Komáromi Lapok, 1933. január-június (54. évfolyam, 1-51. szám)
1933-05-20 / 40. szám
4. oldal. >KOMÁROMI LAPOK« ' 93rl nló jUS 29. Kétheti küzdelmes iit után, — bejárva a Csallóköz vadonjait, — visszaérkeztek az érsekujvári világjárók. — Mindenütt jó, de legjobb otthon! — Komárom, május 19. Néhány hete hírt adtunk három elszánt érsekujvári világutazó hatalmas tervéről. E hatalmas terv az volt, hogy a három fiatalember, — tanulva a német, cseh, dán és román világ-' vándoroktól, akik hetente szerencséltetik Komáromot látogatásukkal és autogrammkönyvükkel, — nekivág a nagyvilágnak és bebarangolja először Európát, majd Ázsiát és a többi világrészeket. A három utazó világvándori bricsesznadrágban, hátizsákkal vágott neki a nagy útnak, azzal a céllal, hogy meg sem útinak első futamban Szicíliáig. Oldalukon bőrtáska volt, a táskában pedig arcképükkel ellátott levelezőlap, amelynek árusításából kívánták fenntartani magukat. Itt követték e] az első hibát: — mert a levelezőlap árusítása csak addig volt jövedelmező, amig az ötlet új volt, ma már senki sem ad koronákat a kávéházban ilyen levelezőlapokért. Érsekujvárott kihirdették hónapokkal ezelőtt az utat, a közvélemény türelmetlenkedett s így végre útnak kelleti indidniok Kevés pénzzel, de sok reménnyel vágtak neki a veszedelmes útnak s rövid vitorlázás után Komáromban kötöttek ki, mint a világkörüli út első állomásán. A társaság egyik tagja tehetséges költő s újságíró is, aki cikkek írásából akarta azt a hiányzó összeget megkeresni, ami a levelezőlap árusításából esetleg hiányozna. Komáromban másfél nap pihenőt tartottak, hogy a nehéz út fáradalmait kipihenjék. Innen hajón akarlak Becsbe menni, onnan vissza Pestbe s úgy Olaszországba. Valóban, viiágvándorokhoz illő csavaros útiterv! A MFTR hajók azonban akkortájt még nem közlekedtek s utasaink megmenekültek a tengeri vihar borzalmaitól és a fedélközi utazás nehézségeitől. így aztán a nem kevésbbé kalandos és veszélyes szárazföldi utat választották: elszánt szívvel és nehéz lélekkel nekivágtak a csallóközi dzsungelnak s rövid néhány nap alatt, hol gyalog, hol vonaton, sikerült megérkezniök Pozsonyba, ahol már kövér törzsfőnökök és fehérruhás lányok várták a dacos utazókat. Útközben meglátogatták a nagy megy éri fogoly temetőt, majd küzdelmes útjukat folytatták Dunaszerdahelyen, 'Nagylégen át Somorjára, ahol a Csallóközi Múzeumot tekintették meg. Végül Püspöki felé vezetett ütjük s hosszas vándorlás, valamint a csallóközi orientexpresszen való rázódás után végre Pozsonyban kötöttek ki bátor utasaink ,akik félelmet nem ismerve néztek éjjeli szállás után. Másnap nagy csalódást okozott nekik a rendőrség, amennyiben kijelentette, hogy az ulilevelezőlapok árusítása tilos. A halóság meg nem értésén igen elkeseredtek utasaink, — mint írták: légüres (érbe zuhantak«, — de egyébként is megijedtek a további bonyodalmaktól, mert több hasonló vándorral találkoztak, akiknek szemeiből ritt az éhség, ők pedig éhezni nem szerettek volna. Utasaink tehát, — eleget téve az újvári közvéleménynek azzal, hogy valóban útnak indultak, de felháborodva az emberi közömbösségen, amely nem tette lehetővé a szicíliai utat, — tovább nem is kísérleteztek, hanem az első kis akadálynál viszszafordullak, illetve csak ketten tértek vissza keserű szívvel, mert a harmadik társban volt annyi elszántság és kitartás, hogy a pozsonyi rendőrigazgatóság tilalmi rendelete nem térítette vissza attól a szándékútól, hogy tovább menjen. A két másik utas azonban, kétheti küzdelmes út után visszaérkezett Pozsonyból Újvárra. Más embernek ehhez az úthoz két óra elegendő vonaton. Barátainknak két hét kellett. Jelenleg otthon pihenik ki a nagy út fáradalmait s hallgatják az újvári bennszülöttek megjegyzéseit, akik sorozatosan ezzel a kérdéssel fogadják a bátor utasokat: »Már visszajöttetek Argentínából?« Elszánt utasainkat bántja az emberek közönye. Leírták küzdelmes útjukat a csallóközi sivatagon és a pozsonyi vadregényen keresztül Újvárig, ebből a cikkből a hagyományos magyar szalmaláng tüze csap fel. Ez az újvári világjárók szomorú története. Élet és halál. Irta Surányi Miklós. Nemrég közölte egy francia újság egy öreg tanárember tragédiáját. A tanár úr agglegény, beteges, de nagy fantáziájú ember volt, aki folyton szerelemről, szépségről, fényűzésről, kényelemről, élvezetekről és hatalomról. egészségről és gazdagságról álmodott, de hatvanéves korában nem mondhatta el magáról, hogy valaha életében végigevett egy kedvére való ebédlőt s valaha egy telet lenn töltött volna valamelyik enyhe tengerparti fürdőhelyen. Ez az ember gyermekkora óta aszkétaéletet élt, habár ez ellen minden idege lázongott, egész életében tanult és tanított, habár minden este úgy feküdt le, hogy élő irigységgel gondolt a gazdag semmittevők lusta életére s hatvanesztendős korában egyszerre csak értesítette őt a közjegyző, hogy egy amerikai rokonától ötszázezer dollárt örökölt. A tanár úrnak nem rándult meg egyetlen arcizma sem, csak megkérdezte a hivatalnokot, hogy mikor kaphatja meg a pénzét. — Ha nagyon sürgős a dolog, némi levonással akármelyik bank leszámítolja — felelte a közjegyző s minthogy a tanár úrnak sürgős volt a dolog, néhány nap múlva már zsebében volt a rengeteg összeg tekintélyes része. Dóllár bank jegyekben fizették ki neki az örökséget s a tanár úr, zsebrevágva a bankjegykötegeket, csendesen hazaballagott s felmászott az ötödik emeleten lévő szűk kis odújába. Olt megrakta a kályhát, alágyujtott s egy ideig meredt szemmel bámult a lángokba. Aztán sorra vette a dollárkötegekiéil s azokat egyre-másra dobálta be a tűzbe. Mikor az utolsó köteg is elhamvadt, a tanár úr elővette öreg, csorba, rozsdás papírvágó kését és azzal mindkét karján felmetszette az ereit. Reggelre halva találták meg a kihült padlásszobában. Egy, azóta már szintén öngyilkossá lett barátom felragyogó szemmel olvasta ezt a hírt s bő kommentárral kisérte a megrendítő esetet. — Becsületszavamra mondom, meg tudom érteni az öreget. — Bolond volt. Barátom dühbe jött. — Ellenkezőleg. Bölcs ember volt és kegyetlen bosszút állt az életen, amely hatvan esztendőn keresztül gyötörte őt s amikor már kiölt belőle minden életkedvet, életenergiát és életillúziót, akkor tetejébe még ki is gúnyolta őt a későn adott gazdagság véreS iróniájával. Nem csodálom, hogy az öreg úr dühében elpusztította a gazdagságot is, meg magát is, mert ők kelten már nem tudtak mit kezdeni egymással. Jól tette: ez az igazság. Kemény lecke volt ez a Jó Sors számára, akit az ember, ime, ha elég erős, meg tud rugdalni és nevetségessé is tud tenni éppen abban a pillanatban, amikor az jó arcot vigyorog feléje, Megdöbbenlcn s kétségbeesve néztem barátomra. Láttam, hogy ő is, éppen úgy, mint az a francia tanár, egy és ugyanazon szörnyű betegség áldozata lett. Kettőjük betegsége között csak az a különbség, hogy az egyiket pillanatnyi elmezavarnak, a másikat lassú és fokozatosan elhatalmasodó tébolynak hívják. Téboly. Ez a leghelyesebb kifejezés s amennyiben az őrület ragadós, annyiban az öngyilkoság tébolya is járványos lehet, sőt több is, mint járvány, lehet belőle babonás népszokás, tradíció, törvény, sőt vallás is, mint a hinduknál vagy egyes vad népeknél, lehet belőle mithológia és bölcseleti rendszer is, mint a görög vagy római stoikusoknál. A görög mithológiában Herakles, a legerősebb ember, a legvakmerőbb férfiú, a legideálisabb lelkű hős, félisten, istenek hatalmas ellenfele, vagy oltalmazója, öngyilkos módon pusztítja el magát s ismerünk egy Peregrinus Proteus nevű római bölcselői, aki Krisztus után 165-ben, hogy magát Herakleshez hasonlóvá s az emberek bámulattárgyává tegye, elkövette azt az ostobaságot, hogy a 236-ik olimpiai játékon nyilvánosan elégettette magát. Peregrinus Proteus kétségen kívül kora tudományos színvonalán álló jeles ember volt. A XVIII. században viszont Oroszországban alakult egy felekezel, amelynek követői a falu piacán nagy máglyákat raktak s arra egymásután rohantak fel eszeveszett rajongással, hogy elhamvadjanak a máglya lángjában. Ezek az emberek sem írni, sem olvasni nem tudtak és sohasem hallották hírét sem Herak- Iesnek, sem Peregrinus Protcusnak. Ezzel szemben Shakespeare, az emberi élet legnagyobb ismerője, azt mondja, hogy az éleL a legfőbb jó s már magában véve az, hogy élünk, mindent pótolni tud. A lét édes megszokása még betegség, öregség, fizikai szerencsétlenség, lelki válság, kétségbeesés esetén is visszariasztja az embert a halál gondolatától és az élet oly rövid, oly szép, oly változatos és titokzatosságában oly izgatóan érdekes, hogy voltaképpen az emberi el-20 kötetes sorozata rendkívüli kedvezményes árban kapható a Spitzer-féle könyvesboltban Komáromban. Részletfizetési kedvezmény! Ne legyen elbizakodott ami az egészségét illeti! A tavasz nagyon veszedelmes időszak; még májusban is ajánlatos, hogy a háznál ALFA-l. V sősborszesz legyen, mely :jii$ megóvja önt a fájdalmakéig tót, fáiadtságlól, meghU- v--': léstől. g wsm. me el sem tudja képzelni a nemlét, az élettelenség, a halál fogalmát. Mindenki tudja, hogy meg fog halni, de hinni 'igazában senki sem hiszi. A kilcncvenesztendős emberre nézve éppen olyan elképzelhetetlen, hihetetlen és meglepő valami, mint a gyermek. vagy az ereje teljében lévő férfi számára. Az öngyilkosság tulajdonképpen paradoxon, önmagának való ellentmondás. 31űemléknek nyilvánították a versaillesi szállót, ahonnan az antant a békét diktálta. Versailles legelőkelőbb szállodáját, a Hotel des Réserves-t műemléknek nyilvánították. A XVIII. században emelt palotához érdekes emlékek fűződnek. Eredetileg Pompadour márkiné számára épült, aki 12 évig lakta.. XV. Lajos gyakran látogatta meg itt; az épületet külön folyosó kötötte öszsze a királyi palotával. A nagy forradalom alatt nemzeti vagyonba vették, majd elárverezték és kevéssel utóbb szállodává alakították át. Napoleon leverése alkalmával — 1814-ben — az osztrák császárt, az orosz cárt és a porosz királyt itt szállásolták el. Waterloo után Blücher, a győztes porosz hadak vezére lakott benne. A világháború végén az antanthatalmak képviselői ill tanácskoztak; a német békeküldöttséghez intézett háromnapos ultimátumot a szálloda szalonjában szövegezték meg. Nevezetes szerepet játszott az előkelő szálloda az elnökválasztások alkalmával is; a kora délutánra kitűzött választás előtt a politikai és társadalmi élet kiválóságai mindig itt ebédeltek. Kedvenc tartózkodási helye volt sok írónak is, így például Flersnek és Caillavetnak, akik a főváros zajából menekülve, ilt kerestek nyugalmat és csendet. Az épület belső berendezését annak idején a legkitűnőbb díszítőművészek végezték. A lakószobákhoz a későbbi tulajdonosok sem nyúltak és amig a homlokzat sok átalakításon ment keresztül, a király kegyencnőjének fogadószobája, hálószobája és ebédlőterme épen megőrizte gazdag és Ízléses 'díszítését. A palotát most valószínűleg az állam veszi meg. Jé fearfoan lévő Kerékpárt
