást foglalkoztat egy pozsonyi cég, amely jelenleg-2 korona 40 fillér órabért ád. Ezzel a földmunkások nem voltak megelégedve és 3 koronát kértek. A cég többizben kijelentette, hogy a kívánt összeget nem tudja megadni, mert akkor veszít az üzleten s inkább beszünteti a munkát. A munkálatok időnkénti sztrájkkal és bérmozgalmakkal folynak. Csütörtökön reggel véres verekedés és tüntetés tetőzte be a bérmozgalmat. Az agitátorok szavának hatására mintegy nyolcvan munkás letette a szerszámját. A vállalkozó cég erre 26 komáromi és 12 vidéki munkást veit föl, akik- TISZTÁZZUK VÉGRE A NYILVÁNOS ÓRÁK ÜGYÉT! Türelmünk végére kezd érni. Sokáig csak tréfáltunk s kedélyeskedtünk a három városi óra össze-visszaságán. Végre is azonban ideje volna már őket rendhez szoktatni s nem várni azt, hogy az órában bizakodva, mindenki tévesen érkezzen terminusaira. Negyedórás késések és előre rohanások nem tartoznak a ritkaságok közé. Az órák roszszul jóiénak, ezen a helyzeten segíteni kell. Vagy pedig, ha már mindenképen rosszul kell járniok a nyilvános óráknak, akkor egyforma rosszul járjon valamennyi, még igy is jobb, mintha tízfelé jár a három. Komárom, augusztus 18. azonnal munkába állottak. A cég azért alkalmazott vidékieket is, mert a 2000 komáromi munkanélküli közül, egyenes felhívásra csupán 28-an vállalkoztak arra, hogy dolgozni fognak. A többiek a munkavállalókat sztrájktörőknek nyilvánították és megtámadták munka közben. Formális csata fejlődött ki a sztrájkolok nagy tömege és a munkavállalók között, kövekkel, lapáttal és ásókkal mentek egymásnak s csakhamar vér festette be az országutat. A verekedés hevében hét dolgozó megsebesült. Az ügyeletes rendőrt, aki egymaga akart először rendet csinálni, szintén erősen megsebesítették. A támadók közül is nagyon sokan sebesültek meg, ezeket azonban társaik a tetthelyről azonnal elvitték. A sebesültek között van Mező István kommunista szenátor is. A riadalomra azonnal erős rendőri készültség ment ki, amely rendet csinált, felírta a zavargókat s beidézte a rendőrségre, ahol Machácsek Pál rendőrtanácsos egész napon át folytatta a kihallgatásokat, hogy megálállapítsa, kit terhel a felelősség. Több verekedőt letartóztatlak. Véres verekedéssé fajult a komáromi bérmozgalom. Sebesült munkások maradtak a porban. A rendőrt is megtámadták. Mező szenátor megsebesült. igen hangosan. Két kezem a »Fel torreádor! -t játszotta a falon, a szitás pedig fel-felugrott néha, kivette az üvegszemét, magasra dobta s mielőtt elkapta Volna, ötször is összecsattintotta a két tenyerét. — Huj, huj, szita, féreg, orvosság ez és nem méreg! :— mutatott a borára s közben csak úgy patakzott a könnv az ép balszeméből. II. Másnap délelőtt,bekopogtam a zongorakölcsönző termébe. Egy szóval sem mondottam, hogy ki vagyok. Zongorát akarok bérelni, magyaráztam halkan, engedjék meg, hogy végigpróbáljam a hangszereket. Kopasz, amolyan süvegfejű úr vezette az üzletet, fanyarul nézett végig rajtam, szegényes öltönyöm nem bíztatta nagyon. De hát, ki tudja — gondolhatta, — mindenki belülről viseli a zsebét. Hátha... Valóságos' zóngoraerdő volt az a terem. Előkelő, tükrösarcú, szinte kacér-lábú hangszerek álldogáltak ünnepélyesen a szerényebb szerszámok között, járkáltam körülöttük, jószavamra mondom, vadul dobogó szívvel, ó, vájjon hol lehet az, ami az enyém volt. Milyen kár, hogy nem adtam volt néki valami nevet, ha most hangosan szólnék, bizonyosan válaszolna rá. Azt mondaná ünnepi Es-dur hangján harsogva: — Itt vagyok, itt vagyok, sáppadt, szegény mesterem, kérem, jöjjön ide, beszéltesse el az ujjaival, vájjon mi újság odakünn? Mit csinál a varkocsoshajú, táncos kis vendéglőslány, aki mindig selyeinpárnás ujjakkal simogatott? És ön miből él most? Talán írásból haldoklik? Mondja, aranyos gazdám, az a himlőhelyes végrehajtó, aki mindig beléöklözött a billentyű arcomba, kifizette már a kispörköltet, meg a tizennégy kadarka fröccsöt? Még nem? Ó, a szemtelenje! Vevők jöttek-mentek, végigpróbálgatlák a zongorákat. Én csak akkor figyeltem, ha valaki kijelentette, hogy pianinót akar vásárolni. Alaposan szemügyre vettem az ilyeneket és igyekeztem kitalálni: jó ember, nem jó ember. Bütykös ujjú, vadindulatú-e, mert az én pianinómnak jó házba kell kerülnie... Úgy déltájt két jólöltözött, tagbaszakadt úr érkezett. Vidámak voltak, sok pénz*nevethetett a tárcájuk bélésében. Mindkettőnek akkora keze volt, hogy bátran befedhetett volna vele egy feketéző asztalt. Ahová ujjakba hasadt öklük lesújtott, ott nyögött, jajgatott a klaviatúra. Ki is jelentették, hogy nem akarnak új hangszert vásárolni, hanem valami »strapát«. Vasból legyen! — nevetett az egyik. — Valami strapát? — kérdezte a süvegfejű. Felfigyeltem. Jaj, Istenem, nem is vettem észre, hogy egy íróasztal mögött árvul még pianinó. Ha az az enyém, — hát nincs igazság a zongoraégben ! Az asztaltenyerű odalépett. Kifényesített, vadonatúj réztartós, újpedálos, keskeny kis pianinó volt, néztem, néztem, de hát így új köntösben valamennyi egyforma. És még hozzá fekete. Ám alig tette rá ujja bütykét az óriás, menten felszakadt a fájás a szívemből. Ez az! Te vagy az, aranyos egyetlen testvérem, ni-ni, hogy kiöltöztettek! Lám, az üvegskálád »b -je, meg a könnyű, kis fekete >gis<-billentyűd sem törött már, egészen új, ifjú, erőteljes, vidám. Az én Istenem vetette le rácl megsegítő tekintetét. Jaj, hogy püföl ez a medve, a másik meg nevet rád, igaz, olyan a nevetése, mintha farkasvicsorítás volna, s az az átkozott kufár, az az Olajfahegy-utolsója, a süvegfejű, mennyire dicsér, tömjénez, szinte áld, hogy elvigyen. Elszántan léptem melléjük. »Szabad?« — mondottam, kis termetemhez túlzottan mért hetykeségemmel, — »én igazán értek uraim a pianinóhoz, ez a hangszer csakugyan jó strapa-dolog, szabad kérem, pardon egy pillanatra...« És leültem és leütöttem pár akkordot. Ó, ismertem én a hangtestvéremet, ismertem a pedálja, meg a húrozata, meg a billentyűzete szerkezetét, hiába öltöztették az angyalt új köntösbe, minden gondolatával tisztában voltam. Bizony, úgy nyekergett, csikorgóit, zörgötl, hörgött, hogy a két tömpeöklű összenézett s tovament. A süvegfejű dühösen villogtatta rám a szemét, de én így szóltam: — Valószínű, hogy ezt a pianinót bérelem. Erre aztán enyhébben pislogott rám. Milyen boldogság volt, hogy megmentettem. Két-három lágy akkorddal megsímogattam, kéthárom víg futammal felvidítottam, ó, Hogyan ujjongott, dalolt, reszketett. — Pszt, — súgtam, — csak bízzál bennem, öreg óbudai kenyéradóm, de azért el ne áruld magad. Nekem egy fillérem sincs, testvérem, ki kell várni, amíg jön valaki, mert én megfogadtam, hogy rossz helyre nem adunk. Bízzál csak bennem. — Áldjon meg a dalt nyújtó, igaz ég! — súgta halkan a boronázó ujjam alá s mélyen, megliatottan zendült. Sok-sok vevő közül végre közeledett valaki. Fekete, könnyű nyári selyemköpenyt viselő, ősz úri asszony, meg egy egészen kékszemű, szép, tekintetet beselymezően szép úrileány. No most, te sáppadt zongorás, no most. Vígan, így szokták mondani. Nekem se kellett több, megremegtek az ujjaim, megremegett a muzsikától melegágyas szívem, végigsimítottam a zongora fedelét, akár egy leányhomlokot, kopott cipőm talpa szinte csókolta az új pedált és Chopin sziromszavával mesélni kezdtem a zongorából mindazt, amit ez a csodálatos lengyel mesélt... Szegény szavamra mondom: ihletettem ü, mily szépen mesélt a vén barát, mennyi zengéssel, bongással, édes trillával, mosolygós, de mély gerezdet szántva a zenét író levegőbe, milyen üdvözülten és milyen tisztán. A süvegfejű hátrapislogott. Oda-odafigyeltek ősz uriasszonyék is. És mikor ujjaim alá tévedt a rózsás ablakokról mesélő londoni uccák dallama, az ősz uriasszony arcát emlékekkel telt leánymosoly simította ki. Nem vették bérbe a zongorát. Megvették. Hála néked, én gondoskodó, jó Istenem, hát elhiszik, hogy jó helyre került. Csodálatos helyre került, hisz a kis, egészen kékszemű lánynak olyan gyengédséggel párnázott, olyan kicsiny, vékony ujjacskái voltak! Ujjacskái... A süvegfejű hálás volt. Még azt is megmörT- dotta, hogy délután négy órakor szállíttatja a hangtestvéremet. — Csak sok pokrócot tetessen alája, kérem — mondtam és kitámolyogtam a zongoraboltból. Délután négy órakor csakugyan elszállították. Gyalog követtem a teherkocsit. Egészen a Máriaucca hét szám elé. És amikor négy vállas ember eltűnt vele a szép, szép, úri kapu alatt... Akkor ? Akkor úgy jártam, mint a félszemű szitás...
