Komáromi Lapok, 1932. január-június (53. évfolyam, 1-51. szám)
1932-04-23 / 32. szám
1932. április 23 »KOMAROMI LAPOK« 3. oldal. Ami a városnak azt a kérelmét illeti, hogy a beruházási költségeknél megtakarított összeget fordítsák az építkezésre, erről szintén nem lehtt sző, mert a takarékossági elvnél fogva a kormány még nagyobb takarékosságot akar elérni és a megtakaritásokat más célra fölhasználni egyáltalában nem lehet. Az érsekujváriak számára ez a szomorú hir nekünk örömöt jelent. Egyenlőre tehát nem kell aggódnunk a törvényszék elvitele miatt. Csak mint kuriózumot említjük meg, hogy ezt már a nálunk is járt Gold hipnotizőr egyik médiuma is megjósolta egy Újváron tartott szeánszon. Az elaltatott médiumhoz többek között azt a kérdést intézték, hogy lesz-e Érsekújváron törvényszék? A médium habozik és fátyolozott hangon felel: — Lesz ... — Mikor? A médium habozva felel: —... Sokára!... Nagyon ... sokára! — Miért??? — Nem lesz rá pénz ... Szóval a miniszterelnök és a médium felelete igazolták egymást. Erre' a Marisra már csak mint aszszonyra emlékszem, a férjhezmenése körülményéiről nem tudok semmit, de még most is előttem van, mikor egy nap tépetten, összeverve és egy kisgyerekkel a karján, sírva állított be a keresztanyámhoz, elpanaszolva, hogy az ura megverte. — Pedig csak azt mondtam neki, — bőgte fejkendője csücskével törülgetve a szemét, — hogy ne igya el az egész pénzt, mert kell ennek a kicsikének csizmácskára. És erre... jaj! tekintetes asszony! Erre megfogott és ... Ha fel nem megyek a szénapadlásra és fel nem húzom a lajtorját magam után, talán még agyon is vert volna... Sok beszéd esett ott akkor erről, Maris panaszkodott, keresztanyám vigasztalta, de úgy, hogy szidásnak is beillett. Maris erre védekezésképpen az urát szidta, amire keresztanyám is hajlandó és ezt aztán olyan jól csinálta, hogy Maris akár vigasztalásnak is vehette. Mikor pedig keresztapám beleszólt a dologba és azt merte megkockáztatni, hogy talán Maris is hibás, akkor keresztanyám egyszerre kijelentette, hogy arról szó sem lehet, az az ember gazember, a szeme se jól áll, ahogy az ideje letelik, ki kell lökni, Maris pedig itt marad gyerekestől a házban. — Amig az ura el nem viszi! — jegyezte meg keresztapám. — Na hiszen, csak ide merjen jönni — felelte keresztanyám, de olyan hangon, hogy az öreg úr jónak látta azt válaszolni: — Na, na! Hiszen éppen csak azt mondtam! Keresztanyám ránézett: — Tudom, értem! Nem tetszik, hogy, Maris itt lesz... Azt is tudom, miért! Mert meglát egyet-mást és elmond Rauscherné kozmetikus Komárno, Deák Ferenc-u. 1. Telefon 176. Egyéni rendszerű arc-, bőr- és szépségápolás. Hajszálak végleges eltávolítása. Mindennemű szépséghibák szakszerű kezelése. Quarz besugárzás. Összes modern kozmetikai eljárások. Telefon 176. Díjtalan tanácsadás. Telefon 176. szlovák gimnázium, akkor Komáromban is lehet, ahol egyik közelben megjelenő szlovák lap szerint már több mint 6000 csehszlovák él. Miután nekünk a népszámlálás titkait nem árulják el olyan korán, mint ennek a lapnak, fel kell tenni, hogy igazat mondott és nem írta el magát. Most már első sorban az állam, illetve a kormány szándékával kellene tisztába jönni. A kormánynak kötelessége állampolgárainak minden kulturális szükségletét lehetőleg kielégíteni,— ez volna az elv. Ezt azonban a magyar knltura a saját kárán kénytelen volt megtanulni, hogy az elv igen szép, hanem a gyakorlat egész másképp beszél. Vegyük fel például a lévai esetet. Léván kegyesrendi főgimnázium volt és Léva egy nagy magyar vidéknek a központja. Tizenhárom éve sürgeti, hogy az ottani csehszlovák reálgimnáziumban állítsanak fel párhuzamos magyar osztályokat, hiszen csaknem kétszáz lévai tanuló — nem is beszélve a közvetlen környékről — kénytelen Érsekújvárod vagy Komáromban beiratkozni a gimnáziumba. Lévának nem sikerült tizenhárom esztendő alatt jogos kívánságát tető alá hoznia. Pedig ott nem hiányzik sem az épület, sem a tanulók száma és már magyar tanár is annyi Olvaábm, hogy a budapesti mohamedánok nagy ünnepe, a Ramazán- Bajrám ünnep most zajlott le a Gül IS8KRB van, hogy egy-két gimnáziumra való telnék a2 elhelyezkedni nem tudó magyar tanár-generációkból. Komáromban a szlovák gimnázium felállításának egyetlen akadálya a megfelelő helyiség hiánya. A város nincsen abban a helyzetben, hogy még egy gimnáziumot építsen, az pedig, hogy egy épületben bonyolítsák le a kétféle nemzetiségű tanulók oktatását, teljesen kizárt dolog, mert ahhoz a mai épület nemcsak szűk, de egy uj gimnázium szertárai, könyvtára és kísérletezési termei nem is lennének ebben az épületben elhelyezhetők. Nincsen más megoldás, mint az építés, vagy a várokozás. A törvényszék áthelyezésével felszabadulna egy nagy épületkomplexum, de erre egyelőre nem lehet gondolni. A villlamosművek épületei közt volna egy erre a célra igen alkalmas, de ott az üzem vezetősége hivataloskodik. Ideiglenesen elhelyezödhetnék talán a volt lővőszergyárnak egyik épületében, amint elhelyezkedett a csehszlovák elemi népiskola és polgári iskola is. Az a kérdésnek a lényege, hogy a közoktatásügyi kormány nem taláíja-e túlközelnek Komáromot Érsekújvárhoz, mert két ilyen közeli intézet működése feltétlenül a tanuló ifjúság kölcsönös csökkenését vonja maga után. Baba sírjánál. Nagy bajok lehettek a pesti mohamedánságnál, mert náluk csak papválasztások alkalmával minálunk, Szlovenszkón, mert Isten ugyan csak egy van, de magyarázója annál több. A budapesti mohamedán főpap személye körül törtek ki a bajok: az egyiknek ez az imám kellett, a másiknak az a mufti volt csak megfelelő. így történt aztán, hogy ott most két főpap is tartja a jogot a kezében, s aki a törököknek, bosnyákoknak jó, az az araboknak, indusoknak nem felel meg. A nagy böjti ünnepre nézve azonban megosztoztak a pap személyében s egyik napon Abdul Latif tartotta a törököknek és bosnyákoknak az istentiszteletet, a másik napon pedig egy előttem ma is ismeretlen nevű másik főpap imádkozott az araboknak meg az indusoknak, akik Pesten nem nagy számmal vágynak... Vagy kétszer mi is megnéztük a nagy böjti ünnepet. Gül Baba sírja. Gül Baba nagy szentjük volt a mohamedánoknak a hajdani időkben, amikor még félholdas lobogót lengetett Budán a szél. Ott is halt meg a Rózsák Atyja a Rózsadomb tövében ötszögletű koporsóban ma is Mekkának fordítva fekszik, nem messze a Margit hídtól, egy dombtetőn álló rozzant nagy kastély irdatlanul kanyargós lépcsőkkel ellátott magas udvarán Magasabban »van ez az udvar, mint a többi budai háztetők s amig odaér az ember, az egész görög mitológiát végiggondolja magában, holmi labirintusokra, kies ligetekre, pásztorromantikára gondolván. A lehulljó vakolat a zölddel futtatott romszerű épület s a sok tekervényes folyosó, szobrászműtermekkel és áram nélküli villanycsengőkkel valóban keleli s alig várod, hogy a terrasz tetejére érj, amely lerraszon már gyülekeznek a derék mohamedánok. Vásári bosnyákok, szőnyegkereskedők, cukorkaárusok ezek a mohamedánok, mert csak a Riviéra és Párizs dicsekedhetik előkelő és gazdag mohamedánokkal. Középcurópába csupán a »kis exisztenciák< jutottak vala... Ámde ünneplőben vannak ezek is. Feketében és aranyóralánccal. Fez, az kevés van, mert Kemal pasa rendeleté itt is érvényes. Fezt az egyiptomiak s az arabok viselnek, a törökök nem. Ámde, mihelyst megkezdődik az istentisztelet, mind zsebkendőt köt a fejére, vagy megfordítja a sapkáját. Néhány keresztény feleség is eljött, is kette vált a pesti »egyház«, akár Ramazán-Bajrám Törököknek, Mohamed népeinek ö nagy ünnepök Gül-Baba sírjánál. i Alláh akbar, Alláh akbar . . . nekem ... Hát nekem meg éppen azért tetszik! Érted? Vén gigerlil... Keresztapám nem felelt. Sarkoníordult és bement a szobába. Utána somfordáltam, remélve, hogy földhöz vág valamit és alkalom kínálkozik egy kis keresetre, de csalódtam. Az öreg úr csak a saját haját borzolta össze mérgében, de nyomban meg is fésülködött. Nekem pedig csak annyit mondott: —• Fogadsz velem, hogy ez az aszszony nem lesz ilt három nap múlva? Szerencse, hogy nem fogadtam, mert vesztettem volna. Másnap ugyanis estefelé beállított a vincellér és engedelmet kért, hogy a feleségével szólhasson. Keresztanyám megvetően felelte: — Beszélni beszélhet vele, de úgyis hiába! Ilyen lókötőhöz úgyse fog viszszamenni! Amiben nem is csalódott keresztanyám, mert Maris hajthatatlannak mutatta magát, ebben azonban, lehet, hogy része volt annak is, hogy a házastársak csak keresztanyám jelenlétében tárgyalhattak. Lajos egyedül ment vissza, másnap reggel azonban megint eljött, mégpedig olyankor, mikor keresztanyám éppen a hetivásáron volt csirkét venni a kocsival. Keresztapám ráförmedt Marisra: — Ugyan ne kéresd már magad! Szedd a cók-mókodat és haladj... Aztán ne nyelvelj az uraddal, hanem becsüld meg magad! Amire kiderült a Maris ábrázata, kezetcsókolt keresztapámnak és urastól, fiastól eltűnt a házból, mire keresztanyám hazaérkezett. Félévre rá megint csak beállított Maris, de most már úgy elagyabugyálva, hogy árnikával kellett borogatni. Ezúttal megesküdött, hogy nem megy többé vissza, két hét múlva azonban éjjel, az ablakon keresztül szökött meg az urával. Keresztanyám ekkor nagyon megharagudott rá, ki akarta őket dobni az állásukból, de Marisnak az utolsó percben mégis sikerült meglágyítani a szívét. — Hát jó! — felelte keresztanyám. — Nem bánom! De többet nekem ide ne gyere jajgatni! Ha ilyen pipogya asszony vagy, viseld a sorsodat... De ne adja az Isién, hogy megtudjam, hogy az urad mégegyszer megvert, mert akkor aztán fel is lit, le is út! Egy asszony, akit az ura megverhet! Gyalázat még elgondolni is!... Velem próbálná meg valaki!... Ránézett keresztapámra, ez azonban, éppen a verebeket nézte a házereszen. A világért se pillantott volna az élete párjára. Csak sóhajtott egyet bánatosan, mint aki arra gondol, hogy helyrehozhatatlanul elmulasztott valamit. Attól kezdve aztán csend volt Marisnál. Legalább is az asszony nem jött panaszra többet és ha mi néha kimentünk a szőlőbe, akkor se igen volt nyoma köztük semmi civódásnak. A Ids fiún is látszott, hogy szerető szívek közt növekszik; illedelmes kis ember lett belőle és a szüleit csak úgy emlegette: — Jó apám, meg jó anyám. Egyszer aztán az történt, hogy kimentünk cseresznyeszüretre váratlanul. Csak Maris volt otthon a kisfiúval, az ura éppen bennjárt a városban. — Tetszik tudni, a hordók miatt... — magyarázta és közben egyre az arcát takargatta a kendőjével, keresztanyám azonban tüstént meglátta a szeme alatt azt a kék foltot, amit rejtegetni iparkodott. — Mi lelt téged? — kérdezte gyananakodva. — Jaj, tekintetes asszony kérem, — sápitozta Maris — úgy elestem egy tőkében, hogy majd belehaltam. A szememet beütöttem egy kőbe... egészen feldagadt... Mára meg megkékült. Hozom a kosarakat, tessék várni, rögtön... Mi ketten, keresztapám meg én, előrementünk a cseresnyésbe. A kis fiú velünk jött. Keresztapám megkérdezte tőle: — Hát hogy ütötte meg anyád a képét? Ott voltál? Láttad? A kis ember bólintott: — Láttam!... Jó apám megfogta jó anyám haját és a komólhoz vágta. Keresztapámnak felcsillant a szeme: — A haját? — kérdezte. — És a a komóthoz? Egy pillanatig kedvtelve nézett maga elé, de csak egy pillanatig. Mert közben meghallotta a keresztanyára hangját, aki már jött utánunk Marissal, aki a kosarakat hozta. — Hát hiába! — sóhajtott elborulva az öreg úr. Hiába!... Ugylátszik, ez is olyan mesterség, mint a többi. Meg kellett volna tanulni! Most már késő... Hanem — szólott a kis fiúhoz fordulva, — ezt nem szabad ám elmondani senkinek! Érted-e? Különösen a tekintetes asszonynak nem, mert nagyon kikapsz! Azzal odahajolt hozzám és a fülembe súgta: — Vigyázz erre a kölyökre, hogy keresztanyád előtt el ne járjon a szája... Aztán ezt meg majd add oda a vincellérnek, ha megjön, azzal, hogy én küldöm ... és egy finom, sötét britannikát nyomott a kezembe. A komáromi szlovák gimnázium — Hozzászólás — Komárom, — április 22. E lapok hasábjairól értesült a komáromi magyar társadalom, hogy az itteni csehszlovák lakosság mozgalmat indított egy szlovák gimnázium létesítése érdekében. Ezt azzal okolják meg, hogy Komáromban (és környékén) 40 elsőosztályú tanulót tudnának összegyűjteni, akik már egy osztályra való tanuló ifjúságnak felelnek meg. Ezenkívül a közismert érvvel jönnek elő, amit el is kell fogadnia minden pedagógusnak, hogy Komáromból kénytelen a tanuló ifjúság Érsekújvárba átjárni az ottani állami csehszlovák reálgimnáziumba. Minden elfogultság nélkül szeretnék ehhez a kérdéshez magyar nézőpontból is hozzászólni. Az, hogy az itt élő cseh és szlovák lakosság középiskolát akar felállítani, természetesen olyan kulturális törekvés, amelynek jogosságát bajos lenne kétségbevonni. A csehszlovák állam sokkal kisebb helyeken is állítatott fel gimnáziumokat és ha Árvaváralján, meg Szakolcán van cseh-
