Komáromi Lapok, 1929. július-december (50. évfolyam, 79-156. szám)
1929-08-03 / 93. szám
1939. augusztus 8. Komárom) L* *’* 9. o.dal hak. Az a hangos, pesti modor, apróbb jellemtelenségek, adósságok hátrahagyása jellemzi a fiatalabb magyarországiakat. Szándékosan nem irom, hogy magyarokat, mert 85%-ban tiltakoztak, hogy ők nem magyarok. Politikailag erősen szocialisták, sőt a legtöbbje szélsőséges kommunista. Marad a szlovenszkói magyar diákság. Az 1924. év volt az, amelyben a szlovenszkói magyar diákság tömegesen útját a prágai alma materek felé vetette. Azelőtt csak félve és elszórtan mertek ide jönni. A zsidó fiuk legtöbbje kezdettől fogva ide inskribálta magát a magyarországi numerus klauzus miatt. Az első év semmiféle kollektiv magyar diákmegmozdulást nem eredményezett. Már előbb ugyan megalakult egy magyar diákegyesület, de ez lassú halódás után kimúlt. Az 1925. évben alakította meg Kessler Edgár a Makkot, amely ma valláskülönbség néikül magában foglalja a Prágában tanuló csehszlovákiai magyar egyetemi ifjúságot. Nem akarok ehelyütt kitérni a Makk kritizálására, de meg keli állapítanom, hogy már eddig is nagy szolgálatokat tett és remélhetőleg a jövőben csak megerősíti azt a bizalmat, mellyel a magyar fiuk iránta viseltetnek. Szellemi tekintetben sokat tett a Makk a szabad egyetemek rendezésével, közelhozta a Prágában szétszórva és egymásról mit sem tudó magyar fiukat, báljain és kedélyes összejövetelein megjelenik a prágai magyar kolónia minden számottevő tagja s a meghívott cseh és német diákok, valamint a magyar fiuk között baráti közeledést hoznak létre. Újjászületés ez a Prágában katonáskodó magyar fiuknak is. A prágai magyar diákélet első bázisa azonban a magyar menza volt. Nem irhatok erről az intézményről másképen, mint a legnagyobb elismerés hangján, nem szólhatunk a magyar menza életrehivóiról és fenntartóiról másképpen, mint a legnagyobb tisztelettel és kőszönottel. Nem azért teszek igy, hogy nekik elismerést fejezzek ki, mert erre nekik szükségük nincs s szavaim inkább azokhoz vannak intézve, akik olyan sokszor indokolatlanul és a dolgok nem ismerésével kritizálták a menzát Úgy tudom 70 körül jár azoknak a száma, akik a menzán teljesen ingyenesen étkeznek. Alkalmam volt betekintést nyerni, hogy milyen horribilis összegre rug a menza fenntartása, milyen emberfeletti munka, milyen előrelátás, beosztás szükséges, hogy a kellő pénz előteremtődjék akkor, amikor utánpótlást csak a szlovenszkói magyarságtól várhatunk. A tavalyi gyűjtés frappánsan sikerült, az idei már lanyhább, mi lesz, ha a menza fenntartásához szükséges pénz nem gyűl egybe ? Ennek a következményei kiszámíthatatlanok. Száznál több szegény magyar fiú tanulmányai a legkomolyabban veszélyeztetve lesznek, a kenyérgond elvonja őket a könyv mellől, nem fognak tudni megfelelni annak a reménynek, mellyel a magyar társadalom őket kiséri. Mert a menzán nemcsak jogászok étkeznek, akik vizsgák után évekig otthon lehetnek és kereseti lehetőségek után nézhetnek, hanem orvosok és különösen mérnökök, akik egyetemi éveik alatt állandó vizsgapermanenciában vannak, akiknek folyton a bonc- és rajzasztal mellett kell állniok. Hiszem, hogy a szlovenszkói magyar társadalom megérti azt a kétségbeesett helyzetet és ha kell, utolsó garasát adja majd oda, hogy azok a fiuk, akiket eddig az itthoni óvó kezek annyira-amennyire mentesítettek a gyötrő kenyérgondoktól, hogy ezek becsülettel be tudják fejezni tanulmá* nyaikat. A magyar menzának vannak jó és rossz oldalai. Néha tényleg lehetetlenül rossz volt a koszt, de viszont átlagosaan megállapíthatjuk, hogy messze felülmúlta az összes prágai diákmenzákat. Mert ne feledjük el, hogy a magyar menzán ebédelni és nem kosztolni lehetett. Nekünk magyaroknak, azt hiszem sokat, nagyon sokat megér az, ha fehér terítékes asztalnál ülhetünk, a saját baráti körünkkel és nem viaszkos vászonnal leboritott asztalnál vadidegen emberek közt, ahol kétes tisztaságú kötényekben forgolódó vászoncselédek lökik (sic, lökik és nem teszik) az ember elé az ételt. Felelősségem teljes tudatában állíthatom, hogy nagyon Egy karikatúra életrajza de lehet igy is: egy életrajz karikatúrája. Egy ember él Komáromban, csendesen és beletemetkezve a művészi munkába, amelyet rendszerint a gimnáziumnak egyik másodemeleti, műteremnek berendezett szobájában végez. Harmos Károlynak hívják ezt a munka magányába elvonuló embert, aki ebben a kisvárosban is mindig európéer gondolkozásu tudott lenni s akinek életét mindig harmóniába tudta fogni a művészet, inintahogy összefogja a harmónia a szivárvány színeit. Harmos Károly még évekkel ezelőtt jött ebbe a vidéki kisvárosba, tanároskodni. Fiatal volt és nagy tervei voltak akkor, mint minden fiatal művésznek. Azután szépen el-el tanitgatott a gimnáziumban, miközben maga is folyton tanult és külföldi tárlatokat nézett Sok tekintetben az ő érdeme, hogy ebben a városban az emberekben felkeltette az érdeklődést a művészet iránt. És lassan múltak az évek. Komáromban egyszerre csak eleven, pezsdülő kis miivészkolónia alakult, fiatal talentumok bukkantak fel. Bizonyos, hogy Harmos keze, főként a kezdet kezdetén, mindig jóakaratuan segített ezeknek a fiatal talentumoknak az első nehézségeket legyűrni, a rögös útnak elejét egyengetni. Most, amikor jubilál a lapunk, amely mindig figyelemmel kisérte az itteni kulturérték-eket, megkértük Harmos mestert, hogy a jubileumi számunkba Írjon valamit magáról. Harmos mester azonban csak egy linoleum metszetet küldött be hozzánk, egy karikatúrát önmagáról. Mikor megkérdeztük tőle, mit jelentenek a karikatúrán a tőrszurások, kedves humorral magyarázta meg: — 1911-ben a szivemet járta át a tőr. Ez az egyetlen egy tör, amely kellemesen érintett engem, mert ez vonta maga után a nősülést és a harmonikus családi életemet. A másik dátum 1922 volt. Ekkor kezdődött a honpolgársági hajsza. Torkomon volt a kés. Évekig tartó viviszekció után végre 1928-ban az igazam győzött és megkaptam a honpolgárságot. Nagy vérveszteség volt ez és ősz hajszálaim innen erednek. 1925-ben operált meg Lipscher dr. és Kálmán dr. egy életveszélyes gyomoráttöréssel kapcsolatban és Lipscher dr. sebészeti műtété felért a művészettel. Az áldásos türelem a honpolgárságomért elrontotta a gyomromat és ha Lipscher dr. nem szól közbe, akkor végzetessé vált volna. Van még az 1929-es dátum és igy most együtt ülhetem a Komáromi Lapokkal a jubileumot. Együtt lettünk ötven évesek, de nem együtt nőttünk fel, mert csak harmincegy éves korunkban találkoztunk egymássá 1. — És most mik a tervei a jubileum után? — kérdeztük Harmos mestert. — Körülbelül az, amilyen terve van, legalább is a maga értelmében, a Komáromi Lapoknak. Tovább fejlődni és maradni az, aki voltam. Művészi elvesok menzai étkező otthon távolról sem kapja ezt a kosztot, mert ne felejtsük el, hogy naponta 4—5-féle hús között lehet válogatni. Na persze, vannak kívánalmak, nevezetesen több főzelék, főtt tészták stb. lehetnének, de erre megint könnyű felelni: önnálló és teljesen házi kezelésben magyar szakácscsal, vagy szakácsnővel biró menzát ma még fenntartani nem tudunk, ehhez önálló helységek, konyha stb. kell és az adminisztráció felemésztené azt a pénzt, amit a koszt feljavítására lehetne fordítani. Mondom, lehetne a koszt rossz, de nem felejtendő el, hogy a gazdaságilag meggyengült csehszlovákiai magyarság tartja fenn, hogy magyar-magyarral van együtt, hogy a tésztánál nem lökdösi már a székemet a következő, aki szintén étkezni akar. Az egyetlen, ami tényleg kifogásolható és amelyen könnyűszerrel segíteni is lehet: a kiszolgálás lassúsága. Remélem, októberben itt is reformokat fog találni az ifjúság. Van azonban a menzának egy nagy hátránya. Az emberek egész egyszerűen nem tanulnak meg csehül, folyton magyarok közt vannak s ma bizony előállott az a furcsa helyzet, hogy Práimből nem engedek és abban a mesgyében szeretnék tovább fejlődni ezután is, mert a túlhajtott modern áramlatokkal szemben gyakran kifejtett nézeteimet igazolja ma már egész Középeurópa művészi lehiggadtsága. Nagyon sok, művészi hitvallását könnyedén egy futó divatáramlatnak föláldozó kollégával fogunk még találkozni abban az irányban, amelyben elindultunk. Nézem Harmos mester színes, invenciozus képeit: aki ismeri Harmos mester értékes és érdekes, alapos tudásu és mégis könnyedén ötletes szellemű egyéniségét, az ezekben a képekben megtalálja az induvidualista Harmos életének illusztrációit. A mükritikusok képeit sokszor összehasonlították a francia Odillon Redon művészetével, másszor meg az angol Beardsley képeihez hasonlitották, de fiatalkori mesterére, aki talán csakugyan hatással volt reá, az angol Sheringham-ra alig gondoltak. Gazdag fantáziájú, ötletes művészetében, mely különösen otthonos a pókhálófinoman sejtelmes mesevilágban és az éter titkos rezgéseinek megérzéseiben: szinte utolérhetetlen Harmos mester. gában mindent meg lehet magyarul is kapni. Ha ez igy megy, nem is lesz szükséges csehül megtanulni. Azelőtt csodálkozva néztünk arra, aki az utcán magyarul beszélt, ma az a csodálatos, ha este tíz után a Grabenen más szót hall az ember, mint magyart vagy németet. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítják a pár év óta mutatkozó kielégítetlen vizsgaeredmények, különösen a jogi fakultáson, ahol nem szükséges annyira intenziven részt venni az előadásokon, mint a többi szakokon. Ehhez járul még az a borzasztó jelenség, hogy a legtöbb fiú már a gimnáziumban összebeszél: mi Prágában együtt fogunk lakni. így is van s előáll az az eset, hogy folyton magyarokkal vannak, csehül sohasem beszélnek, a nyelvet soha meg nem tanulják. Sokat prédikáltam már ezt a fiuknak, de sajnos, kevés eredménnyel. S lassan előáll az a paradox dolog, hogy a már nagyon is fejlődő prágai magyar társadalom minden jó oldala mellett magába rejti azt a veszélyt, hogy a nyelv nem tudása miatt a vizsgák késnek. A mai prágai diák társadalmi élet fókuszai a magyar leányotthonok. Aki érezte valaha azt, mit jelent fiatalembereknek intelligens, úri társaság nélkül élni, az megérti azt az örömet, amelyet ezek a leány-otthonok a fiuknak jelentenek. Sajnos Prágában nem volt meg az, ami a magyar egyetemi városokban, Budapesten, Debrecenben, stb., hogy magyar úri család vendége lehessen valaki is. Amig a leány-otthonok meg nem nyíltak, addig a prágai magyar diákság zöme egészen elfelejtette mi az a társadalmi élet. Ma elsősorban Szilassy Béláné, Koppé Györgyné és Szakáll Hajnalka úrasszonyoknak köszönhetjük, hogy megadták a prágai diákoknak azt, hogy vasárnapjaikat és estéiket nem kell a füstös kávéházban eltölteniök (otthon farkasordító hideg van), hanem úri és kedves társaságban otthon érezhetik magukat. Arról már Írtam, hogy hivatalosan az iskolákban semmiféle animozitás nem nyilvánul meg a magyarokkal szemben. Az olyan dolgok, mint a pozsonyi egyetemen előfordultak, hogy hivatalosan betiltották az egyetemen a magyar beszédet — Prágában elképzelhetetlenek. Senki sem védekezhetik azzal a mesével, hogy elbuktattak, mert magyar vagyok. Elbuktatni csak az anyag vagy a nyelv nem tudása miatt lehet. Ez a két dolog, amit ha az ember lelkiismeretesen elvégez, biztosítja a sikert. Itt le kell rontani azt az eredményt, melyet a folytonos menzai magyar társalgás okoz azzal, hogy cseh vagy német fiúval lakik az ember. A lakás problémáról is szeretnék irni pár szót. Sajnos ebben nagyon rossz a helyzet. Olcsó lakás csak a diákkolónián van, de itt oly nagy a jelentkezők száma, hogy bizony sok ideig tart, mig végre be lehet jutni. A városban a megfelelő és tiszta lakás — éppen Prága lakosságának veszedelmesen emelkedő tendenciája miatt nagyon kevés és ami van, s diáknak kiadó — méregdrága. A perifériákon vannak szobák, de azok olyanok is. Természetes, hogy néha lehet találni a város szivében is tiszta és olcsó lakást, de a végén az ember mindig rájön valami hibájára. Vagy a hatvan esztendős háziasszony házsártossága kibírhatatlan, vagy dohányozni nem lehet, vagy reggel nyolckor már fel kell kelni stb. Szóval mindez nagyon nehéz probléma, melyet az egyetemre újonnan felmenők különös figyelmébe ajánlok azzal, hogy jóelőre gondoskodjanak megfelelő lakásról és ha csak tehetik, ne magyar lakótársról. Többen kérdezték már tőlem, milyen a magyar diákság szelleme Prágában. Magyar! Mi távol kerültünk — épp úgy, mint a brünniek a kultur-centruinoktól. Mi vágyunk a magyarság után és épp ezért Prágában vagy Brünnben sohasem lesz talajuk az olyan eszmeáramlatoknak, melyek elsősorban az örök, általános emberit s csak azután a magyart Írják zászlajukra. Nem is emlékszem, hogy akár a mostani sarlós Programm, akár a pár éve kimúlt páneurópai fellángolás nagyobb gyökeret vert volna. A nagy szláv tenger közötti kicsiny magyar szigeten megtanultuk, hogy csak a magyarság tud megtartani bennünket annak, amire predesztinálva vagyunk és amelyet fajunk elvárhat tőlünk. Beszámolóm nem lenne teljes, ha pár szót nem szentelnék a prágai lányoknak. Mindenki, aki prágai diák volt, egyetért nemdebár velem, hogy aranyos gyerekek. Vattában őrzik szivükben az eltávozók emlékét s évek múlva, ha találkozunk velük, visszaemlegetik, hogy: emlékszel-e mikor a tokaji pincében, vagy a Podlucernában csárdásoztunk ? Egyáltalában csárdás — ez nekik valami megfoghatatlan — s mosta cigány. Lakatos Jóska, aki nemrégen az Otthon-kávéházban muzsikált, ott búsitja a 'sziveket. Minden komáromi gyereket névszerint ismer s a szegény kislány elolvad az örömtől, hogy a pán kapelnik hajlongva üdvözölte az embert. Meg, tetszik tudni, azzal a nagy demokráciával is olyan kómikus a helyzet. Valahogyan rájöttek arra, hogy az ipszilon a név végén nemességet jelent s hogy -szky, -csky nevű fiuk nemesek. Erre jön a furcsa kérdés: Te is nemes vagy? Az ember nem is gondol rá, akkor kezd elmélkedni és rájön, hogy tényleg otthon spájzban lóg egy cimer. A leány boldogságát le sem lehet irni. Két nap múlva az összes barátnőinek büszke KÖRNYEI ELEK.
