Komáromi Lapok, 1930. január-június (51. évfolyam, 1-76. szám)
1930-04-26 / 49. szám
2. oldal. 1919. április 16. 1|§ ÉHÉ HhB w t': hk ä %BWnlNiil^ Komáromi Lapok Állandó raUtúf Komárom 6» környéke részóro In'niB.fi*. IWC<5r fakereskedő ús építkezési vállaUvozó óévnél, Komárom, Ráfeóczi utsa 40« A magyar tanítók küldöttsége Dérer dr. iskolaügyi miniszter előtt. A felekezeti tanítók nyugdíját is rendezi a régi nyugdíjasok egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslat (Április 25.) A tanítóegyesületek nemzetközi szövetségének ülésezése alkalmából Prágában tartózkodó sziovenszkói magyar kiküldöttek április 23-án kihallgatáson jelentek meg Dérer Iván dr iskolaü/yi miniszternél. A küldöttség- nevében Vásárhelyi Károly oki. főgimnáziumi tanár egyesületi főtitkár és Uhereczky Géza községi iskolai igazgatótanító, egyesületi szerkesztő terjesztették elő az Általános Magyar Tanítóegyesület terjedelmes memorandumba foilalt kívánságait, melynek legfontosabb pontjai a régi nyugdíjas felekezeti tanítók egyenjogúsítása, az óvónők államsegélyének a 104 — 926. sz törvény szerinti folyósítása, valamint a magyar tanítóképzés színvonalának emelése és intenzivebbé tétele voltak. A miniszter az előterjesztett kíván- ; ságok mindegyikére választ adott | és főleg azok a kijelentései fognak f megnyugvást és örömet kelteni az érdekelteknél, amelyeket a régi felekezeti nyugdíjas tanítók nyugdíjegyenjogositására, az óvónők fize- f tésének felemelt államsegéllyel való j kiegészítésére vonatkozólag tett. A miniszter kijelentette, hogy a ] régi felekezeti nyugdíjas tanítókról j ianszirozott ujságköziemények téve- I sek voltak, amennyiben az uj törvényjavaslatban gondoskodás történik a régi felekezeti nyugdíjasokról is. A törvényjavaslat 2. paragrafusának \ 2. pontja ugyanis kifejezetten akként ;• rendelkezik, hogy mindaddig, mig a 1 nem állami tanítóság jogi és fizetési j viszonyai külön törvénnyel nem rendeztetnek, ezen törvény fizetésbeli rendelkezései reájuk is vonatkoznak Az óvónők és nem állami középiskolák tanárainak nyugdíjviszonyai küiön törvényben fognak rendezést nyerni, melyre a törvénytervezet készen is van. A tanítóképzésre vonatkozólag oda nyiiatkozott a miniszter, hogy legelsőbbrendü államérdek az, ho:>y a köztársaságbeli magyar iskoláknál is kiváló képzettségű tanítói nemzedék lássa el a tanítást. Gondja lesz rá, hogy a tanítóképzés tekintetében előadott kívánalmai az egye sületnek honoráltassanak. Lőrinezy György jubileuma. — Ötv^n esztendő a magyar irodalom szolgálatában. — A legszebb időszakra esik Lőrinezy Györgynek, a nagy magyar Írónak ötven esztendős irói jubileuma. Uj élet születik mindenfelé; uj reménységek fakadnak .,. Z Idei a mező , maholnap tele lesz a rét virággal; zőldeíni kezd az erdő, liget, rétek alján a kikelet. A rügyező bokrok, virágzó fák között a fülemile csattog .. . Az ereszek alja fecskék csicsergésétől hangos. Bizony eljár az idő! Ötven esztendőnek tavasza rohant el feiette. Lőrinezy Györgynek gazdag, dús ez az ötven esztendeje, meíy alatt szebbnél-szebb könyvekkel, gyönyörű terméssel gazdagította a magyar irodalmat Álmodott és dolgozott. Azok az ifjak, akik A bujdosókon, Az igmándi bégen, A bizófalvi harang szaván, — hogy a sok közül csak e három örökbecsű ifjúsági munkáját említsük, — lelkesedtek, már mind meglett férfiak Közel ötven kötetnyi könyvet, több ezer cikket és verset irt a letűnt öt ven esztendő alatt Lőrinezy György, akiről nyugodt íeSkiismerettei mondhatjuk el, hogy nálánál senki jobban nem ismeri és szereti a magyar népet. Egész életét, miaden munkásságát népének szen-Piri nagy tavasza. Irta: Mariay Ödön. Piri ezen az uj, bizseraős tava szón sehogysem lelte a helyét. Minden úgy volt az életében, mint eddig és valahogy mégis minden megváltozott. Az udvaron a fák és bokrok ugyanott állottak, ahol eddig, a konyhából csak olyan jó szagok áramlottak ki, a nagy kapu ugyanúgy zárva volt, a nyerítgető óriási négy lábúak reggel most is kihúzták azt a nagy zörgő valamit, aminek gyorsan futó gurigáira u,-y haragudott, estefelé csakúgy visszakerültek vele, a lovak mellett sürgő forgó kétlábú időnként most is rá-rámordult, Káró és Szultán épp úgy nem törődtek vele, mint régen, legfeljebb olyankor vicsorítottak feléje, ha egy-egy apró csontot el akart előlük venni Ide-oda tötyögött az udvaron, megkérdette a karatyoló, hápogó és gágogó tollasokat, föl fölu ;ratta a fára az utálatos szagu, köpködős nyávog ót, — de most valahogy mindez nem elégítette ki Az udvar és az élet legnagyobb hatalmassága, a kétlábú Füttyentő, akiről jól tudta, hogy mindenki fél tőle, akitől csak ő félt: Káró, Szül tán, az enniadó konyhabeli s a lovak kétlábuja, néha-néha mostanában is elbolondozott vele, megki nozgatta, megcirógatta, de ez sem töltötte el a megszokott félősen — jó érzéssel. Máskor valami alázatos mámor viszorgott bele a hátába, ha a Nagy Füttyentő elrikkantotta magát: — Piri! Ide gyere! Piri! Ilyenkor lélekszakadva ügetett arrafelé, ? őrbe törpe lábát szedte, ahogy csak tudta s csak uv-y csattogott a nagy füle. Pedig; tudta, hogy nem valami jó dolog- fog következni, A Füttyentő Hatalom megragadta a két hátulsó lábát és elkezdett vele sétálni körbe-körbe, mint valami ronggyal. Kis feje lelógott, bőre a szemére ráncolódott és egy idő múlva sötétedni kezdett előtte minden. De tudta, érezte, hogy nem szabad vakognia, nyöszörögnie, mert akkor rásuhog a rettenetesen maró korbács, aminél bosszantóbb baj nincs a világon. Pedig határozottan szégyelte magát Káró és Szultán előtt, akik ilyenkor e«yre ott ugráltak, szemtelenkedtek mellette, hozzá faidostak a tehetetlen testéhez, mert neki nem volt szabad visszakapnia, mivelhogy a Nagy Füttyentő igy akarta. Most, mióta újra kimelegedett az udvar és mindenfelé bogarak zúgtak a levegőben, állandó fájó és mégis édes, kellemes nyugtalanság kínozta, olyasmi, amit még sohasem érzett, már pedií Pirinek temérdek érzés futott át a lelkén. Mindent megpróbált, hogy ettől a korbácsoló érzéstől valahogy megmenekedjék, de ez sehogysem sikerült- A nagy nyugtalanság egyre Szultán felé hajtotta. Káróval nem törődött semmit sem. De a tarka vizsla nagyokat vicso ritott és bizony még bele is falt, ha nagygyöngéden odasimult hozzá és várakozóan megbökte nedves fekete arcocskájával. Keserves tétovaságban úgy sejtette, hogy a kinzó vágyakozások megoldását odakint keli keresni a nagy kapu mögött, ahonnan észbontóan csalogató, izgalmas, érdekes vakkantások, morgások, harsány ugatások hallatszottak, melyek még Kárót is nyöszörgésre, pattogásra, szaladgálásra ingerelték. Igen ám, de fájdalmas bizonyossággal tudta, hogy ez a legeslegnagyobb nemszabad! Megpróbált már százszor is kisurranni a lovak után, de ilyenkor hol a Füttyentő rúgta véknyon, hol a kocsis vágta oldalba nagy ordítással: — Piri! Nem takarodsz bel? A helyzet reménytelen volt, pedig ezt nem lehetett tovább bírni, még ha a Nagy Füttyentő parancsolja sem! E^y langyos este Kárót is vad nyugtalanság fogta el. A karcsú, fe kete doberman nekifeküdt a kapu aljának és eszeveszetten kezdte a földet kaparni. Piri ott viunyogott a háta mögött, i de nem tudott ott maradni, mert telehányta a szemét porral. Akkor aztán maga is nekiesett a munkának és kurta lábacskáival szaporán ásta, ásta az egyre táguló rést, kivált mikor megérezte, ho^y az utca felől két forró, lihegő száj is nyöszörög biztatója g, hívogatva. Egyszerre csak látja, hogy Káró oldalt fekszik és nyögve, szüköíve átvonszolja magát a megnőtt résen. Nosza, szívdobogva utána! Már kint is van az utcán! Káró amott áll... de nem egyedül! E^y idegen, még nagyobb, fekete doberman mellette. Enyelegnek. Most... eltűntek az éjszakában! Piri szükölt, vinnyogott. Mi ez? Csaholt, ugatott. Ugatott hosszasan, panaszosan, de nem haragosan, Szükölt, de nem fájdalmasan — Vau-va-ú! Va-aaú.. vaa ú ú! Egyszerre csak egy kis lompos, tarka, rókaformáju, Len, igen vonzó, barátságos kutya termett mellette. Körülszaglászta Pirit és gyöngéden megbillentette a fülét, mintha súgni akart volna valamit. Az orra nedves volt, kellemetes volt. Az egész helyzet iszonytatóan izgalmas, bolonditó volt. Fent csillogva sütött a hold. Mindenfelől vakogás, ugatás. A háztetőkön a nyivákolók förtelmes hangokat adtak, de Piri most ezzel nem törődött, Piri csak a kis tompossal törődött. Edesdesen játszottak, játszadoztak Elfeledkezett mindenről a világon... Hirtelen éles kiá tás hangzott az udvarból. — Káró! Piri! — Piri! Káró! A Füttyentő! Most már füttyent is, élesen, parancsolóan! Ijedten a kapu felé tartott, de a kis lompos nem engedte el maga mellől. A fütty újra felhangzott Jókora időbe telt, mire a kapu felé szabadulhatott* Aggódva, remegve mászott vissza, veréstől félve, de nem várta senki. Reggel azonban tarkón f ogta a Nagy Füttyentő. odacipelte a bemetett lyukhoz, beleverte az orrocskáját a földhányásba és iszonyúan elverte. Piri egész nap nem mert előbujni az istállóból. * Káprázatos, aranyos, meleg idők jártak az udvar felett-Lepkék cikkáztak, darazsak zümmögtek, de Pirinek semmi kedve nem volt utánuk kapkodni. Még a macska is ellehetett tőle, sem ö, sem Káró nem törődtek vele. Csak Szultán ugrasztgatta úgy, mint azelőtt, meri Káró is, Piri is alig-alig tudtak szaladni, olyan nehéznek érezték a testüket. Enni sem igen akaródzott már nekik, csak a nya gaimat keresték. Órák hosszáig elhevertek az alomszalmán és nagyokat nyögtek. Egy délután Káró csak elkezdett vonítani, nyöszörögni. Piri odatámoiygoít, de a dobsrman úgy falt feléje, mintha ketté akarta volna harapni Parányi kis fekete kutyák nyüzsögtek alatta. Piri odábbhuzódott, de valami heves kíváncsiság egyre arrafelé forgatta a fejét, Nemsokára elhúzódott a másik sarokba, mert hirtelen fájdalmak rohanták meg. Csak akkor érzett ilyesmit mikor egyszer a tarka-barka kis faházikókból kiröpködő, légyforma lényeket figyelte, bámulta, feléíük kapkodva, mig csak az egyik úgy bele nem mart az orrába, hogy egész napon át üvöltött be'e. Most mintha sok ilyen vad légy ette, emésztette volna a testét, A kín csak nőtt, nőtt, de efly-
