Komáromi Lapok, 1931. június (52. évfolyam, 69-77. szám)
1931-06-20 / 74. szám
2. o'dal. »KOMÁROMI LAPOK« 1931. junius 20. Állandó raktár Komárom és környéke részére Fnnk Mér iakereskedö cégnél Komárom, Rákóczi ut 40. Állandó raktár Kürt és környéke részére Weiss Samuné Iakereskedö cégnél Kürt Állandó raktár Veik^-Meder és környéke részére Ungáv József Iakereskedö cégnél Velky Meder Németországot gazdasági összeroppanás fenyegeti Hítler-anarcliía vagy kommunista rémuralom Németországban A német bank kamatlábemelése súlyos válságot zúdít Németországra. — Mellontó! várják a megváltást ? — junius 19. A mai Németország pokolian borzalmas helyzetéről csak Dante tudna igazi képet festeni. A szükségrendeletre ráduplázott a Német Birodalmi Bank kétszázalékos kamatlábemelése, közben meg Chequers is csak ötvenszázalékig váltotta be — még az optimisták szerint is — a hozzáfűzött reményeket. Tehát teher, mindig csak teher! Jövedelem semmi, a pénz nemhogy jönne, de kifut, óriási vállalatok bénulnak meg egyik napról a másikra, a nagy vagyon a határon túlra menekül, a középosztály újra éhezik, az alsóbb rétegek pedig forradalommal fenyegetőznek. Jobbfelől Hitlerék, balról a kommunisták, barrikádok tetején gépfegyverekkel, haláltosztó puskákkal. Ma egész Németország bázistalan, a teljes összeomlás előtti napok nehéz levegője megfertőzött minden lelket. A külföldön élő nem képes elképzelni azt a döbbenetes rémületet, amely manapság minden német ember lelkében él; az összeomlás óta, amikor hatjegyű bankóval kellett fizetni egyetlen szelet kenyérért, nem volt ilyen sivár és vigasztalan a horizont. A gigantikus erőfeszítések sorra meghiúsultak. Kátyúba jutott a német— osztrák vámunió terve. Chequers majd csak hónapok után hozhat enyhülést, ha ugyan hoz egyáltalán. Annyira jutott Németország, hogy minden társadalom nyugalmának legfőbb őre, a nehéz nagyipari nagytőke is kész beleugrani akár a forradalom sötétjébe, csakhogy a mostani napok nyomasztó, elviselhetetlen atmoszférájából megszabaduljon. Ma megint olyan idők járnak, hogy minden ember a haza sorsáért aggódik. A kis háztartás, az otthon már régen összeomlott, most a nagyháztartás, az állam jutott a katasztrófa szélére. Mit hoz a holnap? Nem tudja senki, csak azt érzik bizonyosnak, hogy a mai helyzet tarthatatlan, s lelkűkben elszánták magukat arra, hogy hozzon a holnap, ha Hitler-anarchiát, ha kommunista rémuralmat, de valami mást, ujjat, amiről ma még azt lehet képzelni, hogy enyhülést jelenthet a tényleges állapotokkal szemben. Már Montagu Norman, az Angol Bank kormányzó elnöke is elismerte, hogy a közeljövőben az eddiginél is súlyosabb ipari válság zudul majd Európára. Majd? — kérdik a németek. Nagyobb válság nem jöhet mint a mostani, legalább Németországra nem. A kétszázalékos kamatlábemelés. Ha a megdrágult és megfogyatkozott pénz elindul, a perifériák vezető útjában, mértani haladvány szerint drágítja meg az életet minden vonalon. De nem is ez az igazi baj, nem a várható drágaság, hanem a pénz elapadása. A francia tőke kivonul, a Német Bank a deviza rohamok miatt kénytelen a világ különböző piacain kidobálni aranykészletének igen nagy részét, pénz tehát nincsen és a gyöngécske aranyfolyó, amely a Német Birodalmi Bank kapuján kifelé indul, öt tiz lépéssel utóbb erőtlenségében már kiapad, s nemhogy üdülést hozna, de posványba sekélyesedik s megfertőzheti a társadalom, az állam és az egyén életét. De még ebben a prespektivátlan állapotban is vannak egyesek, akik bíznak benne, hogy a jövő hét döntő nagy változást hoz Németország sorsában! Mellon! Mellon!— mondják ezek az optimisták az üdvözitü nevet. Különös jelentőséget látnak abban, hogy Mellon társaságában van Rothermere lord, aki egy két év óta a németek nagy barátjává szegődött. Számolgatják, hogy Mellon néhány nap múlva megérkezik Berlinbe és ettől a dátumtól remélik Németország egének felvirradását. Mellon majd leszállítja a jóvátételi terheket, és pedig Amerika számlájára. Anglia mindazt a pénzt, amit Németországtól kap, az Egyesült Államokba küldi át, az Egyesült Áila-Tücsök-dal. Irta Berkes Imre. A század csontig fáradtan érkezett a kis galíciai faluba. Kollár András negyvenhároméves, licrcegszöllősi népfölkelő úgy érezte, hogy menten lerogy, ha meg nem pihenhet valahol. Messziről jöttek, kolerás, lifuszos falvakon át. Kollár szomjas volt a nyári alkonyaiban, a por, a nap, a kimerültség égette és kiszikkasztotta a torkát. Piciny, takaros házikó ácsorgott az út mentén, három grádics vezeteti az ajtajához, Kollár kitámolygott a sorból, odaszédült az alsó grádicsra, mint egy kiürített zsák, szeme elborult, mintha hályog lepte volna el s agya elsötétedett a rázuhanó álomtól. Azok csak sodródlak, vonultak beljebb az új állomásra s otthagylak Kollár Andrási a legalsó grádicson. Valahol egy ló nyerített s valahol egy vezényszó hangzott fel. Kollár kinyilolta a szernél. Egy lenhajú, pirosarcú asszony térdelt mellette, kezében kancsó volt és a kancsóban víz. 'Az asszony kék szeme szomorúan csillogott. amint egyre-másra biztogatta a fáradt embert, hogy igyék csak egy. korty vizet, mindjárt jobban lesz. Kollár egyetlen szót sem értett a lengyel asszony szavából, mégis mohón nyúlt a kancsó után segyhajtásra kiitta a vizet. Nézte az üres kancsót, megrázkódott, fölállt s halkan mondta: — Köszönöm, szomszédasszony a jóságát. Szalutáll, rendbeszedte magát és elindult. Az asszony sokáig bámult az idegen katona után, az urára gondolt, aki valahol más országban, más fronton harcolt. Könny csillámlott a szemében, talán az is megszomjazott a nagy fáradtságban, leült egy ismeret-, len ház pitvarába s talán azt is megitatták, mini a tehetetlen gyermeket. Kürtszó hangzott fel. Kollár András loholt a kütszó irányában. * Hetednap estefelé elhagyta Kollár a pajtát, ahol a század egyik fele megtelepedett. Itt várták a parancsot, hogy mikor kell indulniok. Szerencsére, a parancs kissé váratott magára. A falu üszkös házaira, vedlett falaira szomorú csend borult. Kollár a kertek alján botorkált, hogy az esti járőr el ne csípje s vissza ne kergesse. Napcgctte arca komor voll és sötét szeme nyugtalan. Kutatóit a laslan telepedő est árnyaiban, ment, vilié az ösztön, látta maga előtt a lenhajú asszony szempilláit, a sűrűn tiltott, gyönyörű lepleket, amelyek a legszebb csillagokra borultak. — Ejnye, ejnye, — miért gondol rá? — Kollár hét nap, hét éjszaka csak a lengyel asszony piciny kezére gondolt, ahogy a tiszta kancsót ügyesen a szájához emelte. — Még egyszer megköszönöm néki a jóságát, — csendesítette magát Kollár András és ment. vágtatott a kiégeti, elhagyott mezőkön, mint akinek sietős a dolga. Odaért a falu aljára. Kopogott az ajtón. Az ajtó kinyílt. Az asszony állt az ajtóban. — Én vagyok, — mondta Kollár, — mintha véletlenül hazatalált volna. — Engcdelmet kérek, — tette hozzá barátságos, meleg szóval. A lengyel asszony beeresztette. Leült a tiszta szobában, amelyet gyenge petróleumlámpa fényesített be .— Andris az én igazi nevem, — motyogta a vendég, — hát a szomszédasszonyé? — Az meglepetten nézte a barnaarcú ember lelkes ábrázatát. Nézte s a beszédéből egy szól sem értett. — Helka, suttogta később, csak úgy, mintha nem is akart volna megszólalni. — Miféle név ez? — töprengett magában Kollár,— Helka, Helka, talán Ilonka? — Az aszszony nevetett, megfordult és kiment a szobából. Némi itallal és valami kis ennivalóval tért vissza. Illik az idegen katonát megkínálni. Kollár bólintott, de csak csínyján nyúlt az eledelhez. Hallgattak s mintha komoran egymásra bámultak volna. Ebben a -pillanatban csendesen, messziről alig hallhatóan megszólalt egy tücsök. Cirpert, sírt és muzsikált. Helka kutatva nézett a rejtélyes hang irányába, csodálkozott, nem szokott a tücsök az ő házában sírdogálni. Kollár arca földerült, mintha váratlan szerencse crte volna. A zsebéhez nyúlt és lelkesülten mondta: — Tudja szomszédasszony, harminc hold földem van nékem odahaza. Ilyenkor otthon virít a pipacs és hajladozik a kalász. Érik a gabona a napfényben. És nevet a vetés, mint a piciny gyermek, ha meglátja az anyja arcát. Este megszólalnak a tücskök s dalolnak hajnalhasadásig, amíg a rigó füttye el nem némítja őket. Ha a tücsök muzsikáját meghallom, azt hiszem, hogy otthon vagyok az én házamban. Hallja, milyen szépen muzsikálnak ! Benyúlt a zsebébe s egy skatulyát húzott ki belőle. Kinyitotta s két apró, szelíd kis tücsköt vett ki a skatulyából .Az asztalra tette a tücsköket. — Bizony, szomszédasszony, már hat hete hordom magammal a kis tücsköket. Utón, vándorláson, éjjel a pajtában, ágyúszó közben csendesen muzsikálnak. Ilyenkor mindig csendesen muzsikálnak. Ilyenkor mindig otthon vagyok. Nézze csak, Iluska, ez az egyik, a kövérebb, ez a feleségem. Ez a kisebbik meg a leánykám. Olyan szelídek és okosak, tudják, hogy én vagyok a gazdájuk. No csak azért jöttem. Hogy én se vagyok azért olyan egyedülálló ágrólszakadt. Nékem is van kis családom. Kiderült az arca, elnevette magát, amint a kis tücskök vidámabban kezdtek mozogni az asztalon. Az asszony, hallgatta, nézett, gondolkodott s egy; árva szót sem szólt. Csak sejtett valamit, valami fölrémlett előtte a távolból, és különöset és csodálatosat érzett ki a szegény Andrej bánatos beszédéből. * Egyszer csak megint kopogott Kollár András a lenhajú asszony ajtaján. Az arca most fáradt volt s a szeme elborult. Az asztalra tette a tücsköket s szótlanul nézte őket. Az asszony szeme megkérdezte: — Valami baj van talán? Az ember szeme ezt felelte: — Nagy baj van, Iluska. — Mi a baj ? — kérdezte a megriadt szem. — Ez a baj — felelte a villámló férfiszem. Levelet mutatott az asszonynak. Helka rázogatta a fejét. — El is olvashatom — magyarázta András. A kis tücskök muzsikálni kezdtek. — Kedves Andris,— ez volt a levélben, — jó volna, ha te is kapnál aratási szabadságot, már sokan itthon vannak a frontbeliek közül. Valamint a földeken sokat járkál az ifjú tekintetes Jeney úr s nálatok otthon segít a munkában. Csak mondom, hogy jó-
