Komáromi Lapok, 1931. június (52. évfolyam, 69-77. szám)

1931-06-20 / 74. szám

1931. jnnias 20.

»KOMAROMI LAPOK«

3. oldal,

moknak kell tehát Németországon segíteni. Ez a német optimisták szerint Rothermere eszmemenete. És Mellon Rothermere társaságában közeledik Európa felé!

Az olaszok máris bejelentik készségüket arra vonalkozóan, hogy hajlandók csökkenteni a német jóvátételi terheket, latolgatják, fontolgatják, de ez csak egy jóbarát segítő keze. Mellon több. Nagyobb. 0 az, aki Németország megváltását hozhatja. De hozhatja-e?

tervez

vállal

é p i t

HAASZ&iÁDY

Szegény Petőfi!

Házi cserkészüunepély a gimnázium udvarán.

1931. június 21. vasárnap.

Erre minden cserkészbarátot szeretettel és tisztelettel meghívunk. Kezdete pontosan este 7 órakor. Ülőhelyek lesznek, de belépődíj nincsen. Műsor a következő: 1. Cserkészinduló. 2. Cserkészfogadalom. Vezeti: Bird Lucián. 3. Mendelsohn: Az erdőben. Cserkészvegyeskar. Vezeti: Denk Pali öregcserkész. 4. Rendgyakorlatok és cserkészmutatványok. Vezeti: Kocsis Károly tanár, parancsnok. 5. Vokálquartett-előadás. Több népdal Bartók és Denk P. gyűjteményeiből. Mégpedig: Csillagok, csillagok... Édes tejet nem adnak ... Ugyan, édes komámaszszony . .. Éneklik: Denk Pál, Denk Dezső, Rácz László és Pém József. 6. Beethoven: Himnusz az éjhez. Cserkészvegyeskar. Vezeti Denk Pál. 7. Cserkészénekek és a himnusz 2. szaka.

Vasárnapi napiparancs: Minden cserkészszülőnek, cserkészbarátnak ott kell lennie, mert a cserkészeszmén kívül ez a kis ünnepély nekik is szól.

Az ünnepély után a cserkészek i. t. szülei és szállásadói értekezletet tartanak a cserkészotthonban.

1931. június 21. A parancsnokság.

Irta Quidam.

A Komáromi Lapokban, annak egyik mullhavi számunkban olvastunk egy dicsérő közleményt, amely egy Krno nevű úrnak kiadásában megjelent és Sors Iván szlovenszkói grafikus által illusztrált Petőfi-könyvet magasztal fel egészen a sztratoszféráig, vagyis az égig. Ez a Petőfikőnyv, amelyben forradalmi versei — egyébként leggyöngébb költeményei — vannak csoportosítva a nagy költőnek, a legfurcsább valami, ami magyar nyelven nyomtatásban megjelent. Eltekintve attól csekélységtől, hogy Krno úr, a kiadó kutyába sem veszi a magyar helyesírást és közhelyeket ír előszavában Petőfiről, akinek nagy irodalma van, semmivel sem okolja meg azt, hogy miért épen ezeket a költeményeit válogatta össze a magyar olvasóközönség számára.

Hát erről akarok egy két szót szólni a következőkben.

Egy pillantás a füzet címlapjára, melyet Sors Iván úr illusztrált, akit — miután magát a szlovák nemzethez

tartozónak nyilvánította — Szórsz úrnak nevezhetünk, meggyőzhet bennünket, hogy ez a kiadvány propaganda, még pedig a javából. Krno— Szórsz urak Petőfivel akarják bizonyítani azt, hogy a magyar nép menynyire el volt nyomva és ezt mind az az áldatlan magyar rezsim csinálta. Holott Szórsz—Krno urak, akik bizonyára művelt emberek és olvastak is történeti könyveket, igen jól tudják, hogy a magyar és a szlovák parasztnak mese-dolga volt a francia és a német parasztéhoz képest. De hát itt a hangsúly a magyar úron van, akit mindenáron kompromittálni kell a magyar földmívesnép előtt, hogy az érezze magát boldognak, hogy fizetheti a toronymagasságú adókat, amelyeket az állítólag »elnyomott« magyar paraszt soha sem fizetett.

Hát hátrább az agarakkal Krno— Szórsz urak! Petőfin keresztül beadni a magyarság elleni propagandát, mégis csak nagy vakmerőségre vall. Mit gondolnak, ha Petőfi ma itten élne, talán a maguk prágai gazdáinak írna dicsőítő verseket? Alighiszszük. Krno előszavát egy gimnázista bizonyára jobban és főleg helyesírási hibák nélkül, helyes szórenddel írta volna meg. A Szorsz-féle illusztráció lenne a propaganda szava, de ez is szédítően gyengén sikerült. Ez a könyv aligha számíthat nagyobb elterjedésre a magyarság között és még ha a községi könyvtárak ajándék címén megkapják is valamelyik miniszter úrnak kiváló jóindulatából, akkor is a könyvtárosok bizonyára elhelyezik arra a helyre, amelyet megérdemel.

Prágában történtek már kísérletek a magyar betű útján megmérgezni a magyar lelkeket. így nem sokkal az államfordulat után egy Kadlec nevű tanár adott ki a magyar történelem elferdítésével, nagyjaink legyalázásában bőves úgynevezett történelmi könyvet és ezt a pamflétet Kossuth Benjámin nevű igazi vagy álmagyar fordította le cseh nyelvből magyar nyelvre. Akkor más dolgaink voltak és nem reagáltunk elég energikusan

Eternit termelő és értékesítő társaság, Prag H., VotSiiko va 20£§ Mehr. Schönberg.

az ilyen politikai célú propagandára. A Krno—Szórsz társascég kiadványáról azonban kénytelenek vagyunk kiállítani ezt a bizonyítványt.

Ezek a társszerzők azonban tudomásul vehetik a következőket: a szlovák parasztnak semmi baja sem volt sóba a magyar paraszttal és általában a magyar nemzettel. Azonkívül bizonyára tudják azt is, hogy minket fegyverrel nem hódított meg senki. Ha mi felénk tisztességes szándékkal közelednek: bárkinek szívesen nyújtunk baráti kezet, hanem trójai falovakra nincsen szükségünk sem irodalmi, sem művészeti, sem kulturális, sem politikai téren. Petőfi igazán nem lehet bizonyíték ellenünk, akárhogyan is reklamálják őt egyes sovén szláv körök a maguk számára. Petőfi magyarul írt és benne a nemzet lelke szólalt meg. Petőfi egyes verseinek célzatos kiragadása szentségtörés a világirodalom nagy költője ellen, akit minden művelt nemzet nyelvén olvasnak.

Vigyázat az idegen irodalombarátokra! El a kezekkel Petőfiről!

a járőr. Közrefogták Kollár András örökké csavargó, lógós, nyugtalan, bomlott népfelkelőt, aki valamikor fennhéjázó, gőgös gazda volt a maga zsíros harminc holdján, gyönyörű házában, szellős pitvarában, s most otthon minden bitang kézre került. Nem szólt semmit Kollár András, csak kilépett katonásan és keményen ment a csillogó, vad szuronyok előtt. Nem akart ő megszökni, éppen csak hogy a maga bánatát akarta elmondani az idegen asszonynak, úgysem ért az belőle egy kukkot sem, mert különben el se mondta volna.

Az asszony szíve hevesen dobogni kezdett .Kiszaladt az útra, rohant a járőr után. És valamit kiabált lengyelül. Olyasmit, hogy Andrej nem bűnös, Andrej csak a kis tücsköt ölte meg, Andrej ártatlan. El is érte a járőrt, de az egyik katona megfordult s a szuronyt a mellének szegezte. A' lenhajú asszony hátratántorodott Arca égett, szép haja szertebomlott, s kék szeméből forró könnyek hulldogáltak.

Megfordult, hazalépkedett, s leült az alsó grádicsra, oda, ahonnan Kollár Andrást elkergették a katonák. Várt. Sokáig várt ott, de Andrej többé nem tért vissza.

Kollárt bekísérték a táborba, ott odaállították a hadnagy úr elé. A hadnagy mondott néki valamit, de Kollár nem értette a szavát. Mert ebben a pillanatban megszólalt a zsebében a Ids tücsök. Dalolt, dalolt a kis tücsök, s Kollár András milliószor jobban értette a tücsök dalát, mint a hadnagy úr zord fenyegetését, hogy, rögtön agyonlövi, ha mégegyszer el mer lógni a táborból.

Volna, ha sietnél, mert a szóbeszéd szerint az ifjú tekintetes Jeney úr keze bennfelejtődött a te asszonyod kezében. A kisleányod egészséges. Hát csak az iránt írom, hogy ha messze is vagy, gondolj egy kicsit a házad tájára is. Isten veled és tisztelettel öreg Patkós János, jó szomszédod. Ámen.

— Ámen — suttogta ijedten a lengyel asszony.

— Mert — magyarázta Kollár, s mérgesen nézett a kövérebb tücsökre — az az ifjú Jeney az uraság siheder fia. Ez az öreg Patkós meg a jó szomszédom. Ha ez mond valamit, az olyan, mint a szentírás.

Helka pálinkát hozott.

— Ma rum-osztogatás volt — tiltakozott Kollár s a zsebéből egy kis üveg rumot szedett ki. — Húzott belőle, megköszörülte a torkát s tétován meredt maga elé.

A kisebbik tücsök a másik után húzódott.

— Ne menj utána, édes kis gáláim bőm — könyörgött Kollár s megfogta a kis tücsköt.

— Hagyd csak őt egymagában! Te meg vigyázz magadya, pici gyöngyvirágom, ne hallgass te senkire, csak a te szívbéli édesapádra, aki megmondta tenéked, hogy jaj annak, aki letér az egyenes útról. — Ugy-e, Iluska?

Az asszony bólintott.

— Mert, kedves Iluska, ha teszem azt, a Falábú Patkós irta volna a levelet, az egészen más. Igaz, hogy a Falábú Patkós írni sem tud, másrészt, ha tudna is, az mindig hazudik. De az öreg Patkós jó szomszéd és szent ember. Az még nem hazudott életében. Hogy azt kérdi, kedves Iluska, ki az az ifjú Jeney? Elhúzom én még anak a nótáját, ha addig élek is! Hát

csak ne higyje, szomszédasszony, hogy én afféle sehonnai vagyok.

Helka is szomorú lett a szomorú bebeszédre.

— Ugy-e, Iluska, hát magának is van ura a fronton, hogy is hívják, már hallottam a nevét, és gondolkodott. — És megint kiderült az arca: Csikósi, jó szomszédom. — Helka nevetett: — Dsikovszky — javította ki reszkető hangon. — Az, az, — bólintott Kollár, — hát tiszteltetem a Csikósi jó szomszédomat s írja meg neki, kedves Iluska, hogy ha Kollár Andrásnak, aki úgy elszakadt hazulról, mint az elsodort kicsiny levél a fa ágáról, ki is kezdték a becsületét, ő a más becsületét mindig megtisztelte.

Gyorsan a zsebébe tette a két kis tücsköt és elrohant a Csikósi szomszéd házából.

*

Még ott volt a lenhajú Iluskánál, amikor a századhoz megérkezett a parancs, hogy hajnalban indulniok kell. Szedelőzködtek a sivár pajtában a katonák s a messzi ágyúhangra figyeltek, amely úgy ért ide, mint valami csendes kolomp szomorú, elfáradt zörgése. Kollár nem ment viszsza a táborba. A mezőkön s az erdőszélen bolyongott. Ott letérdelt egy, magányos sírhoz. A keresztjén ez állt: Szerencsés Mihály. — No, ez már szerencsés, a jó Isten nyugosztalja! — Kollár ott térdelt a sír mellett és imádkozott. — Az őrmester megállapította a létszámot — Persze, persze, az az átkozott Kollár már megint hiányzik. Az a félnótás bolond biztosan a tücskeivel veszkelődik! — jelentette a hadnagy úrnak. — Kollár Andrásért azonnal elindult a járőr. Estig nem találták sehol.

Késő este megint ott ült Kollár András a galíciai asszonynál. Nagyon jókedvű volt. A szeme ragyogott s különben sötét arca derűben fénylett, mintha valami nagy boldogság érte volna. A tücsök halkan dalolt, nagyon halkan, mintha panaszkodnék, sírna, könyörögne.

— A leánykám — mondta Kollár.

Kivette a zsebéből a kis tücsköt s az

asztalra tette. Merően bámult az aszszony arcába.

— És a másik? — kérdezte az aszszony ijedt tekintete.

Kollár kihúzta a bajonettjét.

— Azt megöltem — mondta.

És mutatta a fényes szuronnyal, hogyan ölte meg a kis tücsköt.

Az asszony hátralépett és arca megnyúlt, mint a messzire hajított gondolat.

— Jaj! — siránkozott az asszony.

— Ne sajnálja, kedves Iluska! Én itt szenvedek, engem a földig lehúz a szenvedés, a bánat, az az átkozott meg otthon henyél, meg kellett ölnöm. Most könnyebb a szívem! No Isten vele! Aztán, ha Csikósi szomszédomra gondol, gondoljon némelykor én rám is.

Magához vette az árva kis tücsköt, úgy vitte, mintha kézen vezette volna a kislányát.

Kilépett a házból. Éles szeme belefúródott a homályba, valami topogást hallott, leült az alsó grádicsra. A tücsök fel-felsírt, mint a zokogó gyermek.

Csendesen dudorászni kezdett:

Este van már, este van,

Hercegszőllős messze van.

Az én kedves, kis angyalom benne

Minden kedvem nála van. [van,

Megölte a kövérebb tücsköt, mégis minden kedve ott volt az asszonyánál.

A kisablak kitárult s akkor ért oda