Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-08-19 / 66. szám
2. oldal. »KOMAROMI LAPOK« 1983. augusztus 19 több kisebb államnál egy követet bízzunk meg, hogy a központban és a központon kívül ne legyen annyi fölös számú tisztviselő és alkalmazott, mint amennyi most van. Tékozlással senkinek sem imponálhatunk, sőt ellenkezőleg. A propagandákra fordított milliókról nem is akarok beszélni, ha látjuk, hogy mit tudnak a magyarok és mit tudunk mi. Propagandánk számára nem lehet szomorúbb bizonyítvány, mint az angol parlament tagjainál elért magyar siker. Valószinüleg ugyancsak nem fog ellenzésre találni az a javaslat sem, mely meg akarja szüntetni azt az állapotot, hogy törvényhozóink a népszövetség üléseire államköltségen fölösleges kirándulásokat tegyenek. Tilos a német Telegraphenunion híreinek felhasználása. A csehszlovák kormány tudvalévőén az összes németországi lapokat kitiltotta Csehszlovákia területéről. Ezzel kapcsolatban a postaügyi minisztérium a napokban az összes csehszlovákiai német lapok szerkesztőségeinek rendeletet küldött, amelyben megtiltotta a németországi Telegraphenunion rádiószolgálatának használatát. A rendelet ezeknek a híreknek nemcsak a terjesztését tiltja meg, hanem azoknak már informativ célokra történő felvételét is. A cseh sajtó élesen elitéli Hlinka nyitrai szereplését. A nyitrai Pribina ünnepélyen lejátszódott botrány politikai jelentőségével foglalkozott a cseh sajtó egész héten, amelyet a különböző lapok a legélesebben elitéinek. A legionista Národni Osvobozeni vezércikkében ezt Írja: — A nyitrai tüntetések ismét megmutatták a kereszténységről annyit beszélő szlovák néppárt gyűlöletét. Az a viselkedés, melyet a szokolokkal, az állami himnuszokkal és a kormány képviselőivel szemben tanúsítottak, tökéletes ellentéte volt azoknak a szavaknak, melyeket a köztársasági elnök szózatából a kormányelnök olvasott föl Nyitrán, abból a szózatból, amely a kereszténység nyugalmát és szeretetét hirdeti. Ez a fellépés annyira brutális volt, hogy még a cseh néppárt sajtója is elitéli, amennyiben Hlinka akcióját botrányosnak minősíti és a nemzet choráljából kihangzó üres furulya hangjához hasonlítja. — A Národné Listy a legélesebben és a leghatározottabban elitéli a nyitrai incidens okozóit, a szlovák néppártot és annak „cseh szövetségeseit“, Stribrn^ ligáját. — A „Veéerní Ceské Slovo“ hazaárulásnak minősiti azt, ami Nyitrán történt és hibáztatja a hatóságokat is, hogy nem tettek az ellen semmi intézkedést. Hlinka egyéni akcióit nem lehet tovább tűrni. — A Veéer szerint Hlinka súlyos csapást mért a köztársaság egysége ellen. — A cseh nemzeti demokrata „Pondéli“ szerint az események beigazolták, hogy Hlinka pártja fegyelmezetlen, komolytalan és nem szeriőz. A komáromi és az érsekujvári paprikamalom. Nagy gazdasági érdek fűződik mindegyikhez, de az újvárit sokkal nagyobb előnyben részesítik, mint a komáromit. — A komáromi termelést növelné a paprikamalom megerősödése. — Komárom riválisa, Érsekújvár, megint előnyben! Saját tudósítónktól. Komárom, augusztus 18. Komárom és Érsekújvár régi riválisa egymásnak már tizennegyedik éve, az államfordulat óta. Ami közintézményt Komáromtól elvesznek, azt Érsekújvár kapja meg. így kerül majd oda a törvényszék és a munkásbiztösító is. Hogy ezek még ittvannak Komáromban, annak köszönhetjük, hogy itt Komáromban mindakét intézménynek megvan a megfelelő palotája és arra, hogy Érsekújváron másikat építsenek, egyelőre nincsen pénz. Most ismét szembekerült a két város. Mindakettőnek, Komáromnak is, Érsekújvárnak is van paprikamalma azzal a különbséggel, hogy amíg az érsekujvári paprikamalmot a kedvezmények hosszú sorával látják el, addig a komáromi paprikamalmot, mint minden komáromi intézményt, mostohagyermekként kezelik. Hogy többet |ne mondjünk, az ottani malom kedvezményes, minimális vámtétellel hozhat be Magyarországról paprikát megőrlés végett, addig az itteni paprikamalom a legmagasabb vámtételt fizeti a behozatalnál. Hát ezen feltétlenül segíteni kell és nem szabad engedni, hogy ennyire háttérbe szorítsák a komáromit az érsekujvárival szemben. A paprika termelésnek, a paprika értékesítésnek és feldolgozásnak igen aagy jövője van azóta, amióta a magyar zseniálitás kimutatta, hogy a paprikában nemcsak hatalmas vitaminmennyiség van, de egyedül a paprika az, amelyből a vitamint nagyobb menynyiségben elő lehet állítani. Ez a korszakalkotó magyar fölfedezés világpiaci terménnyé tette a paprikát, de persze csak a magyar eredetű paprikát és nagyon is nagy jelentőségű dolog, hogy városunkban paprikamalom van, amely az itteni paprika termelést fogja hihetetlen méretekben föllendíteni. Természetesen ináról holnapra nem lehet azt kívánni, liogy a komáromi és környékbeli gazdák a paprika termelésre térjenek át nagyobb arányokban. Ahhoz idő kelt, amíg ez megtörténik. Igen ám, de addig meg kell védelmeznünk a mi paprikamalmunkat, mert ha ez megszűnik, akkor a mi gazdáink még kevésbbé sietnek áttérni a nagyobb paprikatermelésre. Vegyünk példát az érsekujváriaktól. azok kilincselnek, kérnek, deputációznak az intézményeik érdekében és mindig szerencsével. Nekünk, komáromiaknak is ezt kell tennünk és nekünk ebben a tekintetben előnyösebb a helyzetünk, mert nekünk több törvényhozónk lakik itt közöttünk, akiknek közbenjárását szintén igénybe lehet, sőt kelt venni. Ma már túlhaladott álláspont, hogy csak búzát kell termelni. Át keU térni a kereskedelmi növénytermelésre. Most itt az alkalom, amikor ennek az útját egyengetni lehet. Nem szabad tehát összetett kezekkel néznünk, hogy a szomszédban dédelgetnek egy intézményt, a mienkét pedig mostohagyermekként kezelik. — Véres szurkálózás. Az egyik komáromi, dunaparti vendéglőben külön-ktílön iddogált társaságával Havlicsek József kazánfűtő és Opravil Raymond gépész. Havlicsek az Opravilék társaságában levő nőt fixirozni kezdte, ami nem tetszett Opravilnak s a vendéglőből való eltávozás után összeszólalkoztak. A veszekedésből csakhamar verekedés lett s Opravil késével hatszor szúrt bele Havlicsekbe, aki vérbeborultan bukott a földre. Azonnal beszállították a kórházba, ahol elsősegélyben részesítették. A verekedők ellen megindították az eljárást. — A régi haragos bosszúja. A napokban tűz támadt Tótmegyeren és pedig olyképpen, hogy valaki tűzcsóvát dobott Markuska József tótmegyeri gazda házára. A tűzcsóvától lángbaborult az épület, sőt a tűz átcsapódott a szomszédos Kolecsányi József féle gazdaságba és ott is nagyobb kárt okozott, mire sikerült a tüzet eloltani A csendőrség megállapította, hogy egy régi haragos boszuból dobta Markuska József házára a tűzcsóvát. — Tüzeset. A napokban tüzilárma zaja zavarta meg Negyed község megszokott éjszakai csendjét. A félrevert harangok zajára az uccára szaladt és álmából fölvert lakosság rémülten látta, hogy Milikovszky István nádfedeles háza magas lángokkal ég. Bár a helybeli tűzoltóság erősen hozzáfogott az oltási munkálatokhoz, a tűz mégis átcsapott a szomszédos Mészáros József házára és egy óra alatt elhamvadt mind a két ház. Eladják a zongorámat. Irta Babav József I. Akkor is nyár volt, a nyárban nyáréjszaka, magasan és fehéren ragyogtak a csillagok s mindenki, aki felnézett az égre, megtalálta a maga csillagát. Az én csillagom pontosan az óbudai hajógyár kéménye fölött őrizte az eget, ó, különös csillag, szinte látom, hogy a kémény mélységes, fekete torkát figyeli. Mert úgy vagyunk a csillagunkkal, hogy ki-ki különböző tulajdonságokkal ruházza fel, valósággal megszemélyesíti, beszélget vele, könyörög hozzá, a legszebbfényűnek látja s oly közel magához, hogy néha szinte megsímogatja a szélét. Mindenkinek van csillaga. Bocsánat, az én csillagom akkor letűnőben volt, talán ezért meredt szegény, a hajógyár vigasztalan torkú kéményére... Kissé csüggedten apróztam a lépést a kihalt óbudai ucca kövein, csendesen és társtalanul. Állástvesztett ember voltam, mondhatnám inkább szerszámát vesztett, mert elvitték a zongorát abból a sűrűdanás kiskocsmából, ahol estéről-estére a borosízű kenyeremet kerestem. Leppel, az aquincumi szitás, lépkedett mellettem. 0 is csak szomorított. Azt mondja az egyik villamos megállónál: — Hej, kérem, művészmester úr, sivár sors adatott nékem. — Miért? — Mert én csak egy, szemmel tudok sírni. És megállt, a hold felé fordította szeplőske mókusképét, kissé hátrahajtotta a fejét. És a hold, meg a csillagfényességben csakugyan láttam, hogy csupán az egyik szemével sír. A' ballal. A jobbszeme üvegből volt... Egyébként is különös lélek lakozott Leppel úrban. Mindig csak a villamosmegállóknál állt meg pár szóra. Mert így szokta meg. Évekig volt kocsivezető. Én a zongoráját vesztett kiskocsmába igyekeztem, hamsuni szegénységgel a zsebemben. Gondoltam, ha nem is játszhatom, mégis találkozom nótás ismerősökkel. Találkoztam is. Elsősorban maga a félszemmel síró L'eppel is betért velem, emellett benn tanyázott Niczky, a fűszeres, a hegedűs kis-szenes, két szabadnapos szomszédőrszobás rendőr., meg Wollner, a szobafestő is. Ez a kecskeszakállú ecsetmester már tornyot rakhatott volna a kiürített fröccsös poharakból, harsogó jókedve volt, fel is ugrott, amikor beléptem, borízűen kiáltva, hogy: — No, hála Isten, itt a főzenész úr, mindjárt csúcsosabb lesz a hangulat. — Igen-igen, — halkította a szót L'eppel, — de nincs már hangszerszám. — Nagyon reteng volt már, — mondta a vendéglős, — elvitettem, kicserélik, jön a napokban másik. Szomorúan meredtem a helyre, ahol az öreg pianinó állott. Óriásinak tűnt az üresség az olajos padlón, meg a falon is, amit a hangszer teste azelőtt eltakart. A falaira ferdén akasztott tükör is árva volt, hely annyit ér ez a kis boltíves, öreg kocsma zongoraszó nélkül, mint a pohár kadar nélkül. — Ejnye, no! — kiáltott a szobafestő, egy hirtelen garatra öntött fröccs után, — segítünk azonnal, ügy sem kár a falért, majd eltakarja a másik zongora, ami idekerül. És mammuth-ceruzájával felrajzolt a falra egy pianinót, keresztben, középre a klaviatúrát, soksok fehér meg fekete billentyűt egymás mellé, azután elébe állítottak egy széket s hozzám jött, karonfogott s csillogó szemmel mondta: — Parancsoljon, főzenész úr, játssza el, hogy: Szépszínű színek bíborok, Piktortorok jó torok, Sokat fogyaszt az ecset, Mikor készül a mecset. — Engedelmet, — folytatta a szitás, — inkább ezt játssza mester úr, hogy: Száll a harmat a budai rétre, Kedves babám, reggel jössz-e végre, Hozd a lisztet, majd én megszitálom, Sütöttedet jaj, hogyan kívánom. A balszeme, persze, csupa könny volt. Nem csoda, ennek a szemnek sűrűn kellett könnyeznie — a másik helyett is... Ott ültem a falra rajzolt zongora előtt, a kezem is ívelgettem jobbra-balra, mondhatom, higygyék el, szinte hallottam az akkordokat. Hej, Istenem, Istenem, hova kerültél öreg, kedves, kopott pianinó. Átfestenek majd kissé a gyárban, áthúroznak, az egyik, csillogó rézgyertyatartód helyébe, amit tavaly Szilveszterkor tört le egy katona, újat reparálnak, lyukas pedálod is kifoltozzák s tudja az ég, ki fog kibérelni. Elmondtam ezt is hangosan... — Pedig megérdemelné, — mondta a szobafestő, — hogy jó helyre kerüljön, mennyi nótás estét szerzett nekünk. A főzenész úrnak meg szinte testvére volt. Valóban, úgy beszéltünk a visszaszállított zongoráról, mint egy zeneszavú lényről, szinte sirattuk. Billentyűt pergető szomjas ujj aim vakon tapogatóztak a levegőben, hej, ha most itt teremne a klaviatúra, hej, hogyan ropogna rajta az én Somogyból hozott kiscsárdásom, amit az egész Óbuda kívülről tudott bor mellett, hogy aszongya, mert így mondja: Ritka nádas, ritka fagy, Mondd meg rózsám, hogy ki vagy, Bánat vagy-e, vagy öröm, — Sej-haj, kutyaélet, A szívem összetöröm! — Tudják, uraim, nem értelemnélküli a Wiollner úr szava, — emelte plafonra a szót a szitás, — csakugyan megérdemelné az a szegény reteng zongora, hogyha új bérlőre akad, jó helyre kerüljön. Hiszen még a kutyáját sem adja szívesen az ember oda, ahol verés vár rá. Mikor engem gyerekkoromban inaskának adtak, szegény apám hét mester után helyezett el a nyolcadiknál, mert ott nem püföltek. Igaz, a kilencediknél még roszszabb volt, mert ott verték ki a szemem... És szárazon csillogó üvegszeme mitsemlátón meredt valamennyiünkre. Sűrűsödött a füst és sűrűsödött a szív. Bennem megérlelődött az elhatározás, hogy elkérem a zongorakölcsönző címét a vendéglőstől és felkutatom fakult barátomat. Még egyszer, még egyetlenegyszer akarom eljátszani azt, amin ott künn, a törpeházas Óbudán, ki tudja mért, de annyit könnyeztünk éjfél felé, hogy: Londonban sej, vannak uccák és minden uccán van sarok... Hiszen, — ó, sirattató borok és megnyugtató egek, másutt is vannak sarkok, meg ablakok, meg rózsaszálak is... De azért Londonról mégis legszebben szól az ének, öreg pianinó mellett, Óbudán. És gyászoltuk tovább a rengeteg borral megöntözött húros-ládát, egy. óra felé már hangosan,
