Komáromi Lapok, 1933. január-június (54. évfolyam, 1-51. szám)

1933-04-29 / 34. szám

2. oldal.

iKOMÁROMI LAPOK<

1933 ápiilis 29.

szűkre biztosítanak, ezért a nagy magyar területeknek, mint a Csallóköz, az Ipoly, a Garamvölgye, a Bodrogköz, amelyeken majdnem százszázalék a kompakton együtt élő magyarság, — lecsatoldsa nem volt indokolt. A csehszlovák köztársaságnak Szüllő dr. szerint érdeke a konszolidáció és a megértés szomszédjával, Magyarországgal, mert hiszen Európa közepén ez a két állam az, melynek kulturfoka, műveltsége és gazdasági egymásrautaltsága szükségessé teszi a megegyezést, de sohasem a becsület kikerülésével. Én érzem azt — úgymond, — hogy ez a gondolat benne él a miniszter ur lelkében, aki mindig példáját adta a nemzeti önérzetnek. Ezért nem kell elhallgatni. hogy igenis, a mi lelkűnkben benne él a revízió vágya: de természetesen nem akad egyetlen okos magyar ember és egyetlen okos csehszlovák politikus sem, aki erőszakos revíziót kívánna. Nem! A mai korban ki kell zárni az erőszakot, de meg kell keresni a megértést, amely a jóindulatú embereknek tisztességes szándékából megvalósul. Mi magyarok becsületes és legális faj vagyunk, mi eleget teszünk állampolgári kötelezettségünknek, de jogainkkal nem élhetünk. Végül kijelentette, hogy nem fogadja el a külügyi expozét.

A mezőgazdaságban akarják foglalkoztatni a felesleges ipari munkásokat.

A miniszterközi bizottság a napokban egy javaslattal foglalkozott, amelynek értelmében a racionalizalódás következtében feleslegessé vált ipari munkásság egy részét átvezetnék a mezőgazdaságba. Mindenekelőtt olyan telkek kiutalásáról van szó, amelyeken üzemen kívül helyezett szénbányák vannak és ezeket újra a mezőgazdaság céljaira hasznosítanák. Továbbá állami erdőségek kiutalásáról és végül olcsó családi házak és hozzá veteményes kertek létesítéséről van szó. Ezek a telepítések a nagyobb városok közelében történnének. Az akció keresztülviteléhez szükséges anyagi eszközöket a szociális biztositó intézettől és az állami alapokból szereznék meg.

A „Národni Politika“ szerint csak a „háborús revízió* lehetséges.

A külpolitika homlokterében álló revíziós mozgalomról ir hosszú elmefuttatást a Národni Politika cimű cseh lap és cikkében többek között polemizálva a Pester Lloyd c. budapesti napilappal, azt Írja, hogy a P. Lloyd csodálatos számítással azt igyekszik bizonyítani, hogy Mussolini nem kívánja Franciaország diplomáciai támogatását, hanem azt, hogy Franciaország tudassa a kisantanttal, hogy nem fogja katonailag megsegíteni, ha továbbra is ellenszegülne a reviziónak.Vajjon milyen lehet belülről a revizionisták gondolkozásmódja, ha a nyilvánosságot ilyesmikkel etetik. A revizióellenes tábor joggal nevethet a revizionisták erőlkö-A Komáromi Lapok hasábjain sokszor foglalkoztunk már* a kisalföldi vasutak bajaival, — leginkább azokkal a bajokkal tudniillik, amelyek nem is annyira a hivatalos vasutigazgatást, hanem a közönség bőrét és agybeli épségét illetik és számtalanszor kifejeztük abbeli óhajunkat,

hogy rendesebb menetrendet és gyorsabb járatú vonalokat állítsanak be a menetrendbe.

Kiváncsiak vagyunk, mennyire hallgatták meg óhajunkat a vasútigazgatóságon s milyen lesz a „javított“ májusi menetrend, amelyről máris olyan híreket hallottunk, hogy a gyorsvonati összeköttetések megrosszabbodtak.

Bennünket legelsősorban az érsekújvári és a pozsonyi összeköttetés érdekel.

A csallóközi vonatok menetideje lassú, a motorosok nem állanak meg mindenütt s azonkívül ezek a motorosok szerkezetileg is teljesen el vannak hibázva, mert rosszul épültek. Ez a pavörősödött.

— Én? — hebegte.

— Te.

Merően nézett. Nem tudta levenni rólam a tekintetét. Iszonyú küzdelmet vívhatott magával, mert akkorákat nyelt, hogy ropogott bele az ádámcsutkája.

Síri hangon kérdezte:

— Szólt talán valaki Lajos bácsinak?

Elkomolyodtam. No lám, egész véletlenül fején találtam a szöget.

— Nem szólt nekem, fiam, senki. Ott van az orrod hegyén, hogy szerelmes vagy. Onnan olvastam le.

Az atyai hang fölbátorította. Keveset várt, s most már elszánta magát, hogy kitárja a szívét előttem.

— Lajos bácsi kérem, ha már úgyis mindent teccik tudni, akkor bevallom, — két hét óta vőlegény vagyok.

— A teremburáját. Ezt ugyan gyorsan csináltad. Ki a menyasszonyod?

— Egy lány.

— Lány. Csacsi. Tudom, hogy lány, nem teve. De kicsoda?

— Egy hölgy.

Beláttam, így nem vergődöm vele zöld ágra. Másfelől kerültem.

— Szép?

Jánoska arca egyszerre átszellemült.

— Csodaszép, Lajos bácsi. Olyan, mint Juliska a János vitézben.

A kutyafáját, ez már valami.

— Szóval fiatal is?

Jánoska ajka mintha megrebbent volna. Valamivel enyhébb rajongással mondta:

— Igen. FiataL

Nagy szeretettel és nagy részvéttel élveztem Jánoskának a vergődését. Hálából meg akartam jutalmazni.

désén. Visszautasítunk minden területi revíziót, mert fölösleges és értéktelen. Fölösleges, mert a revizionisták katonailag gyengébbek és politikai megcsúfolása volna területet adni valakinek az illető győzelme nélkül. Értéktelen, mert Magyarországnak nem elég a kis revízió. Ha kapnának valakitől valamit, az revizionizmusukon nem változtatna, a háború veszélye megmaradna Európa fölött. Egy revízió lehetséges — irja a Národni Politika — és ez a háborús revízió. A legyőzőiteknek fel kell készülniük és el kell magukat szánniok uj háborúra. Modern frázisok ezen semmit sem változtatnak, a revizionisták a revíziót csak háborúval érhetik el. — Legalább a Národni Politika őszintén beszél: háború kell neki.

Komárom, — április 28.

nasz azonban nem uj. Hír szerint, — ha már a rázós és szerencsétlenül szerkesztett motoroskocsik nem is kerülnek száműzetésbe, —

a csallóközi menetrendet némely viszonylatában javítani fogják s igy az esti motoros minden községben meg fog állni.

Magunk részéről csodálkozásunknak adunk kifejezést, hogy az egyébként is lassú járású és csendes idegbetegséget előidéző motorosvonatokon miért szednek gyorsvonati pótlékot, holott a csallóközi járatok a legjobb akarattal sem hasonlíthatók össze a gyorsvonatnak még a nevével sem !

Gyerünk az országűtra.

így aztán a vasutügyi minisztérium ne is vegye rossz néven, hogy akinek sürgős dolga van s aki agyvelőrázás nélkül akar megérkezni Pozsonyba, az leginkább autóra ül. Ámde az országúti autósokat is különös rébusz elé állítja a mérnöki tudomány s ha ezek a rébuszok nem érintik elementárisán az

— No, ha szép, fiatal a menyasszonyod, ráadásul meg még szeret is hát akkor mit búslakodsz?

Jánoska megint lehajtotta a fejét.

— Nem merek szólni édesanyámnak.

Most már értettem. A kérdés valóban fogasabb volt, mint amilyennek az első pillanatban tetszett. Nagyjában ismertem Jánoska édesanyjának idevonatkozó elveit, s egyszerre megérlelődött bennem, hogy ebben a sorsdöntő ügyben a segítségére kell lennem ennek az ártatlan gyereknek.

— Majd én szót értek édesanyáddal. Előbb persze megnézem a manyaszszonyodat. Elmegyünk hozzájuk és bemutatsz neki, meg a szüleinek.

Jánoska szemében újabb örömfény csillant föl.

— Mikor akarja, Lajos bácsi.

— Jöjj el valamelyik legközelebbi napon.

Jánoska elrohant. A hét végén harsány csöngetés szólított az előszobaajtóhoz. Kinyitottam az ablakot. Jánoska állott az ajtó előtt.

— Itt vagyunk, Lajos bácsi...

— Elhoztad a menyassz onvodat?

— Igen.

— No, ez -derék.

Kitártam az ajtót. A küszöb előtt fiatal pár állott. Jánoska, meg a menyasszonya. Egy huszonhároméves gyerek, meg egy negyvenöt év körüli marcona tekintetű, dühös-piros arcú hajadon. Beléptek. Jánoska kézenfogva bevezette aráját a belső szobába, ott felém fordulva megállóit vele.

— ö az, Lajos bácsi.

Pillantást vetettem a nőszemélyre. Nem tetszhetett neki túlságosan a teutasok zsebeit, vagy testi épségét, mégis arra késztetnek, hogy gondolkozzunk felettük.

Röviden: az utak távolságának kimérésénél derűs hibákat követtek el a kimérők és a Csallóköz forgalmas útjain a tapasztalatlan autósok sokszor dilemma előtt állanak.

Például igen érdekes, hogy mig Ekecsen a Nagymegyertől való távolság 4 (négy) kilométerre van feltüntetve, addig Nagy megy ereti ez a távolság 5 (öt) kilométer, nem kis derültségére az odavalósiaknak.

De van más is, csak körül kell nézni:

Csallóközaranyos és Nagykeszi között szintén hasonló utitréfákra bukkanunk, viszont az sem utolsó, ami a régi Komárommegye és a régi Pozsonymegye határán van. Itt a két régi megyét egy u. n. „megyecsatorna“ választja el egymástól.

Jó megyei szokás szerint minden megye külön mérte ki az utait, — az u. n. törvényhatósági utakat s ez a mérés még ma is fennáll. Ha valaki Pozsonyból jön Komárom felé, azt látja, hogy ennél a csatornánál az utolsó kilométerkő 64 kilométert mutat s utána rögtön a 34-es kezdődik.

Ha az illető nem járatos a megyei utak történetében, váltig csodálkozhat, hogyan történhetett az, hogy félperc alatt harminc kilométert száguldott a kocsija.

Nem világrengető dolgok ezek s még mindig derűsebbek, mint a csallóközi motoros, de okkal-móddal javítani lehetne rajta s egységesíteni, átrendezni az útméréseket. Hátha négy—öt derék kukkónak is munkát adna ez az utmérés, akik szívesen tartogatnák izmos kezükben a piros-fehér jelzőléceket.

S .abban az esetben egységesen kellene megállapítani azt is, hogy a községekben hány kilométerrel futhatnak a kocsik maximálisan.

Mert az, hogy az egyik falu öt kilométert engedélyez a hajtónak, a másik nyolcat, a harmadik tizenötöt, húszat, — az autósok szempontjából mindenesetre derűs intézkedés, azonkívül hiábavaló is. Látott már valaki harminc kilométernél kisebb sebességgel menni falun keresztül autót?

Olvun éi tirjeint > legjobb nigyu lapot a

Komáromi Laookaf

kintetem, mert a nyakát már is megszegte és fölvágta a fejét.

— Talán lát rajtam valamit? — mért végig kihívóan.

Fejjel verte Jánoskát. Roppant keblével, széles vállával, kemény, szögletes arcával, hetyke kis napernyőjével, félrecsapott kalapjával, amelyről oldalt egy fürt cseresznye lógott, — egész komolyan megfélemlített.

— Nem ... Dehogy... — hebegtem. — Nem látok kegyeden semmit, csak éppen megnéztem. Hiszen most van először szerencsénk.

A választékosnak képzelt beszéd egyszerre lefegyverezte.

— No, mondta büszkén. — Mit szól az unokaöccséhez?

Nem értettem:

— Az unokaöcsémhez? Miféle unokaöcsémhez?

Kacéran Jánoska felé vágott a szemével.

— Ehhez a kis nyivásztához? Jól választott, mi?

Kezdtem magam rosszul érezni.

— Hehe! Azt meghiszem.

Észrevette, hogy kínomban nevetek.

A szemöldöke összefutott.

— Mit nevet?

Homlokomon megjelent az első verítékcsöpp. Huj, az áldóját. Ezt jól megcsináltam. A nyakamra szabadítottam ezt a némbert. Egyetlen áruló szó, vagy egyetlen vigyázatlan mozdulat. ez a rettenetes bakfis egyetlen csapással agyonüt Jánoskával egyetemben.

— Hehe!... — hajoltam meg előtte hízelkedve. — Csak nevetek. Szokásom. Mindig nevetek, ha valami nagy öröm ér.

Ekecs község közelebb van

Nagymegyerhez, mint Nagymegyer Ekecshez.

— Néhány megszívlelendő sor az átmérőkhöz, a vasútigazgatósághoz és csendes tréfálkozás az autósokkal. —

Jánoska özvegységre jut.

Irta Bibó Lajos.

Jánoskának hívták.

Rokoni címen hetenként egyszer igencsak bekopogtatott hozzám, s olyankor elmesélte, mi minden történt vele, amióta utoljára járt nálam.

Jánoska ugyanis ábrándos lélek volt, s mint költői lény, irtózott minden prózai foglalkozástól. Kitanulta ugyan az asztalosmesterséget, de durvának találta a jgyalúpadot, s egy szép nal>on örökre búcsút mondott az enyvnek, meg a fenyőfaillatnak.

Egy alkalommal a szokottnál is levertebben állított be hozzám.

Éppen hogy mondjak valamit, odavetettem :

— No mi baj, Jánoska? Miért lógatod már megint az orrodat?

Jánoska elpirult. Lányos arcán ijedt szomorúság rezdült át.

— Nem lógatom, Lajos bácsi, — mondta halkan.

Tréfásan rászóltam:

— Dehogynem. Látom.

Lehajtotta a fejét. Mosolyogva rálestem. Hm. Ez a gyerek titkol valamit előttem. Ennek célja van, hogy most idejött, csak nem mer kirukkolni a mondanivalójával. No, majd kiugratom a nyulat a bokrából.

Tudtam, kicsoda, micsoda, mi lakik benne, ismertem az anyját, aki valósággal lánynak nevelte, — s rá akartam csórd íteni:

— Te, Jánoska, te! Te szerelmes vagy?

Elöntötte a láng. A feje búbjáig el-