Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)
1932-07-16 / 55. szám
I 1952. julius 16. »KOMAROMI L*AEOK< 3. oldai autóvezetőnek a legnagyobb és legnehezebb szerepe volt. Annál jobb dolga volt Bélának, a soffőrnek, meri a pohárnok olyan szenvedétyes kocsivezető, hogy az egész úton ki se adta kezéből a kormánykereket. Az udvari vadász- és halászmester volt a kincstartónk, a pénzügyminiszterünk is, aki mindenhol fizetett az előre átadott pénzünkből. Ez nem lelt volna baj, de az a rossz szokása volt, hogy mindent föl is jegyzett és pedig egy kis noteszbe. Szerettem volna, ha ezt a kis noteszt elvesztette volna, de ezt ő nem tette, szerencsésen haza hozta. Amint híre futott, hogy Geyzát, a Pokol volt fejedelmét meg fogjuk látogatni, száz és száz oldalról kaptunk tanácsot, hogy erre menjünk, arra jöjjünk, útközben ezt, meg azt nézzük meg. Kaptunk ismerősök címeit tucatszámra, erősen lelkünkre kötvén, hogy okvetlen keressük föl azokat, majd azok kalauzolnak bennünket. Ha ezeket az ajánlott terveket mind betartottuk volna, utunk éppen három esztendeig tartott volna. Miután egy ismerősünknek se jutott eszébe útiterv helyett pénztárcájába nyúlni és kölcsönt fölajánlani, kénytelenek voltunk saját zsebünkbe nyúlni és a pénzügyminiszterünket ellátni pénzzel, aki egyben az utimarsall szerepét is betöltötte, mert ő ellenőrizte útközben a térképről, hogy jól megyünk-e? E kis kiránduló csapat házas ember tagjainak többször volt alkalmuk a kimaradás gyönyöreit élvezni, mert az elindulás előtt többször össze kellett jönnünk a végleges útitervet megállapítani. Ezek voltak az úgynevezett térképező esték. A Pokol asztalára hatalmas térképeket terítettünk ki és az utimarsall és a pohárnokmester aztán belerajzolták a térképbe az útirányt. Aztán nekiiramodtunk. Komáromból délután indultunk és a Vágvölgye, Érsekújvár, Nyitravölgye, Kálna, Zsitvavölgye, Garamvölgye, Garamszentbenedek (ahol most a Vizesnyolcasok nevű asztaltársaság nyaral), Zsarnóca, Alsó és Felsőhámor, Selmecbánya, Szliács érintésével Besztercebányára robogtunk be az első este. Aki még nem látta a Garamvölgyét, siessen odamenni vikendezni, mert igazán szebb tájat nem igen találhat a nyaraló. Ennek a gyönyörűséges Garamvölgynek legszebb pontja Garamszentbenedek, ahol most a komáromi Vizesnyolcas asztaltársaság tagjai nyaralnak. Nem szívesen fog lalkozunk más asztaltársaságok ügyeivel ,de a kíváncsiságot elégítjük ki, ha eláruljuk, hogy e derék asztaltársaság nevében a nyolcas szó a tagok létszámát jelenti, a vizes szó pedig a társaság józanságát, akiknek kedvenc italuk a víz. Ismeretes, hogy Garamszentbenedeken valamikor kifejlett hordókészítő ipar, kádármesterség vi_ rágzott, de ma már jelentéktelen. Az ottani apátságot 1075-ben I. Géza alapította, és számos birtokkal ajándékozta meg. Az adományokat megerősítette II. István és II. Endre, aki az apátságot minden adózástól fölmentette. E kiváltságokat 1326-ban XXII. János pápa szentesítette. A Neszmélyeu elhunyt Albert király halálát követő villongásokban a selmeciek, zólyomiak, ú j bányaiak elfoglalták és az apátságot fölégették, de már 1405-ben újra fölépül. Később a husziták kezébe kerül, akik 1435 szeptember 29-én fölgyújtották. A törökverő hős Hunyadi János 1451-ben visszafoglalta és akkor védbástyákkal és falakkal vették körül. A megrongált templom 1483-ban készült újra. A mohácsi vész után az apátság a török igája alá került, de az apátság birtokait Túri János vissza-Bonaparte komolyan: — Mit csinál azzal a sok pénzzel? — Tudja Isten! Szeretem a szép holmit, bútort, képet... Művész vagyok. — És kártyázik! — Alig, alig! Csak elvétve... — Rendet kell már egyszer csinálnia, kedves barátom! Így akarja végigélni az életét? Számolni kell és takarékoskodni! Mennyi az adóssága? Talma a fejét vakarta: — Meg se merem mondani! — Nem is tudja! Még ezt se tartja számon! Majd megmondom én. 40000 frank! Ugy-e, tudom? Csodálatos a hírszolgálatom. No hát, kedves Talma, ezen segíteni kell! Tud rá módot? — Én bizony nem. Ha tudnék, akkor már ki is fizettem volna. — Hát én tudok. 40000 frankot utalok ki önnek a magánpénztáramból. Rendben van? — Ó, ezt nem is fogadhatom el! Ilyen fejedelmi ajándékot... — Csak: konzuli. — Szégyellem magam. — Ne felejtse el, hogy a Café Régence-ban, már az első találkozásunkkor, kifizette a számlámat. Most már bevallhatom, hogy nekem ez akkor nagyobb összeg volt, mint most ez a 40000 frank. — Igazán nem is tudtam, hogy ilyen tehetséges uzsorás vagyok! * Ugyanebben az időben egy másik régi ismerőse is fölkereste a konzult, foglalja, akitől az apátság csak kétezer forint ellenében kapja meg. II. Miksa az apátságot minden jogaival együtt az esztergomi főkáptalannak adományozta. Az apátság a Garam fólólt vár alakjában épült, hozzá van építve az apátsági templom, amely a korai gólstilus egyik legszebb emléke, kéttornyú csarnoktemplom a jákival vetekedő főkapuval. A templomban a XV. századból való szentek szobrai láthatók. A főhajó alatt van a Koháry család sírboltja, a déli oldalhajó falában Koháry István, a lévai hős (meghalt 1664-ben) síremléke és vörös selyem hadizászlója van. A templom és a monostor 1881-ben leégett, de Simor hercegprímás helyreállította. A természet szépségei és a régi múltak emlékei párosulván egymással lebilincselőleg hatnak az utazóra. Az időm és a helyem le- illetve betelt, majíd legközelebb többet. Talma legjobb barátja: Dugazon, ugyancsak a színészet köréből. Ez már nem hős volt, hanem komikus és kedélyes apa, de a legjóizübb fajtából. Diplomatának azonban, úgy látszik, nem volt olyan, mint Talma. A látogatás ugyanis igy folyt le: — Örülök, kedves Dugazon, hogy meglátogat! Nagyon jó színben van! — üdvözölte a konzul a komikust. — De ön se panaszkodhatik, kis apám, hehehe! — kedélyeskedett a derék komikus és megveregette a konzul hasát. Ez volt az első és egyben utolsó látogatása a Tuileries-ben. A kapu örökre bezárult mögötte. * — Hogy van az, hogy Talmát nem látom? — fordult egy reggel az uj császár udvarmesteréhez. — Csak nem haragszik rám, amiért császár lettem? Kitelik tőle! Az ilyen Brutustól... Neki joga is lenne hozzá! Olyan jól játssza Brutust a színpadon! Talma boldogan értesült a császár érdeklődéséről. Csak ezt várta. Tőle várta a jelét annak, hogy a barátságukban nem állott be változás. Pompás udvari ruhát csináltatott magának, szabályosan, az uj udvar előírása szerint: gesztenyeszinű frakkot, fehér selyem hajtókával, fehér selyem mellényt, rövid fekete selyemnadrágot, aranycsattos cipőt és tollas kalapot. Kitünően állt neki. Elegáns fogatába vágta magát és behajtatott a Tuileriesbe. A megszokott déli órában, mintha mi sem történt volna. Mikor a császár meglátta, földerült az arca és csak ennyit mondott: — Jól van, Talma! Tetszett neki a művész előírásszerű megjelenése is. A császárság első idejében adott az ilyesmire is. Ebéd után aztán előfogta: — Mi volt ez, barátom? Miért hanyagolt el eddig? — Nem tudtam, szabad-e emlékeznem? Én ugyanis, sajnos, még mindig csak — Talma vagyok, Felség ... — Nem is lehet több, mert ön már akkor is Talma volt, amikor én még csak holmi számfeletti kis tábornok voltam. Meg kellett tennem ezt a kis utat, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz ... De jól van igy! Ön megértette, hogy a császárhoz jön és ez a ruha jól illik önnek. Most rajtam a sor, hogy meggyőzzem róla, hogy én a régi maradok. Mi újság a színházban? És megindult a köztük már megszokott, beható, szinte szakszerű beszé'getés a színházról, az uj darabokról és színészi alakításokról, mindez éppen úgy érdekelte a császárt, mint a konzult és mint a tábornokot. A császár még egyre nagyobb egyszerűségre ösztönözte Talmát, akit pedig akkor már egész Európa a francia színpad forradalmárának és éppen a naturalizmus apostolának tekintett. A császár már messzebb tartott Szerette a tragédia pátoszát, de csak azt a pátoszt, melyet az élmények igazsága és egyszerűsége fűt. Szerette a képzelet zseniális csapongásának és a mindig éberen őrködő észnek azt a pompásarányú elvegyülését, amely Talma művészete volt. Már vagy egy órája beszélgettek el-Faim. számítva.1 Nem is történik később semmi ízetlenség és békés az egyetértés a földesuraság és halászjobbágyai között. Már a XVI. század elején azonban harcok és perek indulnak meg Vének és a vele szomszédos Szögije birtokáért, ugyanis Tolnai Máté főapát nem fontolva meg kellőképen a dolgot — 1505-ben Vének dunai szigetét és ezzel járó halászóhelyét eladja Gergely csornai prépostnak. Miklós a szentmártoni monostor őr-szerzetese a konvent nevében tiltakozik is az elidegenítés ellen.1 2 Ettől kezdve napirenden van a határvillongás. Hiába rendelik el a határjárást, a szomszédok nem akarnak azon jelen lenni. A király 1520-ban büntetés terhe mellett kötelezi a szomszédokat a határjáráson való megjelenésre.8 Meg is tartják a határjárást 1520 augusztus havában. A peres felek arra kötelezik magukat, hogy tartózkodnak minden erőszakosságtól. Csakhogy nem igy történt. Gergely csornai prépost fegyveres kiséret nélkül jelent meg. Némái György győri alispán sem hozta ki fegyvereseit, azonban Nagyszombati Márton (Martinus de Tirnavia) a fegyveres véneki jobbágyok élén szétverte az egész bizottságot, amiben segítségére volt Alföldi Péter szentmártoni várnagy is. A megtartott vizsgálat szerint a vitéz várnagy ezeket a súlyos szavakat mondotta volna: — Keresztén}' hitemre, ezért a halászóhelyért embernek kell meghalnia! Ténvvaló azonban, hogy az eljáró győri alispánt karján lándzsával döfik át. Persze a határjárásból semmi sem lelt. Gergely csornai prépost fullon-fulvásl menekült a szomszédos Szőgye faluba, miközben a lóhátról Nagyszombati Márton szentmártoni szerzetes csufondáros szavakkal illette a prépost urat.4 Szörnyű haragnéven is vette tőle és hatalmaskodásért indít ellene pert. Sokat nem ártott vele neki, mert Márton HJ. o. I. 236-7. *U. o. III. 595. 8U. o. III. 724. ^Pannonhalmi Rendtörténet. III. 244—247. pap utóbb a kolozsmonoslori konvent apátja lett. A per még 1524-ben is folyik és fogott bírák szeretnének benne igazságot tenni. Erre azonban már nem igen volt szükség, mert Mohács árnyéka a kis Vének falura is ráfeküdt és a törökjárásban pusztulásnak indult, halászai elhagyják és 1531-ben Vének már puszta hellyé változik. Ilyen hatalmaskodások abban az időben már napirenden vannak. A pernek sokszor nehezen lehetett a végére járni, különösen ha oligarcha család ellen folyt. A nagypadányi nemesek, akik legkorábban lesznek várjobbágyokból nemesekké, a hatalmas szomszéddal, a Várkonyi Omodé-val is pörre mennek. A nemesek és szolgáik a padányi határban levő Bendőszigeten kaszáltak (Insula Bendew) Mária mennybemenetele előtti hétfőn, amikor Várkonyi Islvánfia Omodé személyesen, udvarnépeivel és jobbágyaival hatalmasul rájuktámadt, elverte és megsebesített közülök sokakat, ruháikat és négy kaszányi szénájukat elvitette más egyéb jószágukkal együtt. Zsigmond király párviadalt Ítél meg a nagypadányi nemeseknek, de Omodé ez elől kitér. Erre a király kötelezi, hogy tizenkét nemessel esküdjék meg a pozsonyi káptalan előtt arra, hogy — amint állítja — a nagypadányi Bendősziget kaszálói megdulásában ártatlan. Ez az esemény 1434-ben történi.1 Mária királyné 1386-ban Szántó falu határában (a mai Ekel és Nagykészi községek közt feküdt) Némái Kolos Jakabot egy dunai sziget, a hozzátartozó halászat és révjövedelem hasznában új adomány címén erősíti meg.2 Lögör (Lugur) falunak vámja is 1387-ben a komáromi vár birtoka.3 Ez a Lugur száz évvel korábban Gergely esztergomi kanonok tulajdona volt és Miklós győri ispán Ili. Endre ítélete alapján kénytelen volt visszaadni jogos tulajdonosának, Gergelynek és testvérének Györgynek,4 mint a Dodvágon 4C. D. P. II. 253. 2C. I). P. III. 240. 8Teleky: Huny ad vak kora. VI. 169. 4ÁOU. V. 168." való jó halászóhelyet. Lögör elpusztult falu a nemesócsai határban állott az azon átfolyó Dodvág vize mellett. Ma puszta ebben a határban. A Komárom mellett fekvő Örs falu 1387-ben a komáromi vár birtoka.1 A mellette épült Újfalu 1460 óta a (komáromi vártartományé. Újfalut hajdan Dunaujfalunak nevezték, ma Örsujfalu nevet viseli. Örs a Duna partján feküdt.3 Ezeket a falukat is Mátyás korában csatolták a komáromi vár birtokához. Az Örs faluval szemben fekvő Koppánmonostor apátja 1407-ben panaszt tett az örsi Czudar családhoz tartozók hatalmaskodása ellen, akik e monostornak tulajdonát képező halastavak zsilipjeit szétrombolták és ezzel az apátságnak nem csekély kárt okoztak. Ezen kívül még a monostor földjeinek egy részét is elfoglalták. Ezek a Czudarok érseki nemesek voltak. Az elfoglalt földeket elég későn, 1480-ban adják vissza az apátságnak.3 Mivel Koppánmonostor a Duna jobbpartján feküdt, itt tehát az apátságnak csak gadóci birtokáról és az ott levő halászó-vizeiről lehet szó. Gadóc falu, mely az esztergomi érsek tulajdona volt, határából juttatott egy részt úgy a koppánmonostori apátságnak, mint a premontrei rend majki kolostorának is. 1438-ban Gadócot, mint az esztergomi érsek egyházi nemeseinek földjét említi egy oklevél.4 Ebben az időben alakulnak ki az alsócsallóközi egyházi nemesek székei, a füssi pracdialista nemesek jogviszonyait elsőnek 1383-ban István pannonhalmi apát szabályozta.5 1478-ban István apát újabb szabályokat statuál számukra.6 Az esztergomi érsek pedig a már említett gadóci és örsi nemeseit a léli érseki székben egyesíti. Az érsekiéli egyházi nemesek széke 1848. évig állott fenn. A Felsőcsallóközben szintén a Duna mentén, Vajka községben alakul meg az eszler-1Teleky i. m. VI. 170. 2Gyulai i. m. IV. 67. 3Gyulai i. m. IV. 53. 4C. D. XI. 141. 5Czinár: Monasteriologia. I. 93. GGyulai i. m. IV. 30. Uralkodók és komédiások.
