Komáromi Lapok, 1933. január-június (54. évfolyam, 1-51. szám)

1933-05-06 / 36. szám

2. o’dal. »KOMÁROMI LAPOK« 1933. májas 6. A „jóság hete“ és némely német tudós hirtelen „szabadságolása“ A múlt héten Párizsban s általá­ban Franciaországban különös tervet igyekeztek valóraváltani: megrendez­ték a jóság hetét s e jóság hetének keretében a szív és a lélek nemesebb indulataira szerettek volna hatni. A jóság hete alatt mindenkinek köteles­sége volt yalóban jónak is lenni, szí­vesnek, barátságosnak; száműznie rossz indulatait, kivetni magából min­den aljasat, közönségeset s egyáltalán, megközelíteni a megközelíthetetlent: jónak lenni. Hogy mennyire sikerült ez a fran­ciáknak, arról egyelőre nincs jelen­tés. A Nagy Nemzet kissé hipokrita mezbe öltözött, jónak akart mutatkoz­ni tömegeiben is, — eddig ezt csak egyedek próbálták meg s csak kivé­teles lelkeknek sikerült ezt a jóságot úgy-ahogy megközelíteni, de nem ér­dekes-e a kísérlet, különösen akkor, amikor úgyis tudjuk, hogy mindez csak új emberi szemfényvesztés, kü­lönös gesztus a germán szomszéd felé. aki ezekben a napokban éppen nem a filozófiai jóság felé nyújtogatja kar­jait. ! Jóság hete Franciaországban, — nem — árja eredetű tanárok szabadságolá­sa a német egyetemi katedrákon, két véglet, amely csak az 1933-as Euró­pában válhat valósággá. Könnyen dob­juk ezt a mondást, hogy »csak Euró­pában lehetséges«, hiszen a világ más tájai sincsenek jószomszédi egyensúly­ban, de ezúttal mégis csak tipikus európai jellemvonás ez: az égjük or­szágban a jóság felé nyújtózik a tö­meg, hogy így szabaduljon erkölcsi, nehéz súlyaitól, a másik országban pedig antropológiai igazolását keresik egy igen tehetséges nép félreállításának s szervezetten küzdenek sokszor oljran adottságok ellen, amik csak segítségé­re voltak a német fajnak kultúrája naggyá fejlesztésében. Németországban hirtelen felbukkant a zsidókérdés. Kell, hogy valami kü­lönleges erő, évezredes tehetség fűtse ezt a (népet, amely, mint szokatlan ko­vász jelenik meg az egyes nemzetek konyháján, hogy hozzá hasonuljon, de mégis megtartsa egyéniségét, külön­ben nem volnának annyira ellenzői. A német kultúra, akár árja faragta oszlopait, akár zsidó: vérsejtvizsgálat nélkül, fajmérés nélkül s minden ala­pos körülményesség nélkül, — ami jellemzi a szervezett német erőt, — mindenképen német kultúra marad s az idők mindent kiegyenlítő távolá­ból aligha lesz fontos, hogy a jénai egyetem bakterológiai állomásán zsi­dó fedezett-e fel egy kórokozó bacil-Asszonyi alázat. Irta Sásdi Sándor. Két bárány játszadozott az udvaron. Neki-nekiiramodtak, elfutottak az ele­ven sövényig, kergették egymást a vil­­lódzó napfényben. A kislány ott állt a kút mellett és a vályú vizébe csapkodott kövérkés kezével. A csöppek sziporkázva fröcs­­csentek szét és mikor maszatos ar­cához értek, összehunyta nefelejtsszín szemét. Ahogjr meglátta a bárányo­kat, abbahagyta a játékot. Alsóajka lepittyedt, friss fehér fogai elővillan­tak és a mosoly gödrösre futotta pu­fók képét. — A Bari, nézze édesanyám, a Bari! Futott a kertig, ahol az anyja ásó­zott. Készítette a veteményes ágyat. A tavaszi föld feketébe csillanóan for­dult a napvilágra és lehelte magából a hosszú szunnyadás alatt beivott íze­ket, szagokat. A termékenyítő rotha­dás is érződött ezen, de az a köny­­nyed, szállongó fuvallat is, amely színt és illatot ad a belőle sarjadó virágnak. Az asszony karján megfeszült a rö­vidujjú fehér ing. Papucsos lába mély­re nyomta az ásót. Lendülő kézzel hasította ki a földet, amelyből néha egy-egy bennfelejtett hagy ma lej buk­kant elő, csírázásba zöldülten, bá­gyadt, puha hússal töppenve a nap­világra. lust, vagy árja, hogy a Rajna hídját zsidó mérnök építette-e, vagy keresz­tény, — a lényeg, az emberi alkotás ténye, az újat szomjazó tettvágy min­denkit egyformán fűt s egyéni tehetség kérdése az érvényesülés, nem a fajé. A nép mindig tehetséges, — ezt ép­pen azon népek bizonyítják, amelyek az újabb időben hirtelen juthattak le­vegőhöz, mint, — hogy csak a leg­közelebbi példát említsük: a néger, s hogy távolabbit említsük: a maláji, — de, mint faj, éppúgy tehetséges a ci­gány és kellő nevelés esetén az indián is. Talán éppen a faji féltékenység magyarázza ezt a kitört német ellen­szenvet a zsidóság iránt, amely pedig Heinét is adott a nemzetnek és justiz­­mord-ölő Wassermannt, vagy az an­golnak Disraelit, — hogy a.germán fajtáknál maradjunk. Ügyvédeket uccákra bocsátani, or­vosoknak nem engedni meg, hogy gyó­j Özv.KissEndréné | Komárom, május 5. Csak ez év február havában mél­tattuk özv. Kiss Endréné közéleti és jótékonysági működésének félszázados jubileumát és most már váratlan halá­láról kell hírt adnunk. A nemeslelkű és fáradhatatlan úrnőt tevékenységé­ben megállította a halál, mely csütör­tökön hajnalban következett be, és városszerte nagy megdöbbenést oko­zott. Özvegy Kiss Endréné epekő bán­­talmakban szenvedett, melyek az utób­bi időkben egyre fokozódtak és az ágyhoz szegezték. Az elmúlt évben roppant lesoványodott, mert alig bírt magához ételt venni, mivel fájdalmai kínozták. Csendes megadással tűrte betegségét és sorsát. Még a legutóbbi betekben, husvét előtt rendezett Ka­­ritász gyűjtésben résztvett és a sze­gények között való kiosztás körül nagy tapasztalatai érvényesülhettek. Utolsó ténye is a gyűjtésről való elszámolás volt, melyet az 'államrendőrséghez nyújtott be. Régi baja, az epekőbántalom vá­ratlanul érte utói és szerdán hajnal­ban elvesztette eszméletét és legyön­gült szervezete, melyet a csak folya­dékokkal való táplálkozás minden el­­lenállóképességélől megfosztott, nem bírt a rohamoknak ellenállni, mert életereje felmondta a szolgálatot. Csü-Amikor a szilvafáig ért, gereblyé­­zésbe fogott. A sokfogú vas alatt ap­róra morzsolódott a porhanyó föld. Akkor nekifogott kitaposni az ágyak szélességét. Éppen a zöldség-magot akarta belészórni az előre meghúzott barázdába, amikor a kislány benyi­totta a fonott kaput. — Édesanyám, a Bari... Nézze csak a Bari... Megegyengette hajolásba görnyedt derekát. — Minek nézzem, aranyom? Mit nézzek rajta? — Kergeti a kos. Ahogy mondja ezt, újra nekigömbölyödik arca a mosoly­nak. Bezzeg nem múlik el a ránc az anyja szépenívelt szemöldöke kö­zül. Csak úgy tessék-lássék, lehajol a kislányhoz, de vidámodó szava nem fakad. Hogyan is fakadna, amikor hajnal óta bajlódik a méreggel, a szomorúsággal. Hej, pedig de virágo­sat álmodott az éccaka! Ruhát öblí­tett az Érci-gátban, csapkodta a su­lyokkal, habosodott a víz, ő meg da­­nolászott vidáman. Merthogy lánynak álmodta magát. Aki pedig méreggel etette máma; legénysorban pelyhed­zett még, aztán nézte őt a gátpartról. Incselkedő szókat dobált feléje, mire ő megmerítette a sulykot a vízben és ráfröccsentette. A legény ölelésre szé­lesedett karral indult feléje és bizto­san csizmástól belegázol a vízbe, ha... gj'ítsanak, egyetemi tanárokat leszállí­tani katedrájukról, csak azért, mert egy bizonyos nemzetséghez tartoznak, holott e nép már évszázadok óta itta a germán kultúra borát és maga is se­tett termeszteni a szőlőt, — egy lázas kor eredménye és egy nekikeseredett nép szeles próbálkozása a visszafelé vezető útra. A legközelebb találhatót fogták meg bűnbaknak, — míg a fran­ciák holmi pietizmussal jóság-heteket rendeznek és erődítményekkel veszik körül az anyagi és a lelki szerzemé­nyeket. A germán kultúra építményénél, — ha az alapoknál nem is, de a kiépí­tésénél föltétien, — ott voltak a zsidók is és pemcsak a kultúrát tették ma­gukévá, hanem nagyrészt a nyelvet is. Ritkábban olvadt bele nép lelke­sebben s önzetlenebbül egy kultúrába, mint a zsidó a németbe s ritkán ka­pott nagyobb hálátlanságot érte jutal­mul, mint éppen mostan. A nép kibírja. Az egyén azonban meghasonlik önmagával és a vonat elé dobja magát. Pedig, ki tudja, mi­csoda okos terveket és emberbaráti szívet roncsolt össze a mozdony, vagy milyen könyveket írt volna még meg a kéz, amelynek betűit kitiltották a könyvtárból. törtökön hajnalban szűntek meg vég­leg szenvedései. 65. éves korában költözött el, amely idő alatt majdnem egész életét a jóté­konyság gyakorlásában töltölte. Bol­dog életet élt néhai férjével, Kiss End­rével és szeretetét megosztotta csa­ládjával és rokonságával is. A társada­lomban élénk és előkelő szerepet vitt és nem volt semmi olyan mozgalom, amelyben ne szerepelt volna a dolgo­zók sorában. Nagj’lél pusztán, Komáromhoz kö­zel született, ahol édesatyja földbir­tokos volt. Szülei gondos nevelésben részesítették, iskoláit részben Komá­romban végezte az irgalmas nővérek­nél és az akkor alapított női iparisko­lában. Korán ment férjhez és Galánta környékén, Pozsony megyében és ma­gában Pozsony városában is belekap­csolódott a társadalmi életbe. Majd később öreg édesanyja kedvéért, akj magas életkort ért, Komáromba költö­zött. Itt azután jótékonysági egyesüle­tekben élénk szerepet vitt. Különösen a háború alatt fejtett ki nemes mun­kát a harcterek fáradt vándorai ápo­lása körül. Az államfordulat után a Népjóléti Központnál végzett értékes munkát és legutóbb a Karitász meg­szervezése körül. Segített a szegényeken, a szenvedő­kön és ebben a munkában égett el éle­tének fáklyája. Temetése tegnap, pén­teken délután ment végbe a katolikus temető ravatalozójából nagy részvét mellett. ha föl nem ébred. Arra ébredt, hogy az ember mozgolódik mellette, aztán csak kiveszkölődik a dunyha alól. Ép­pen mesélné az álmát, de az sürgető szóval noszogatja: — Kelj föl, Mari. Készíts tiszta in­göt, ünneplő dolmányt. Rá se gondolt már az álomra. Mint­ha az Érci-gát vize vitte volna el, úgy kimosódtak belőle a langyosodó jóér­zések. A tegnapesti disputálás kese­rű emléke kavarodik föl benne. Mor­cosán kérdezi. — Minek készítsem? — Minek? Megmontam az este, osz­­tán kész. Elmögyök a vásárra. Viszem a borjut. — Elviszöd? — Nem a vállamon, kocsira teszöm. — A Bimbót? — Megmontam az este ... Azzal már bújik a csizmába és in­dul az istálló felé. — Dobok egy vetetöt a saroglyába. Addigra készíts ruhát, meg tarisznyát. Kilincsen a keze. Az asszony pró­bálja szépszóra fordítani a beszédet: — Legyön eszöd, Gyurka. Fölnevel­jük a .Bimbói, osztán tehén lesz be­lőle. — Lőhet, csak nem az én istál­lómban. Mi haszon az a tehén, aki két esztendő múlva lösz? Néköm az a pénz köll, akit máma adnak érte,­­Engöm ne csúfoljon senld, hogy ci-Május Irta: Surányi Miklós. Ilyenkor májusban mindig érzem, hogy hat-, vágj’ húsz-, vágj- hatvanezer évvel ezelőtt egy naposabb országban, a Ganges partján éltem és elömlik a lelkemen az északi ember vágyódása a tropikus dél után. Mindenki érzi ezt. Azon a titkos dróthuzalon, amely az emberi lelkeket az egész föld kereksé­gén összeköti, minden májusban vé­gigszalad egy néma kiáltás: vissza a természethez! Minden emberben ki­­gjuillad az a fájdalmas sóvárgás, amit én most a természet, a csend és a nyu­galom után érzek. Ilyenkor irtózom a sötét és piszkos utcáktól, a négy­­emeletes, hulladozó vakolatú emberi tyúkketrecektől, meggjúilölöm a liftet, a gázszagú előszobákat, a kávéházak gőzölgő, fülledt levegőjét... És elha­tározom, hogy most már csakugyan kimegyek Budára, a hegyek közé, ahol királyok és királynők nyaraltak haj­danta és ahol magyar pálosszerzete­seknek és török nagyuraknak volt pa­radicsomkertje szanaszét a hárshegyi, sasadi, nyéki és nádor hegyi dombo­kon. Fákat, vizeket, mély szakadé­kokat és zöldhasú, jószagú kankalin­nal tarkított dombokat akarok látni. Ilyenkor meg tudok csömörleni az irodalomtól is. Hetek óta immel-ám­­mal falom — mesterségem miatt — a könyveket s, a sokezernyi sorból, ame­lyeken kínos erőlködéssel átrágtam magamat, mindössze kettőt űSVdtam kedvemre valói. Meredith, a nagy an­gol költő Shakespeare vígjátékairól, Falstaff humoráról, a Vadkanfő­­kocsma harsány tivornyáiról, egetve­rő jókedvéről és határtalan optimiz­musáról írván, többek közt ezt mond­ja: »Shakespeare nevetése olyan szé­les, mint tízezer szarvasmarha a le­gelőn ...« Hát igen, tízezer szarvasmarha! En­nél nagyszerűbb és fényesebb nincs ezen a világon. Bársonyzöld, selyem­puha, zsombékos rét és tízezer darab nagy, méla, imbolygó járású, földre hajló fejű, nagyszarvú, tisztaszemű ál­lat .Ez a természet. Ez a derű az opti­mizmus széles, harsány ujjongó neve­tése. Benne van a május egész mito­lógiája. Magát a Meredith-féle képet külön­ben is akkor értettem meg, amikor a nádorhegjú lankán egjr esti séta alkal­mával túlközel merészkedtem egy ma­jorházhoz. Fele utamban hazafelé bal­lagó tömérdek libacsapattal találkoz­tam. A ludak megtorpantak, ezernyi tömegükkel éktelen gágogással utamat állták s nekem eszembe jutottak a capitoliumi ludak, amelyek valaha Rómát megmenthették az ellenségtől. Mi lehet ehhez képest tízezer szarvas­­marha a legelőn?! * Nemrég az ország egyik legnagyobb gány se fogná a lovait ilyen rozzant kocsi elébe. Bognárná má a fája. A csináltatását meg kiadja a Bimbó ára. Megmontam az este is. Errű má nincs apelláta... Bevágja az ajtót. Erős lépése végig­­koppan a gang kövén. Az asszony hallja, hogy nyitja az istálló-, majd a pajtaajtót. Sötét van még. Az abla­kon éppen hogy sejtetődik a keleti égaljon vörhenyesedő világosulás. Ha most fölkelne, elkészíthetne szépen mindent, aztán — fene egye a Bim­bót; ő is szívesebben ül új kocsira — békesség lenne megint a házban. De a cudar indulat háborog benne. Szó, ami szó, nem is csoda. Drótkerí­tést akart a gyepű helyett, abba nem egyesült belé az ura. Tavaly a lova­kat cserélte ki a Szőke Bálinttal, a nélkül, hogy kérdezte volna. A szőlő­ben a cseresznyefái kivágta, hiába ellenkezett. Hát ő csak robotos cse­léd legyen? Szava meg annyi, mint a Hektar kutyának? Hallotta, hogy a félszer alól kihúz­za az ember a kocsit, még az ülés­kosár huppanása is hallatszott. Csak azért is fülére húzta a vastag duny­hát és fal felé fordult. Szorosra huny­ta szemét, de a háborgó indulat el­hessegette az álmát. Egj'Szer csak nyílott az ajtó. Kile­sett megtágult szemhéja alól. Ott állt az ember a begyujtatlan spórherd

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents