Komáromi Lapok, 1929. július-december (50. évfolyam, 79-156. szám)
1929-08-03 / 93. szám
1929 augusztus 3. Komáromi Lapot 81. oldal A Komáromi Népbank mint Szövetkezet — Fftlöp Zsigtuond igazgató — a legelőnyösebb feltételek mellett elfogad mindennemű élet-, baleset-, szavatossági-, autó-, tűz-, betörés-, üveg-, jég-, szállitmányi-, stb. biztosítást az általa képviselt "MERKUR" Biztosító Részv.-Társ. részére. Versenyképes dijak, kedvezd és» gyors kárbecslés! Komárno-Komárom, Jókai utca 8. — Törvényszék mellett. jetnek minden gonosz célra. Ő ismertek bennünket, tudták mi fáj s legérzékenyebb részünket, a lelkünket ostorozták. Magukat Dózsa Györgyhöz, Lőrinc paphoz hasonlították. A vörös katonák a Kokándon rablott pénzt hamar elherdálták, most orosz vezérük vezetése alatt Bocharába indultak egy újabb rablásra, mert a bocharai tartomány is hatalmasan gazdag tartomány volt. Ott nem rekvirálhattak eddig, minden meg volt, marhaállomány, termény, juhok milliói eldorádói bőségben. Az emir nagy benszülött csapattal várta őket valami régi ágyukkal és a harcrakész szárdok ezreivel Régi ágyúikból kerek kőgolyókat lőttek a közeledő vörösökre, melyek gurultak előttük a földön. De mikor a vörösek az ő ágyúikból néhány srapnellt odaeresztettek, azonnal felbomlott a rend az Emir seregében és a jobbszárny futásnak eredt visszafelé. Az emir miniszterei fehér zászlót lengettek, s oda járultak a vörösek elé és békéért könyörögtek. A vörös haditanács 1 millió arany rubelt követelt a rablás utáni elvonulásért; az Emir elfogadta az ajánlatot s az egymillió rubelt arany és cári papír rubelekben, — mert ez ért még akkor is legtöbbet, nem a szovjet pénz, — nyomban ki is fizette. Azután a katonák megrakodtak Bocharában ismét minden jóval és mint akik jólvégezték dolgukat, szépen hazajöttek, dőzsöltek lumpoltak, nyargalásztak lóháton tovább a város utcáin. Ha lovaikat tönkre tették, rekviráltak nekik másikat a békés szárdoktól, azoknak óriási felháborodására. Ha bejöttek a szegény benszülöttek messze vidékekről egy-egy taskenti vásárra, egyszer csak a vásár legnagyobb hevében vörös lovasok vették körül a vásárt és megfosztották őket lovaiktól pénzüktől, hanyat-homlok rohantak haza a vásárról gyalog, örülve, hogy puszta életüket megmenthették. Nem lehet csodálkozni azután, hogy az oroszok is nagyon sokan léptek be a vörös hadseregbe, ahol gondtalan, nekik megfelelő életet élhettek. A osztrák-magyar hadifoglyokból mintegy 4000-en lettek vörös katonákká. Hanem aztán ő reájuk is komolyabb idők következtek. Trockij hadügyminiszter vaskézzel fogott hozzá a vörös hadsereg megszervezéséhez. Belső Oroszországból 2 tábornokot küldött Taskentbe repülőn, azok hozzáláttak a fegyelem helyreállításához. Megszűnt a rablás, az utcákon való lovaglás, kardcsörtetés. Rendes századok (esalonok) ezredek alakíttattak^ és készítették őket a harcra, mert Aszkaládnál az angolok zsoldos hadakkal igyekeztek be a főváros felé, Orenburgnál pedig Kolcsák hadai zárták el az egyetlen vasútvonalat. A hadsereg gyakorlatozott ezután rendszeresen, esténként pedig klubbokban iskoláztatták őket. Csakhamar vitték is őket ki a frontra és vérüket kellett hullatniok a sivár ázsiai steppeken idegen célokért. Az orosz vezérek testőrökkel vették magukat körül, ezeket a magyarok közül válogatták, mert azok bátrak, vakmerők és hű katonáknak bizonyultak ott is. A tábornokok nagy hiányát érezték a magyar altiszteknek. Akiket kineveztek a legvitézebbek és bátrabbak közül, azok is tanulatlan, durva lelküek voltak. Ezért elhatározták, hogy iskoláztatják őket a Lenin nevét viselő újonnan szervezett altiszti iskolában. Erre aztán a foglyok között tanítókat kerestek E sorok írója akkor a Taskent mellett levő szapőr lágerbe tartózkodott egy másik kollegával. Cigaretta töltéssel és annak elárusitásával kerestük kenyerünket. Ha az meguntuk, kimentünk gyümölcsösök és szőllők kezelésére, metszésére. De mindig közel a lágerhez, ahol mintegy 76 magyar fogoly tartózkodott a bankunkban, mint invalidus öregebb népfelkelőket tűrtek meg ott az oroszok és adtak némi kis fogoly kosztot, melyen éhen lehetett volna pusztulni, ha magunk nem pótoltuk volna keresetünkkel. 1920-at Írtak már akkor, egy februári nap, esős időben, délelőtt 11 óra tájban egy vörös magyar tiszt, főhadnagy és szovjet embere jelent meg a barakkunkban s Kőrös Imre és Kossányi Alajos tanítók után tudakozódtak. Csakhamar ott termettek egyetlen rozoga kis asztalunknál, ahol gyártottuk az eladásra szánt cigarettákat. Fölhívott bennünket, hogy a Lenin nevét viselő altiszti iskolában képezzünk ki a vörös hadsereg számára magyar altiszteket négy polgári isk. osztálynak megfelelő ismerettel. Fizetésünk havi 3000 rubel. Minden hónapban 1 pár fehérnemű, minden negyedévben 1 rend felső ruha, lakás szépen bútorozva és világítás, koszt, egy szóval teljes ellátás. Kijelentették, hogy vezénylésünkhöz is joguk van a kormánytól... Néhány esőcsepp esett az asztalunkra a lyukas barakktetőn keresztül. Azt mondta, hogy ne emésszük magunkat ebben az egészségtelen barakkban, hanem menjünk a szép lakással és fizetéssel egybekötött nekünk való tanitói állásra. A barakk lakói lélegzetvisszafojtva lesték válaszunkat. Csekélységem a kis ládához lépett, kivettem belőle elhagyott családom arcképét, melyen feleségem, négy apró gyermekkel komoly és bánatos arcukkal néztek az őket szemlélőkre. Megmutattam a főhadnagynak és kértem őt, hogy hagyjon itt engemet a barakkban, bármily kecsegtető és hivatásomba vágó dologra hivnak is, de én nem fogadhatom el, mert én ehhez az elhagyott kis családhoz óhajtok szivvel, lélekkel menni, mihelyt az első transzport hazafelé indul. Nekem tovább nem lesz maradásom. Ajánlottam, hogy vannak a városban 30—40-en is fiatal, nőtlen tanitók, azok közül keressenek megfelelő tanerőket. De a meghívók görcsösen ragaszkodtak hozzánk, mert mint mondották, azokat a katonákat már csak mi öregebb tanitók tudnánk fegyelmezni és tanítani. „Ki tudja, — igy szóltak, — mikor mennek innen még a foglyok haza!“ De nekem valami titkos érzemény súgta, hogy nem lehet már messze az az idő, mikor minket mégis ebből a végnélkülinek látszó kínzó hadifogságból megszabadít az isteni bölcs Gondviselés. Ekkor kereken kijelentettem, hogy nem megyünk, inkább választom ezt a nedves barakkot lakóhelyemül, de a megtisztelő meghívásukat el nem fogadhatom. Erre megkérdezték kollégámat is, aki teljesen hasonló álláspontra helyezkedett. A vörös tisztek megkérdezték, hogy ez-e az utolsó szavunk ? Amelyre egyszerre jelentettük az igent, ők pedig elbúcsúzva, csalódottan távoztak a barakból. Mikor már tisztes távolban lehettek, a 74 lakótárs, mint egy ember tapsolt és éljenzett bennünket, a miért nem mentünk az altiszteket tanitani, akiktől annyi méltatlanságot kellett egy évvel azelőtt szenvednünk. Vártuk aztán az erőszakos kivezénylést, de hála Istennek, elmaradt, hanem jött helyette egy európai vörös keresztes hivatalnok, aki szervezni kezdte a foglyok hazaszállítását, melyet március 15-én meg is kezdett. Ezelőtt kilenc esztendővel, nem ugyan az első, hanem a második csapattal 1920. märe. 31-én vonatra ültünk és elhagytuk az ínségnek, a gyűlöletnek, a pokolnak helyét. Mikor a vonat kirobogott este 10 órakor a pályaudvarról, a csoport önkéntelenül térdre rogyva adott hálát a gondviselő, a szabaditó jó Istennek jóságáért, áldva Őt és a „Vörös Kereszt“ intézményt, mely lehetővé tette szabadulásunkat. Halottaim. Túl a szétrebbent, legyűrt gondokon Végre pihenő percek ölelnek. Mint vén pásztor a jégverés után Magamban visszanézek: S temető, temető, temető A lelkem S benne Egyedül, éji csöndben Halottakért harangozok ... Halottaim, akiket számok Nem volt nevek És elmúlt percek, órák: Meleg, kis, mélázó kósza dalok, Végtelenből-jött vers-villanások, Kiket nagy, gyötrő gondban Én megtagadtam. Pedig annyira magam voltak ők, Csönd-lelkemnek zenélő másuk, Ujjongok, fényesek, győzők, Meggyalázottak és porba-hulltak, De halottan is enyémek: Halálba halt, sápadt Visszajáró volt vers-villanások. Gábris József. Mit ima Kiss Gyula a jubiláns számba? — július hó. Ebben a szomorú világban feledkezzünk meg egy percre arról, hogy már régen meghaltak azok, akiket tiszteltünk és szerettünk. Adjuk át magunkat egy percre a múltak ábrándjai nak és higyjük, hogy élnek még azok, akiknek olyan nagyon kár volt elmenniök ... * A „Komáromi Lapok“ ötven esztendei jubileumáról van szó. A szerkesztőség éppen úgy, mint a mindig tisztelt kiadóhivatal hatalmasan izgult, mert olyan számnak kell a jubiláns számnak lennie, amilyen szám még soha nem volt. Tuba János lapvezér napokon át beható eszmecserét folytatott Kiss Gyula dr.-al, hogy mit tartalmazzon az ünnepi szám. A tanácskozásba bevonták Antal Gábort, Erdélyi Gáspárt, Domány Jánost, Sárkány Ferencet, Kacz Lajost és a nemzeti munkapárt több jeles városi és megyei tagját, a szerkesztőség belső tagjain kivül, akik heteken át — a kiadó legnagyobb örömére — éjt nappallá téve dolgoztak annak biztos reményében, hogy a jubiláris szám jubiláns tiszteletdijat is fog jelenteni... E tanácskozásokon az is megfontolás tárgya volt, hogy a lap ez alkalommal kerüljön minden olyan témát, ami esetleg a Komáromi Hírlap érzékenységét érintené; sőt még odáig ment ez az óvatosság, hogy Toóth Zsigmond sem kaphasson témát kedves lantpengetéséhez. Hosszas tanácskozás után végre elkészült a lap-terv. A vezércikket Antal Gábor vállalta. Tuba János készült Írni Komárom ötven esztendős fejlődéséről és Domány János polgármester fényes eredményű munkásságáról; Domány János bejelentette, hogy a leghűbb komárómi fiúról, a Komáromi Lapok megalapítójáról, Tuba János lapvezér és országgyűlési képviselőről fog két oldalas cikkben megemlékezni és méltatni fogja érdemdús munkásságát; majd Kacz Lajos, Erdélyi Gáspár, Sárkány Ferenc, sőt Konkoly Thege Balázs dr. is kifejezték óhajukat a megírandó cikkek irányában. A szerkesztőség régi és uj tagjai, a volt és a mai szerkesztők egymásután jelentették be az alaposan megfontolt témáik rengetegét, amit nagy helyesléssel fogadott az ünnepi szám szerkesztői vezérkara, mely szinte sugárzott a boldogságtól. Mindenki kifejezte már óhajtását, bejelentette témáját, csak egyetlen egy válasz hiányzott. Kiss Gyula dr. főszerkesztőé, ki csendben, szerényen és szomorú arccal húzódott meg a Komárom Vidéki Takarékpénztár vezérigazgatói szobájának egyik elöregedett karosszékében. Szótlanul nézett maga elé, gondolkozott... Tuba János sasszeme vette legelőbb észre, hogy az illetékes hely, a főszerkesztő, hallgat és nem beszél. Nem is állta meg szó nélkül: — Hát Gyula, az nem lehet, hogy éppen Te ne Írjál a jubiláris számba?... Te, a főszerkesztő. — Elfogyott az ezüstgomb!... — mondta Kiss Gyula dr. s mindannyiunk igaz fájdalmára nem is irt cikket; de emlékét még külön is őrzik a Komáromi Lapok kötetei, melyekből konstatálható, hogy drága emlékű Gyula bátyánk sokszor feltámadt az évek folyamán ... Meos. — Reklám Áruházban Rossz idény miatt az összes fürdő cikkek 30—40% áron alu1 lesznek elárusítva. „Edte* selyem harisnya 24 — K, „Mondain* selyem harisnya 27.— K.
