Komáromi Lapok, 1929. július-december (50. évfolyam, 79-156. szám)
1929-08-03 / 93. szám
augusztus B. Komaromi Lapot 13. oldal GYÖRY DEZSŐ: APÁKAT FÉLTENI Jóapám, ne nézz ránk az égből, mit szomorkodj, hogy nem úgy van, ahogy volt, mit búsulj, hogy megváltozott a föld. Olyan régen volt, tán igaz se volt: túrtam-faragtam, kés villant kezemben, suttyomban nézett féltőn a szemed, hogy meg ne sértse ujjamat a vas, másszor egy lánnyal csókolózva rajtakaptál s hosszú töprengés árán szólottái szót róla pár nappal később, hogy: vigyázz, fiacskám, én nem korhollak, csak így, meg csak úgy, az élet még más, mint te gondolod. — Lested az Estet: Tisza, parlament, valaki nagy beszédet szólt s kidobták, s ágáltatok, vesződtetek, hiába, s mi nem értettünk egy szót se belőle. Hát csak ne nézz rám, jobb lesz így neked. Egyszer, tán épp a Moldva parton történt, láttam, az élet átöltözködött (azóta így is jól megösmerem), új fegyvereket húzott ki a földből, új vérbe mosdott, álarcot cserélt, azután találkoztam véle otthon: te s ti mind-mind ájultatok, kapkodtatok s rettentő furcsa volt, hogy én és mi rettenve vettük észre, hogy nem látjátok a rém lényegét s nem halljátok, hogy merre hív a kürt, és nem értetek egy szót se belőle, hogy most magyar múlt s jövő csatáznak s ti régi karddal hadonásztatok: úgy féltem, hogy megvágod a kezed, aztán homlokon csókolt a halál s nem bántott több magyar politika. Jaj, rémes sors ez: apát félteni, s nagy borzasztóság, hogy titeket féltünk új rossz időknek rossz gyermekei, — s félelmetes a csend, a meg nem értő, miben új magyarságért marsolunk, s ebben menni, menni át az ismeretlent, menni a levegőtlen levegőben, a ti süket emberhegyeitek közt rátok mutató romról-romra új magyar oázis felé — és kérni benneteket, hogy ne nézzetek le ránk! Levél a felelős főszerkesztőhöz. Kedves Gyulám! Hát 50 esztendős lett a mi kedves újságunk, a „Komáromi Lapok“! Nagy idő, tisztes kor, amit eddig elért s érdekes körülmény, hogy ez alatt a hosszú idő alatt nem öregedett el, nem rokkant meg, hanem inkább izmosodott, erősödött s az egykor szerény heti lapocska ma háromszor köszönt be hetenként a barátaihoz, az olvasóihoz, hogy tájékoztasson, irányítson és szórakoztasson. S csodálatos, hogy ez alatt a fél század alatt hány, de hány versenytársa akadt a mi újságunknak! Hány, de hány lap próbálkozott a mi közönségünk leikéhez férkőzni, de hát hoszszabb-rövidebb kísérletezések után azok mind kidőltek, egy sem tudott gyökeret verni az olvasók körében. S ha most azt kérdezzük, hogy miben rejlett és miben rejlik ma is az ereje, a vonzereje a „Komáromi Lapokénak, úgy a felelet nagyon egyszerű. Hű maradt eredeti programújához, amelyet a lap megteremtője, Tuba János rövid egyszerűséggel igy foglalt egybe: Mindent Komáromért! Jó magam 44 év előtt, 1885-ben kerültem közelebbi összeköttetésbe a „K. L.“-kal. Ekkor ismerkedtem meg Tuba Jánossal s az ő fölszólitására álltam be a lap munkatársai közé s ez időtől kezdve két évtizeden át szakadatlanul dolgoztam, Írogattam én is azok mellett a kipróbált neves újságíró emberen: mellett, akik akkor a szerkesztőség törzskarát képezték. Kik is voltak azok? Tuba János, Kacz Lajos, Ányos Lajos, Zámbó Gyula és Berinkey Bálint, akik mellé pár évvel később még Kenézy Csatár, dr. Gaál Gyula (te, kedves Gyulám), Fittler Jenő és dr. Kiss Gyula sorakoztak. Tuba János volt mindig a lap igazi lelke, neki mindig voltak uj eszméi, amelyeket aztán lapja utján ismertetett a közönséggel és amelyek megvalósításáért csodás akarattal, szívóssággal és lelkesedéssel tudott harcolni tollával kezében. Kacz Lajos gyönyörűen megstilizált vezércikkeket irt a közélet fontosabb kérdéseiről az ő elmélkedő, filozófáló modorában — Severo álnév alatt. Ányos Lajos tárcákról gondoskodott olyképen, hogy külföldi irók kisebb munkáit forditgatta magyarra — németből. Zámbó Gyula volt a lap humoristája. Kedves, tréfás heti karcolatait falta az olvasó közönség s nagy tetszésben részesültek azok a felolvasásai is, amelyeket a „Dalárda“ Szilveszterestjein szokott tartani és amelyek mindig megjelentek a K. L. hasábjain. Berinkey Bálint megyei irodatiszt (és később lapszerkesztő) a megyeházán lefolyt különböző ülésekről és a vármegyében történt esertiényekről irt gondos referádákat. Hát mondom, ezeknek a jeleseknek a társaságában kezdtem 44 év előtt az újságírás mesterségét — nagy félénkséggel — hanem aztán hova-tovább úgy belemelegedtem az Írásba, hogy rettenetes papirpusztitást követtem el. Mindent irtain és mindenről Írtam. Nagyobb eseményekről hosszú referádákat, alkalmilag heti karcolatokat szini kritikát, báli tudósítást, tárcákat’ temérdek hir-közleményt és — Uram’ bocsáss — még verseket is írtam. Persze jó újságírói szokás szerint mindezek az írásaim nekem is névtelenül jelentek meg, használtam mégis hosszú időn át az „—ő“ jegyet, a „Kefe“ aláírást és nagyelvétve a H. J. betűket. Hanem bizony ez alatt a 20 esztendő alatt, amelyet a lap körül eltöltöttem, sokszor volt szerkesztőváltozás. Tuba János, Kacz Lajos (Hídvégi), Zámbó Gyula, Kenézy Csatár, dr. Gaál Gyula, Fittler Jenő, dr. Kiss Gyula sorba váltogatták egymást a felelős szerkesztői tiszt viselésében, no és közben sor került rám is az 1896-ik esztendőben. Kedves, érdekes alakja volt ennek a régi ujságirói gárdának Zámbó Gyula, az akkor neves Feszty-iroda vezetője, gazi bohém-lélek, afféle ősjogász volt. Jókedvű, jólelkü, tréfára, kedélyeskeésre mindig hajló. Különös népszerűségre tett szert egy négysoros versikéje révén, aminek persze története van. Ekkortájt történt, hogy a város egyik írnoka, Szórád Béla, váratlanul 20.000 forintot örökölt egy elhunyt püspök-nagybátyjától s ez a különben józanéletű, szerénymodoru családos ember rövid 2 év alatt elfecsérelte, elpazarolta a temérdek pénzt hetedhétországra szóló mulatozások közben. Még azt a furcsaságot is elkövette, hogy lóháton járt hivatalba, de persze végül le kellett a lóról is szállnia s újból gyalogszerrel és lehorgasztott fővel járta aztán megint az élet göröngyös útjait. Ennek a szegény Szórád Bélának a sorstragédiáját foglalta ekkor Zámbó Gyula az itt következő rövid versikébe: Hallod-e te kedves öcséin Szórád, Hej, de kár volt az a sok szép szó rád! Örökséged két marokkal szórád, Mert azt tartod, kinek van, az szór, ád. Érdekes és eredeti munkatársunk volt Buday László városi adófőkönyvvezető is, aki a rendőri híreket szolgáltatta a lap számára hétről-hétre kiváló buzgósággal. Ezeket a hir-közleményeket nekem kellett kissé átgyúrnom és megfésülnöm és igy idők folyamán, pár évi fésülgetés közben azt a nem várt fölfedezést tettem, hogy Budainak u. n. szezon hírei vannak, amelyek évről-évre megismétlődnek s még a szereplőik is mindig és mindig ugyanazok. Farsang végén, amikor a népszerű zenészbált rendezte a pérói fiatalság a Nérey-féle nagyteremben (Vigadó), mindig megjelent ott Vékony Balázs szabósegéd is, aki sohasem volt megelégedve a muzsikával, mert hát nem húzták kedvére a csárdást. Járta, járta, vadul járta a táncot egy fekete nővel s úgy reggel felé virtuskodásból, vagy inkább elégedetlensége jeléül mindig kiütötte a primás kezéből a hegedűt, amiből aztán nagy háborúskodás támadt. A cigányok neki estek az izgága szabólegénynek, ütötték, pofozták, öt fogát is kiverték, viszont a Balázs vitéz pajtásai a cigányokat püfölték nagy kedvvel és hévvel. Most aztán a megriadt kisasszonyok élénk visongatások közben szétszaladtak, a rendőrök meg beszaladtak s miután befejezettnek nyilvánították a jól sikerült estélyt, a dagadt arcú Balázs-vitézt magukkal vitték és betették őt a — dutyiba. No és ez a mulatság az én megfigyelésem szerint minden farsang végén hasonlatos módon ismétlődött meg esztendőkön keresztül, mert persze a jövő farsangig — Budai jóvoltából mindig kinőttek a Vékony Balázs kivert fogai, a kedve is megjött akkorra mindig s igy aztán megint csak elment a zenészbálba, ahol megint kilegénykedte magát és megint kiverték az öt fogát s záradékul megint bekerült a dutyiba, mert hát javithatlan, garázda fráter volt ez a Vékony Balázs Tavasszal, ha megenyhült a lég, s a Vág vizén megérkeztek hozzánk Árvából az első talpszállitmányok s megindult igy nálunk is az élet és a munka, akkor a talpasok ősi szép szokás szerint mindig betértek kedvelt kaszinójukba, a Vágrév utcai (Rákóczi-utca) Reich-korcsmába egy kis áldomásivás végett, ahol aztán jól beszeszeltek, majd jól összevesztek és ilyenkor a két régi haragos: a kötekedő Nagy Zsiga, meg ádáz ellenfele, Csikmák Vendel úgy összeszurkálták egymást, hogy félholtan kerültek az ispitába. No és persze ez a történet is lejátszódott aztán újra, meg újra minden esztendőben biztos pontossággal. Szegény Nagy Zsiga, meg Csikmák Vendel talán már ki is békültek volna, de Budai ezt nem engedte, s igy aztán tovább verekedtek szegények s tovább szurkálgatták egymást minden tavaszszal ott a Reich-korcsmában. Nyár elején, ha kezdetét vette a fürdési szezon, akkor egy szegény vándorlólegény mindig hozzánk vetődött s mindig megfürdött itt a Vág vizében s akármilyen óvatosan is járt el a fürdés közben, Budai nem kegyelmezett neki s évről-évre mindig belefullasztotta szegényt a Vágba, hogy megrikathassa igy a gyengébb idegzetű nyájas olvasót. Ősz felé, ha a téli fűtő beszerzésére került a sor s megkezdődött a favágás ideje, akkor Kubica Pál favágó rendszerint tőből vágta le a balkezének a hüvelykujját, de csodák csodájára újból kinőtt az ujja, mint a ráknak az elhullatott ollója, s igy aztán Budai jövő ősszel megint csak levágatta szegény jó emberrel azt a bizonyos hüvelykujját. És vágatta, vágatta vele a fa helyett esztendőkön által szünet nélkül. No és ha beállt a tél és beállt a mi Kis-Dunánk is, ilyenkor Budai kedvéért egy ismeretlen kis iskolásfiu mindig ráment a gyenge jégre ott a pozsonyi-kapu tájékán s akármilyen félve lépkedett is szegényke a vékony jégtáblán, Budai addig-addig csuszkáltatta őt, mig végre leszakadt alatta a jég s a jámbor kis fiú ott lelte korai halálát a Duna fenekén. De sírásra azért nem volt ok, mert jövő télre honnan, honnan nem, megint csak felszínre került a kis iskolás fiú s Budai megint csak rácsalta őt a gyenge jégre s megint csak beleölte szegénykét a Duna vizébe. ‘ Hát mondom, igy folytak ezek a történetek évről-évre s a nyájas olvasó most azt hihetné, hogy ez a Budaj László, aki annyi emberhalálnak és vérengzésnek volt az előidézője, talán bizony valami szívtelen, kegyetlen ember volt. Tévedés. Épen az ellenkezője az igaz. Budai jólelkü, lehet mondani igen jószivü bohém-lélek volt, de hát abban az időben az olvasók egy része föltétlenül megkívánta az ilyesféle szenzációkat s Budai igy a közóhajnak engedve termelte tucatszám a maga hajmeresztő történeteit. Én nagyon szerettem, nagyon tiszteltem Budait ezért az érdemes munkálkodásáért, s csak természetes igy, hogy amidőn munkás életét befejezve itt hagyta a szerkesztőségünket is (talán 1895-ben), egy „Hazajáró lelkek“ cimü tárcaközleményben állítottam nevének emléket s miközben igy nagy melegséggel méltattam írói működését, újból fölsorakoztattam kedvenc alakjait, a Vékony Balázst meg a többieket, hogy búcsút vehessenek igy Dudaitól, aki őket annyira szerette, aki hozzájuk anynyira ragaszkodott. Mindezek, amiket idáig előadtam, a lap munkatársairól szólották, de ha már igy benne vagyok az emlékezésben, lehetetlen kitérnem az elől a kötelesség elől, hogy rá ne mutassak az 1891. évnek nagy eseményére, a kiállításra, amely akkor szinte országos ünnepélyek színhelyévé tette városunkat. Poloni Lajos, akkori ipartestületi elnök volt a kiállítás kezdeményezője és egyik legbuzgóbb munkása s kiállítási elnöki minőségében nagyon értékes munkát végzett a siker érdekében. A végrehajtó bizottságnak elnöke Tuba Jáuos volt, én meg titkára voltam a kiállításnak. A Komáromi Lapok révén ugyancsak kivettük részünket mindketten az agitációs munkából, de a siker nem is maradt el. Ennek a mi kiállításunknak a fénye, ragyogása messze szétáradt a mi kis Komáromunkból s közelebbről, távolabbról sok-sok ezer látogatót, kicsinyeket, nagyokat, köztük számos előkelőséget, nagynevű kitűnőséget vonzott ide a mi körünkbe, a mi városkánkba. De hát én nem ezekről akarok emlékezni, hanem arról a nagy emberről, arról a halhatatlanról, a mi Jókai Mórunkról, aki örök dicsősége, örök büszkesége Komáromnak és aki akkor hosszú távoliét után szintén idejött, — hazajött, mint hűséges jó fia szülővárosának, hogy látója legyen annak a nagy munkának és nemes igyekvésnek, melyet akkor a város polgárai kifejtettek és tanúsítottak. Nagy volt a mi örömünk, mert velünk örült ő is és mert alkalmunk volt igy látni és hallani azt a szellemóriást, aki innen, mitőlünk indult el világot meghódító útjára és aki a mienk volt és a mienk marad mind az idők végéiglen. Ünnepi bankettet rendeztünk persze ittléte alkalmával a tiszteletére. Gyönyörű augusztusi nap volt s a nádorutcai Fábián-féle (Hoffer-Schnell) helyiség kertjében volt a népes lakomára terítve. Déli 1 óra volt, amikor Jókai a bankett színhelyére érkezett s Ferdi (a mi Lakatos Ferdinándunk) persze zengő zeneszóval, az egybegyűltek tömege pedig lelkes éljenzéssel köszöntötte a költőfejedelmet. Jókai szemmelláthatólag nagyon meg volt hatva, kalapját levéve, kalapját lengetve s magát mélyen meghajtva fogadta a lelkesedésnek forró megnyilatkozását és amikor a rendezőség az asztalfőn kijelölt helyére vezette őt, Jókai itt megállott s kutatva, keresve nézett végig a hosszú asztalt körülálirnimiitii films Komárno, Kossuth tér maradék áruháza a legolcsóbb bevásárlási forrás munkások részére
