Komáromi Lapok, 1929. július-december (50. évfolyam, 79-156. szám)
1929-08-03 / 93. szám
1929. augusztus 3. Komáromi Lapok 17. oldal. delmezett. amidőn azt hazaárulással vádolták. Rózsafi résztvett az amerikai harcokban is az északiak csapataiban a déliek ellen, mint ezredes. A béke utána a wasingtoni statisztikai hivatalban kapott állást, amelyet haláláig viselt. Hivatalos teendői mellet lázasan dolgozott nagy angol munkáján az „Az 1848—49-diki események Bécstől Világosig és Kiutáhiától Londonig.“ cimün. 1888-ban az irta egykori tanítványának, Szinnyei Józsefnek, hogy fiáivá bucsújárásra készül Komáromba, ahol ő, a fiai, Jókai, Hidassy és Szinnyei találkoznának. Ez a tervezgetés azonban sose valósult meg. Az első komáromi hirlapiró, Rózsafi Mátyás 1893-ban május 6-án halt meg 65 éves korában Wasingtonban özvegyet és négy gyermeket hagyván hátra. Mack József tüzérezredes, a Komáromi Értesítő napilap megalapitója Budán született. 1849 év április havában fogságba esett Komáromban, de az ellene felhozott vádakat nem tudták rábizonyítani és igy szabadon bocsátották. Ő továbbra is Komáromban maradt és részt vett a Klapka elleni összeesküvésben. Mack ugyanis ellene volt a komáromi vár átadásának. A komáromi vár kapitulációja után Erdélyben akart összeesküvést szőni és az országot föllázitani az osztrák uralom ellen, de elfogták. Isten csodájára sikerült a halál elől elszöknie. Ekkor 1851 - ben Kiutáhiában Kossuth Lajostól „Fölhatalmazást“ kapott és azzal ismét Erdélybe ment, ahol szereplése néhány magyart a vesztőhelyre sodort. Sikerült Amerikába menekülni, ahol, mint láttuk 1868-ban Rózsafi Mátyás egykori bajtársa és irótársa családja körében kiszenvedett. Felesége, Péter Alojzia, akivel Komáromban kelt egybe és aki nem követte őt a száműzetésben, volt az első, aki a honvédalapból segítségben részesült. Az első komáromi újságírók közé tartozott a harmadik komáromi újságírója az 1848—49-diki eseményeknek Rajkai Friebeisz István, honvéd százados, akit a magyar kormány historiógráfnak nevezett ki, aki Klapka György engedelmével megindította a második komáromi napilapot Komáromi Lapok címmel. Ebbe a lapba olvadt bele aztán Mack—Rózsafi Komáromi Értesítője. A Komáromi Lapok egészen a vár átadásáig megjelent. Hogy a folytonos háborúskodás, gyakori ostrom, bombázás alatt Komárom lakóssága és a halálra fáradt, agyoncsigázott katonaság nem csüggedt, annak egyik főoka Freibeisz István lelkesítő tolla volt, amely a Komáromi Lapok hasábjain a nemzet fényes múltját dicsőítette és a jövőt fényesnek, ragyogónak festette, pedig nagyon is jól tudta a szomorú, kétségaeejtő jövőt! A múlt század nyolcvanas éveiben gyakran lehetett látni Budapesten az akkori Kerepesi utón, a mostani Rákóczi utón egy marciális erős alakot, amint lassú, kimért léptekkel kezét hátratéve nádpálcával ballagott haza a lakására, vagy hazulról, be a városba. Ez volt Rajkai bácsi a védéki színészet atyamestere. És ki volt különben Rajkai bácsi? Nem volt más, mint Friebeisz István, az egykori komáromi lapszerkesztő, a Komáromi Lapok napilap megalapitója, aki később a Rajkai predikátumát használta nevéül és aki később szinész lett. Az első komáromi újságírók: Mack József, Rózsafi Mátyás, Friebeisz István már régen elköltöztek az élők sorából. Az első kettő Amerikában, az utóbbi hazai rögben alussza örökös siri álmát. Ki tudja, van-e pofáik fölött síremlék és bizonyosan nem gondozza senki a sírjukat. Illő dolog tehát, hogy mi, az utódok kegyeletes szívvel emlékezzünk meg boldogult elődeinkről és az emlékezés, a kegyelet virágait hintsük a lelkűnkben sírjuk fölé ... Részlet KÖRNYEI ELEK szlovenszkói riportregényéből. Zuhog az élet bennem, az én életem és mindenki élete. A szemem nyitva maradt akkor is, amikor az élet meztelenül mutatkozott, a szivem megszólalt akkor is, amikor jobb lett volna, ha aludni küldtem volna szegényt. Újságíró lettem és fiatal életemnek az lett a sorsa, hogy egyik kezemmel a napi események pulzusát mérjem, másikkal a jövőbe tapogatódzak. Elindultan az útra találkoztam az egyetlen problémával: a kenyérrel. Gyermekkoromban az édesanyám egyszer nagyon megsziaott, mert a földreejtett kenyérdarabot nem csókoltam meg, talán csak feledésből. Akkor még nem ismertem a kenyér problémáját, amely később jött velem szemben és én nem térhettem ki többé előle. Mint újságíró azután mindenkinél jobban férkőzhetem az emberek életéhez, mindenkinél jobban tudtam meglesni őket a csak magukhoz őszinte percekben is. És amint jártam közöttük, mindig elő tem volt az egyetlen probléma, az én problémám és minden ember problémája: a kenyér. Ma úgy vagyok vele, hogy a kenyér az életnek csaknem minden más problémáját megmagyarázza nekem. Elhatároztam, hogy regényt irok a kenyérről, arról, ami miatt gyerekkoromban egyszer az édesanyám nagyon megszidott, mert nem csókoltam meg a földre ejtett kenyérdarabot. A regény eseményei itt történnek ebben a városban, az államfordulat utáni kettészelt Komáromban, a legutolsó években és napjainkban. Alakok élnek benne, akikben az olvasó meglátja majd a mostam és a régi embereket a mostani és régi eszmékkel az uj idikben. Őszinte és emberi írást akartam írni, talán érdekesen is: ez volt a célom. Tudom, hogy ez a regény megjelenése után már csak témáinak tárgyalásánál jogva is sok beszédre fog alkalmat adni, mert egy kicsit mindenről lesz benne szó, ami az elmúlt években itt Szlovenszkóban, ennek a határszéli kisvárosnak életeiben történtek és ami az emberek életét jövőbe formázza majd. Remélem, hogy még ebben az évben sikerül megjelentetni a regényt, amelyet tipikusan szlovenszkói riportregénynek szántam. Komáromban Jókai szigetén, 1929 júliusában. Szürke, szegényes vászonruhában, göndörszőke hajú, soványarcu, magas fiatalember állított be egyik napon délelőtt Kőmives Bélához a szerkesztőségbe. Épp el akart menni, hogy érdeklődjék az aznapi hirek után, amikor bátortalan kopogásra bejött ez a huszonkét évesnek látszó fiatalember. — Mivel szolgálhatok? — kérdezte Kőmives sietve a fiatalembertől, aki könyvet és néhány ujságlapot tartott a kezében. — Szabó Sándor vagyok — mondta bátortalanul — ne haragudjék, hogy zavarom, de kissé elfogódott is vagyok a kérésem miatt. — Mi történt magával, mondja meg bizalommal — szólt Kőmives a nehezen beszélő fiúhoz. — lró vagyok, itt van egy verskötetem és néhány megjelent versem — s máris Kőmives elé tette a kezében tartott verskötetet és az ujságlapokat, amelyek egyik kassai újság számai voltak. Kőmives olvasni kezdte a verseket, azután mosolyogva mondta: — Szóval maga is. Szabó Sándor észrevette a mosolyt, amely bántotta őt, de kis szünet után nyugodt hangon folytatta: — Pesten voltam, onnan jövök. Szükségem volna most pár koronára. Anynyira, hogy innen elutazhassak Lévára, ahol egyik rokonom él. Léváról maid csak visszatérhetek Kassára; odavalósi vagyok. — Miért jött el Pestről ? — Azért, mert nem tudtam semmit elérni. Voltam a „Nyugat“ szerkesztőségében, megmutattam a verskötetet Kassák Lajosnak, Füst Milánnak, Osváthnak. Érvényesülni akartam. Elvittem magammal egy regényem kéziratát is, hogy a „Nyugatiban megjelentessem. — Nos mit végzett Pesten? — kíváncsiskodott Kőmives. — Mondom, semmit. Megállapították rólam, hogy fiatal vagyok. — A verseiről mit mondtak? — Azt, hogy fiatal írások. — És a regényéről? — Arról meg azt mondták, nem éppen rossz, azonban nem lehet megjelentetni. Kőmives lapozni kezdett a verskötetben. Szerelmes versek voltak benne, kivétel nélkül, Urai ömlengések a Kedvesről. Néha itt-ott felcsillant egy-két tiszta sor, legtöbbje azonban hemzsegett a banalitástól. Feltekintve a fiúra, kissé mosolyogva mondta: — Nézze, én most nem adhatok magának pénzt, mert nékem is kevés van. De adok egy címet, menjen el oda, ez egy jótékony egyesület, ott majd biztosan kisegítik magát a bajából. Mondja meg, hogy idevalósi ember Szlovenszkóra. Azt ne említse, hogy verseket ir. — Miért ne mondjam? — Ne mondja, mert verseket irni haszontalan dolog. Én is írok néha verseket, talán jó verseket is, mégis azt mondom, hogy haszontalan dolog. Különösen haszontalan, ha valaki rossz verseket ir. Mert ezek a versek, amiket maga itt mutatott nekem, ezek rossz versek. Szabó Sándor riadtan nézett Kőmivesre a kíméletlen szavak miatt. — De hiszen alig olvasta el, csakhogy átfutotta. — Épp azért rossz versek, mert csak átfutottam őket. Ha jók lettek volna, akkor el is olvastam volna. Tehát menjen el oda bátran és adja elő az esetét. Kőmives elővett egy névjegyet és pár sort irt, amelyben figyelmébe ajánlotta Szabó Sándort az ismerős egyesületi titkárnak, hogy könnyebben juthasson a megszorult fiatalember a pár koronához. — Ha megkapta a néhány koronát, amire szüksége van, akkor jöjjön vissza hozzám, értesítsen erről — mondta Kőmives Szabó Sándornak, amikor az alázatos köszönéssel elment tőle. Délután Kőmivesnek nem volt dolga a szerkesztőségben és kiment a lakásába. Már tavaszodott a kertben, az ablakok előtt a gyümölcsfák gyönyörűen virágzottak. Tavaszi eső utáni friss levegő szállt meg mindent. Kinyitotta az egyik ablakot, melléje ült, olvasni akart, de alig tudott. Érezte, hogy a tavasz beléje zsong. Megint sok kedvet érzett a munkához, eszébe jutottak a tervei s újra elhatározta, hogy tavaszszal és nyáron sokat fog dolgozni. Később, amint kinézett az ablakon, észrevette, hogy a fiatalember, aki délelőtt felkereste őt a szerkesztőségben, Szabó Sándor ide is eljött utána. — Mi újság, megkapta a pénzt? — kérdezte Kőmives, amikor Szabó Sándor belépett a szobába. — Dehogy kaptam meg. Megnézték az irataimat és azt mondták, sajnos, nem segíthetnek. Nem tudom most, mitévő legyek. Segítsen valamiképen rajtam, hogy még ma elutazhassak. Addig is engedje meg, hogy leüljek, mert nagyon elfáradtam. — Mondja — szólt hírteleniil Kőmives, amint nézte Szabó Sándor érdekesen sovány arcát, amelyet tulajdonképen csak most nézett meg jobban — mi a maga foglalkozása? — Szabósegéd lennék. Az elemi után szabónak tanultam ki. Ezért is vettem fel a Szabó nevet. — És mint szabó miért nem maradt meg a foglalkozásánál? — Nem tudtam. Mindenáron iró akartam lenni. Még mint szabó sosem kerestem pénzt, éphogy kitanultam a mesterséget és felszabadultam. — Miből él hát akkor végeredményben, mert a verseiből nem él meg, az bizonyos. — Az irodalommal nem kerestem még annyit sem, mint a szabóságommal. Az irodalom eddig csak szenvedést jelentett nekem. Rettentő sokat szenvedtem már emiatt, el sem mondhatom magának. Az irodalom miatt meghasonlottam szüleimmel is. Most is két nap óta nem ettem semmit, szinte szédülök az éhségtől. Kőmives szája megint mosolyra torzult, cinikus lett, pedig nem akart annak látszani. — Az isten szerelmére, de hát érdemes az irodalomért annyit nyomorogni, mint amennyit maga nyomorgóit eddig és talán ezután is fog? — Nem tudom. Csak annyit tudok, nagyon sokat szenvedtem már az iro-TESTVÉREK FAKERESKEDÉSE Komárom, Pozsonyi kapu mellett. Telefon 79 x Mindennemű építő és tüzelő anyagok raktára
