Komáromi Lapok, 1933. január-június (54. évfolyam, 1-51. szám)
1933-03-04 / 18. szám
1933 március 4. »KOMÁROMI LAPOK« 3. oldal A nyomorgó kisiparosok 5000 koronája. Lapunk legutóbbi számában a városi képviselőtestületnek február hó 27-én tartott közgyűléséről szóló közleményünkben, Sándor Ernő főszámvevőnek a Bandler dr-féle 5000 korona adomány városi letétbe helyezése körüli eljárásáról irt soraink sajnálatos félreértésre adtak okot, miértis a város főszámvevőjének ez ügyben hozzánk intézett nyilatkozatát az ügy megvilágítása érdekében az alábbiakban készséggel közöljük. * A Komáromi Lapok t.Szerkesztőségének Kontár no. B. lapjuk március 1-i számában a legutóbbi városi közgyűlésről szóló tudósításnak egyik része — a Bandlerféle teleküggyel kapcsolatban — teljesen téves beállításban foglalkozik személyemmel, illetőleg ezen ügyben kifejtett közreműködésemmel. Tekintettel erre, kérem, hogy az egyedül helyes és való tényállást az alábbiakban méltóztassék a legközelebbi számukban ismertetni. Nem vagyok pártpolitikus, politikával soha semmilyen formában nem fogla koztam és nem is fogok. Köztisztviselő vagyok és mint a város főszámvevője egyedül a városi és közérdeket tartom szem előtt. Ez vezetett ebben az ügyben is, amikor Dosztál Jakab tanácstag úrral felmerült egyik hivatali beszélgetés során a Bandler-féle telekügy került szóba. Álláspontom az első pillanattól fogva az volt és azt ma is változatlanul fenntartom,hogy a) a régóta húzódó ügy végre befejeztessék és a város hozzájuthasson a 70.000 Ke vételárhoz, amelyre az üres városi pénztárnak ugyancsak szüksége van akkor, amikor még tisztviselőit és alkalmazottait sem tudja rendesen fizetni, b) hogy a mai egyre fokozódó munkanélküliségben legalább 60—80 ember a megindítandó építkezésnél keresethez jusson s c) hogy a nyomorgó kisiparosoknak is jusson némi támogatás. Mindezt teljesen fölösleges bővebben indokolni a város közvéleménye előtt. A népkonyhát egyre többen veszik igénybe, fenntartása súlyos gondot jelent a város számára, a munkanélküliség növekszik, nyilvánvaló, hogy ezen helyzetben az egyetlen komoly építkezésnek nem eléggé indokolt felebbezésekkel való megakadályozása csak a város anyagi érdekeinek rovására megy és ugyanúgy mitsem javít az iparosság és munkásság nehéz helyzetén sem. Ezen meggondolások vezették úgy látszik a felebbező párt vezetőségét is és mi sem természetesebb, minthogy akkor, amikor Dosztál Jakab ur — úgy tudom kellő és megfontolt párthatározati alapon — nálam másodszor is megjelent, dr. Ghyczy János városi jogtanácsos és Igó Aladár városi rendőrkapitány jelenlétében és közreműködésével általuk Írásba foglaltatott a felebbezés visszavonása és ugyanúgy letétbe helyeztetett dr. Bandler által az 5C00 Kő adomány, amely kifejezetten a kisiparosság támogatását célozta. Ennyi volt az én tisztviselői szerepem az ügyben és semmi több. Ezt igazolja teljes mértékben a Komáromi Lapokban megjelent pártvezetőségi nyilatkozat is, melynek tartalma még a legelfogultabb szemlélő előtt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az 5000 Kő jótékonycélu többletfizetést maga a Kér. Szoc. párt vezetősége hozta javaslatba. Más kérdés az, hogy az egyes pártok és frakciók egymás közt ezen ügyről hogyan vélekednek, ezt intézzek el egymásbközt, ehhez nekem mint köztisztviselőnek semmi közöm. S ámomra csak a város anyagi érdeke lehet irányadó és a közérdek. Ezt pedig az itt vázolt megoldás teljes mértékben fedi és kielégíti. Dosztál Jakab ur ama közgyűlési megjegyzésére, hogy én őt előzetesen miért nem figyelmeztettem arra, hogy az ő eljárása nem korrekt, csak azt válaszolhatom, hogy őt kioktatni ilyesmire sem okom, sem jogom nem volt, mert én és a fentebb jelzett tisztviselő társaim csak a tisztviselői szemmel néztük és fogjuk a jövőben is nézni az ügyeket és nem politikummal, — annál inkább is nyugodt voltam minden tekintetben, mert hiszen maga Dosztál Jakab pártelnök ur a bemondása szerint szabályszerű párthatározat szerint járt el. Komárno, 1933 március 2-án. Tisztelettel Sándor Ernő városi főszámvevő. Regényes expedíció az angkori mesés Buddhákén esek felkuta tására. Keleten babonás rettegés kíséri a merész vállalkozást. James Forsyth angol őrnagy egy barátjával együtt merész, romantikus vállalkozásra készül: fel akarja kutatni azokat a csodás kincseket, amelyek ősrégi kínai krónikák szerint a híres angkori Buddha-lemplom alatt lévő óriási kriptában rejtőzködnek. A vállalkozás hírét keleten babonás ijedelem fogadta. A nép meg van győződve. hogy Forsythék vállalkozása tragikus kudarccal fog végződni, ami egy okkal több. hogy általános érdeklődés kísérje az izgalmasnak Ígérkező kalandot. Mint ismeretes, néhány évvel ezclőll még Angkorról. az egykori keleti metropolisról semmit sem tudott a világ és a töriénetludósok általában fantasztikus kitalálásoknak tartották azokat a feljegyzéseket, amelyek az ősrégi kínai könyvekben erről a legendás városról szóltak. Annál nagyobb szenzáció volt. amikor a francia Kambodzsa területén, a dzsungel kellős közepén felfedezték a hatalmas angkori templomot, a keleti építészetnek ezt a remekét. Most már újra több figyelemmel kezdték tanulmányozni az erre vonalkozó kínai krónikákat, hol többek közt fel van jegyezve az is. hogy amikor Kmer császár udvarával együtt kivonult Angkorból, három millió alattvalójával együtt, mesés kincseit a templom földalatti helyiségeiben hagyta. A nevezetes kivonulás amelynek okai misztikusak állítólag hétszáz évvel ezelőtt történt. Későbbi feljegyzések szerint a templom alail az aranytárgyak, smaragdok, rubinok és igazgyöngyök fanlasztik us tömegei vannak felhalmozva. Természetes, hogy miután az angkori templom felfedezése részben igazolta a krónikást, mindjárt akadtak, akik a kincsekről szóló feljegyzéseket is ellenőrizni akarták. De eddig minden ilyen vállalkozás szerencsétlenül végződött, ami igazolni látszott azt a babonás hitet, hogy Buddha kegyellenül megbünteti azokat, akik kincsei után kinyújtják kezüket. Utoljára egy Saunder nevű uLazó indult el a kincs felkutatására. De nemsokára az angkori templomtól néhány száz lépésnyire találták meg. A haldokló még el tudta mesélni a francia orvosnak, aki segítségére sietett, hogy amikor a kincses kamara bejáratát eltorlaszoló kőlapot eltávolította, egy hatalmas, smaragdokkal kirakott, rubinszemű elefántot látott. Köröskörül egész halmok voltak csillogó drágakövekből. De amikor a kincs után nyúlt, egy kobra kúszott elő és megmarta. Saunder pár nap múlva meghalt és most nem tudják, nem lázas fantáziájában született-e meg a kincsekről szóló mese. A kérdésre most Forsyth őrnagy expedíciója fog világosságot deríteni. A francia kormány kivételes engedélyt adott jneki a kincsek kutatására és csupán azt kötötte ki, hogy a talált kincsek egyharmadát köteles lesz beszolgáltatni. Maga Forsyth is tisztában van vállalkozásának veszedelmeivel.' — Ha legközelebb hírt hallotok rólam, — mondta búcsúzáskor barátainak, — vagy halott leszek már, vagy mesésen gazdag keleti nabob. — Egy szépen bútorozott balkonos uccai szoba külön bejárattal I. em. kiadó. Cim a kiadóban. — Mielőtt gyermekkocsit vásárol, tekintse meg ELBERT divatáruháza „Hiko“ gyári raktárát. Olcsó gyári árak. — Uj modellek. Fehérnemű-készlete éveld Az órókhosszat tartó kefélés, a kíméletlen rumplizás tönkreteszi a mai finom, drága fehérneműt. Radionnal, ezzel az önműködő mosószerrel minden szennyet 15 perc alatt, mintha elf ujt volna. Mert a milliónyi oxigénrészecske a Radlon-oidatot a szövetrostokba juttatja és a szennyet azokból a legkisebb szemekből is kikergeti, ahová rumpli és kefe sohasem jutnak. Ha állandóan Radiont tesz a mosóüstbe,akkorfehémernöjét kíméletesen kezeli és az hosszú Ideig olyan marad, mintha új volna. JUSO» A vidéki újságírás A nagyíanyi patkánytól nehézségei. a rachói medvebocsig. Egyik vidéki laptársunk irta a a következő kis cikket. Érvénye azonban olyan általános, hogy minden vidéki lap bátran leközölhetné. A jó vidék sajtójáról tartott kedden este érdekes előadást a magyar rádióban egy ismeretlen magyar szerkesztő. Akik meghallgatták az előadást s ismerik a vidéki sajtóviszonyokat, gyakran elmosolyodhattak azon, mennyire egy város a világ, mennyire hasonlóak a kisvárosi sajtókörülmények mindenütt. A kívülálló nem is képzeli, milyen kényes dolog kisvárosban újságot csinálni. A nagyvárosban az újság személytelen valami, amit olt olvas az olvasó, az annak a lapnak a kollektív cselekedete. Kisvárosban azonban, ahol az újságírók és újságolvasók egymás szeme előtt élnek, dolgoznak, az ujságcsinálók minden személlyel szemben külön felelősséggel tartoznak és senki kívülálló nem képzelheti el, mennyi megfontolásra, tapintatra, mérlegelésre van szükség minden egyes közlemény megírásánál. A kisvárosi érzékenység sehol sem éli ki magát olyan betegesen, mint a kisváros sajtójánál. Ha valakiről bíráló szó jelenik meg, személyes sértésnek veszi a megkritizált, egész családjával és egész környezetével együtt. Ugyanakkor azonban lelkes helyeslés a visszhang az ellenfelek, az irigyek és utálók részéről. Ha valakiről áicséreí jelenik meg, a megdicsért ember jólesően bólogat, de az ellenfelek, irigyek és utálók, akik kisvárosban mindig nagy számban vannak, legközelebb már hidegebben emelik,meg kalapjukat az ujságiró előtt. Általában mindenki a szigorú kritikának, a sajtó kérlelhetetlen igazmondásának a hive, mindaddig, amig nem — róla van szó. Vannak emberek, akik kíméletlenül hadakoznak, támadnak s mindezt azzal a jelszóval, hogy a közéletben mindenkinek el kell tűrnie a kritikát. De ha az ő működésüket valaki óvatosan kritika tárgyává teszi, egyszerre felhördülnek s nem képesek elviselni a kritikát. Régi megállapitás: a kíméletlen emberek, akik nem tisztelik mások érzékenységét, azok a legérzékenyebbek, azok követelik meg a legnagyobb kíméletet magukkal szemben. A kisvárosi ujságiró nehezen vergődik az érdekhálózatoknak ebben a fojtogató szövevényében, önző érdekek, irigykedések, beteges érzékenykedések, bosszuállások tipikusan kisvárosi levegőjében csak a mindig féltve őrzött tárgyilagossága s függetlensége mentheti meg. — Elvesztett ruhadarabok vehetők át a Kultúrpalota házmesterénél. A múlt szombati teaest után egy fehér kötényt, két zsebkendőt és egy övét találtak a takarítók. Tulajdonosaik átvehetik. A szabadság szeretete az állatoknál.— Megható állattörténet,'amelyből az emberek is tanulhatnának. Komárom, március 3. Ennek a történetnek az eleje nem most történt, csak a vége játszódott le most a napokban. Az eleje a nagytanyi patkány, a vége a rachói medveboes. Nagylány a régi Aranykertnek, a mostani Csallóköznek volt valamikor híres, nevezetes helysége. Ebben a Tany községben történt pár évvel, hogy a református paróchián interregnum állott be. A lelkész elköltözött és a választásig, segédlelkész működött ott. aki nem igen •nézett le a pincébe és a kamrába. Amikor a mostani tárná ref. lelkész, Gzike János, az ismert csallóközi időjós odaköltözött és a paróchia mellékhelyiségeiben is körülnézett, szörnyű látvány tárult elébe. A paróchia a falu végén lévén, a mezőről rengeteg patkány vándorolt oda a pincébe, a kamrába, az istállóba. Valóságos harcot kellett vívni ezekkel az undorító bestiákkal. Nem egyszer megtörtént, hogy a fölállított vidravas reggelre összecsapódott vasai között egy patkányfarkat szorított össze. A patkány farkát megfogta a vas és a patkány nem tudott kiszabadulni. Kénytelen volt a saját farkát lerágni tőben, hogy a nagy kín és farkának vesztesége árán visszanyerje szabadságát a fogság helyett. Egyszer azonban ennél sokkal érdekesebb leletet szorított a vidravas vaskarma. Egy jól kifejlett patkánynak a hátsó combja tőben leamputálva, véresen meredezett a szemlélőre. A vidravas elkapta a csalétekre odament nagy patkány hátsó combját. Elkezdte a saját hátsó lábát rágni, hogy csonkán, amputálva és halálos sebbel megmeneküljön. Nem visított föl, amikor a saját húsába és forgócsontjába belemarta éles fogait. Igen ám, de mit ért az egész kínlódás, mert csak félig sikerült az amputáció, mert fizikai lehetetlenség volt, hogy egészen odaférjen a szájával, hogy köröskörül le tudja rágni a oombcsontját. Patkány nyelven segítséget kért és a szabadulás érzése olyan nagy volt a társaiban is, hogy segítettek lerágni a társuk hátsó combját, hogy a comb a csapdában maradjon, de az amputált állat szabad legyen. A műtét sikerüli és az állatok önfegyelmezettségének és összetartásának fényes bizonyítéka ott maradt a vasfogóban. Azóta sok év telt el. A tanyi patkány hősiességére talán már csak én és Czike János tanyi ref. lelkész emlékszünk. A közel múltban olvastam valamit, ami analóg esete a tanyi patkány hősiességének nagyobb kiadásban, amit úgy kell érteni, hogy a dráma hősei nem patkányok, hanem medvék. Ruszinszkóban, Rachón hatalmas esapóvasat állítottak föl az erdőben egy hegyszakadék közelében. Farkasokat akartak fogni. Egyik nap az
