Komáromi Lapok, 1933. január-június (54. évfolyam, 1-51. szám)
1933-04-01 / 26. szám
2 o 04 »KOMÁROMI LAPOK« 193 3. április ]. A nácik és őrsvezetőjük. Irta: Quidam. Eszem ágában sincsen azt helyeselni, ami a német zsidósággal történik, de mintha itt is valahol a középen feküdnék az igazság. A világsajtónak az a része, amelyre a zsidóságnak van befolyása, vagy kezében van, esztendők óla nácizik és őrvezetőzik, a német választások után sem hagyott békét a barnaingeseknek és a kampóskereszteseknek és azt gondolta, hogy ha mindig náciznak és őrvezetőznek, akkor maguktól leomlanak Jerikó falai. Mikor azután a német parlament felgyújtását is a nácik és az őrvezető nyakába akarták varrni és erre a barnaingesek a forradalmár baloldal megrendszabályozásával feleltek, akkor pedig a német terror és különféle kínzások híre árasztotta el a kontinens egyes államainak alapjait. Ez azután betette az ajtót. Mivel pedig ez nem volt igaz, a nácik is azt a közmondást követik, hogy »ha te ütöd az én zsidómat, én is ütöm a te zsidódat« és gazdasági represszáliákba fogtak. Már pedig, ha a német dühös lesz valakire, ezt igen nehéz a fejéből kiverni. Mindenképen sajnálni lehet a német nemzethű zsidóságot, amely ezzel helyrehozhatatlan károkat szenved. De ha az esztendők óta gyalázott német nemzeti szocialistákra gondolunk és a megszervezett terrorhadjáratra, a német nép súlyos megsértésére és legyalázására, ahova ez az ostoba sajtóhadjárat vezetett, némileg megértjük, hogy a németek ellen hirdetett bojkottra a németek is bojkottal 'válaszolnak. Mivel pedig fezt a jogvitát nincsen, aki elintézze, mert erre senki sem érezhet kompetenciát, ebben a konfliktusban adnak is, kapnak is sebeket kölcsönösen. Sajnálni kell emberileg azokat a német zsidó kereskedőket, akiknek boltajtaja előtt majd egy-egy barnainges »világosítja fel« az oda igyekvő vevőket. Ez egyértelmű a kereskedelem egy r észének kipusztításával. De talán erre nem is fog kerülni a sor, hanem meggondolják a dolgot azok. akik ezért kétségtelenül felelősek a német nép többségének rendszeres sértegetéséért, amelyet esztendők óta űznek. Mert az újságírók egyrésze azt hiszi, hogy neki mindent szabad, de másnak nincs joga visszaütni. A német pedig türelmes, de ha* felbőszítik, bizony visszaüt súlyos öklével. Minden nemzetnek tisztelni kell befelé élő életét és lelkivilágát megsérteni nem tanácsos. Ha a német nép többsége ma arra az álláspontra helyezkedik, hogy nemzeti irányban látja jövőjét biztosítva és nem kívánja sem a bolsevizmus, sem a marxizmus jármába fogni magát, ezt az álláspontot el kell fogadni. Ha valakinek már elég volt a forradalomból, ez az ő dolga, ha valaki békésen akar dolgozni, ebben is kár háborgatni és ha egy nemzet, amely minden poklokpoklán keresztülvergődött két évtized' alatt, nyugalomra vágyik, ezt is meg lehetne érteni. A nácik és az őrvezető sokáig tűrtek. Most azt mondják, hogy elég volt, nem vagyunk hajlandók tovább a pofonokat elfogadni, mi is visszaütünk. És a dolog úgy áll, hogy a német nemzeti társadalom olt áll mögöttük, holott a gondolkodó embernek be kell látnia, hogy az erőszak nem lehet jogforrás. így bűnhődnek ártatlanul az egyedek mások meggondolatlanságáért és bűnéért, a londoni és newyorki német bojkottért. Csak az a kár, hogy a gyújtogató ritkán égeti meg a kezét, de az, akire rágyújtották a házat, az érzi, hogy a tűz milyen könnyen és fájdalmasan éget. A német baloldal és lapjai elsősorban a felelősek a történtekért és felelősek a többi államnak ily beállítottságú lapjai is, amelyek az objektivitást kikapcsolták számításaikból és azt hitték, elég, ha a bojkottra uszítanak a németek ellen. A szovjet ellen sohasem uszítottak, pedig ott milliókat küldtek a halálba sokszor ezért a rettenetes bűnért, mert jó családokban születtek és szerettek volna tovább is kényelmesen és jól élni. Az emberi jogok ligájának sem fájt a sok millió ember kipuszlítása, pedig A képviselőház ülésén a pénzügyi törvényjavaslatok tárgyalása során a magyar ellenzéki pártok nevében Szüllő Géza dr. szólalt fel és foglalt állást a kormány javaslatai ellen. — A nervus rerum gerendarum a pénz, — úgymond — de ennek az alapja a politika és ezt a politikát akarom itt szóvá tenni. Az a mód, ahogy Benes miniszter megkötötte a hármas kis entente szövetségét, nem talált elismerésre sehol. És igen nagy külföldi politikai tényezők és gazdasági hatalmak kezdenek bizalmatlansággal nézni erre a túlméretezett politizálásra, mert: ők nagyon jól tudják, hogy szövetségesnek csak az alkalmas, aki gazdaságilag körül van vértezve és aki mint nemzeti egység értéket képvisel. Tizennégy esztendei ügyes propagandával Csehszlovákia úgy tűnt eddig fel, mint egy gazdaságilag erős alakulat s mint egy meglehetősen egységes nemzeti erőt képviselő állam. Közben azonban az árindexeket figyeli a világ. És figyeli a világ azt, hogy milyen a kereskedelmi mérlege egy államnak, nézi, mekkora benne a munkanélküliség és milyen a közszellem? Mert hiszen egy állam nem szintézis, ahogy azt olyan kedvesen szokta mondani Benes miniszter, hanem az állam egy organikus institúció és az, ha az összetartó erő az államot alkotni akaró vágy nincs meg egy államban, akkor az mint szövetséges nagyon keveset ér. A republikának kereskedelmi mérlege folyton rosszabbodik, a mezőgazdasága csak ad abszurdum vitt védelmi vámokkal tud úgy ahogy lézengeni, az ipara pedig eltekintve a hadianyagok gyártásától, kétségbeesett helyzetet tár elénk, önmagában nagyon nehezen tudta fenntartani a republika pénzügyi egyensúlyát, erre elég azokra a milliárdos deficitekre tán aszondom: »Hej, édösanyám, meggyütt a katona-fia...« Sárgába bágyadtak az akác lombjai. Úgy hullott róla a sok apró levél, mint az aranypénz. Az asszony csak simogatta a fa törzsét, de hiába leste, hogy a kaput benyissa az, akit olyan nagyon vár. Éjszaka, ha lépéseket hallott, ha ugatott a Bundás kutya, felült az ágyában és már csengte a szavakat: »Hej, édösanyám, meggyütt a katona-fia...« De nem koppintottá meg az ablakot senki. A részeges Kajdi bandukált csak az úton, nótaszóval. A tél fehérje bundásodott a mezőkön, amikor a kis Matyi, a postás, levelet hozott. Kopertás levelet. Az ember feltette az okulárét és nagynehezen silabizálni kezdte: »Büki Lajos honvédlizedes a keleti hadszíntéren az orosz előnyomulás alkalmával eltűnt ...« Hiába olvadt el a hó, hiába tavaszodott neki az idő, az akácán nem bújt elő egyetlen zöld rügy sem. Az asszony ott állt a pinoebejáró mellett és fönnszóval sírt... — Édes gyerököm, egyetlen Lajoskám ... Nincs már néköm vigasztaló magzatom... — Ne óbégass, — kiabált rá az ember, de ahogy elfordult, végighúzta kezefejét a szeme alatt. Valami megragadt rajta, mert törölte a dolmányába. Amikor csevitelve, lármázva beköltöztek a fecskék az eresz alá, mégis csak kibújtak az akácán az első rügyek. Több se kellett az asszonynak! Kapálta körülötte a földet, öntözgette, ápolgatta, mint a beteg gyereket. Igaz, a fa virágzása elkésett, de mire kasza alá érett a búza, olyan árnyékot vetett, hogy érdemes volt alá ja telepedni. Az asszony arcán megfakadt újra a mosoly. Ahogy szedte a búzaföldön azok is emberek voltak, talán különbek, mint a liga emberei. A nácizó és őrvezetőző sajtósakálok rosszul főzték meg az ebédet és azt most a »nagy Adolf« tálaltatja fel azoknak, akik nem is kértek belőle. rámutatni, amit a büdzsé bizonyít, de az agrár lakosság még nyugalomban volt, mert a fokozott agrárvédelem következtében legnagyobb számú választók kivételes kedvezményben részesültek. Ez az új szerződés azonban, amely a három államot egy gazdasági és egy védelmi szervezetté teszi, igen súlyos következményekkel jár. Vagy azt akarja Csehszlovákia, hogy Jugoszláviával és Romániával a baráti alapon gazdasági egységeket és gazdasági harmóniát tudjon létrehozni, akkor nem zárhatja el a román és a jugoszláv gazdasági produktumok előtt Csehszlovákiát, miután pedig Romániában és Jugoszláviában a gabona ára sokkal kisebb, mint itt, ez '"feltétlenül maga után fogja vonni azt, hogy itt az agráráruk értéke csökkenik, ami az agrár lakosság jövedelmét fogja lényegesen befolyásolni. Vagy bezárkózik ezek előtt a Republika, de akkor hogy képzelik azt el, hogy a republika ipara piacokat fog találni Jugoszláviában és Romániában? Ez a helyzet azonban egyáltalában nem áll a mi köztársaságunk érdekében, mert ha van állam, amelynek mindent meg kell tenni arra, hogy a béke áldásaiban részesüljön, hát ez mindeneseire a mi respublikánk. Nem tudom, mennyire figyelik a prágai parlamentben a francia sajtót, azonban itt akarok a közvélemény tájékoztatására rámutatni arra, hogy a francia vezérkarnak a lapja, az Echo de Paris, a Journal des Debits, a Matin és a többi lapok mennyire a fegyveres leszámolás mellett foglalnak állást és mennyire ezt a fegyveres leszámolást arra is bazirozzák, hogy a kis entente a franciák rendelkezésére áll. a markot, az ura meg ottjárt előtte széles kaszasuhintással, egyszerre csak azt mondja: —- Hallod-e, embör... — Hallom hát, csak mondd. — Álmodtam az éccaka. — Hát osztán? Én is álmodtam a lopós Csetérü, hogy nyugosztalja az Isten ... — Csakhogy én nem a Csetérü álmodtam ám. A Lajcsiru ... Elakadt a kasza a tarlóban. Az ember kétfelé sodorította a bajuszát. Vizsgálta az eget, mintha az időjárást tudakolná. De a szava mást mondott— Űróla álmodtá? Az asszony bólogatott. — Piros volt az orcája. A szőnie ragyogott. Osztán aszondta: »Ne búsuljon, édösanyám, ameddég levelet hajt az agárca...« — Ezt mondta? — Meg azt is, hogy » Benyitom a kaput, megzörgetöm az üvegablakot.« Az ember csak nézte az eget. — Keletrű fúj a szél. Aligha esőt nem hoz ... Ezt mondta. De, ahogy nekivetette magát megint a munkának, sóhajtás dagasztotta mellét és forrósodott ki száján, mint a nehéz panasz. Fekete varjak káráltak a letarolt földek fölött, amikor hangos szóval, nótázással hazakerült, aki odavolt a háborúba. Az asszony házról-házra járt, Nagy darab szalonnákat, hosszú-szivarokat, skatulyás-cigarettákat hordozott ide is, oda is, cserébe meg várta a hírmondást a fiáról. Kár volt jninden lépésért. Mert bizony Lajcsiről még a vörös Kovács is, aki pedig egy században szolgált vele, csak annyit tudott mondani, hogy, amikor utoljára látta, a főhadnagy úr lovát vezette a schwarmlénia mögött. Fogta a pej ló kantárszárát, aztán fib työrészett, mint a tavaszi-rigó. Ő, már-' Szüllő Géza dr. beszéde a parlamentben a külpolitikai helyzetről. Lajcsi akácfája. Irta: Sásdi Sándor. Odatette a levesestálat az asztal közepére. Delet harangoztak éppen. Megkulcsolták kezüket és hozzákezdtek az imádkozáshoz. Az asszony hamar elmondta az Urangyal-át és amikor eljutott a keresztvetésig, türelmetlenül ugrott fel. Az ablakhoz ment. — Hát a gyerök hol késik most? Tisztára elhül az étel... Az ember már kanalazta a metéltlevest. — Hadd hüljön. Legalább nem köll neki fújni. — Ögyé, osztán hallgass, — mondta mérgesen az asszony, mert igen nagyon felpaprikázta, ha a főztjét megváratták. Kiált a konyhaajtóba és onnét kiáltott a fiának. — Lajcsi, hun vagy Lajcsi? Elhül az étel... Szép, napos ősz volt. Aranyló sugarak öntözték meg az udvart. A pincebejárat mellett frissen-dobált föld feketedett. Csattogott az ásó, nagyokat nyögött a gyerek, aki a nyelét tartotta. Az anyja most vette csak észre. — Mi az ördögöt csinálsz, Lajcsi? De az csak veszkődött az udvar kemény földjével. — Láthati keed, hogy ültetek. Fát ültetek. — Fát-e? — Azt, agárcát. Legyön egy kis árnyék ebbe az udvarba. Hiába sürgette az anyja. Bánta is most nagyon a metélt-levest. Izmos gyerek-karján kidagadtak a vastagodó erek. Nem pihent, amíg elég mélyre nem ásta az akácnak szánt gödröt. Akkor beállította az egyenessudárú fát és betemette a gyökerét. Le is taposta jól, meg is öntözte. — Megizzadtál gyerök. — mondta az apja, amint szembe ült vele az asztalnál. Az anyja odaugrott hozzá. Tenyerével törölte le verejtékező homlokát. — Meg ám! Majd rágyün rnegent a ke he. Nem felelt, csak hordozta szájához a telire mert kanalat és szürcsölte belőle a levest. Evés után ott álllak hármasban a fa körül. — Az én agárcám, — mondta hetykén a gyerek. Az apja félkézzel megrázta a vékonyba törzset. — Szó, ami szó, jó elástad. Lösz ága, lösz árnyéka... Igazat mondott. Az akácfa megeredt és együtt nőtt, növekedett Lajcsival. Ahogy az legénysorba serdült, úgy ágaskodott fölfelé a fa is. Amikor Lajcsinak kinőtt a bajusza, kifakadtak az ákácon az első virágfürtök. Hej de szép tavasz volt ez! Sohase rakott még annyi fecske fészket az eresz alatt, sohase röpködött annyi piros meg sárga pille a kék ég sátorában, mint akkor. A virágba borult fa körül méhek döngicséltek, hordozták róla a mézet és zizegett szárnyuk, mint a messzi szélmalom. Lajcsi búcsúzott az apjától, az anyjától. Még a bundás kutyának is juttatott egy símogatást. Hátizsák volt a vállára csatolva. A száját füttyszóra csücsörítette. Akkor volt új nóta, hogy: »Én leszek a király első katonája...« — Aranyos magzatom, édös gyerököm, — siratta az anyja és két karja úgy kulcsolta, mintha sohasem akarná elengedni. Könnyű-szóval vigasztalta a legény. — Ne búsuljon, édösanyám, mire levelét hullatja az agárca, benyitom a kaput. Megkoppintom az ablakot, ősz
