Komáromi Lapok, 1929. július-december (50. évfolyam, 79-156. szám)
1929-08-03 / 93. szám
30 aid«!. Komáromi Lipo? 1829 augusztus 3. amely a sárgán kárörvendő arcokról egy hideg kézvonással Iesimitotta a grimaszt, mert bizony igen szépen megjavult a melegre és eltüntette a cementnek hitt kavicsot és szépen befeketítette nemcsak a járdák felületét, de a nagy szakértők tudását is. Bizony Isten jó lett, ruganyos, nem folyós (eléggé szorította a város a céget, hogy csak keményet), sőt nem is tapad, mint némely fejhez a vaj. Apropos! Vaj, erről jut eszembe, hogy mióta a piaci rendőrség nincs lovasitva, azóta az is van a piacon igen tisztességes mérsékelt áron. Az igaz, hogy egy kis por és tüdővészbacillus is bele van az árba kalkulálva. Nem csoda, mert egy hozzám közelálló doktor bácsi elárulta, hogy a főorvosok minden héten fel és lemondanak, egymásnak minden jót és sok szerencsét kívánnak. Az ilyen orvosi ölelkezés mellett persze a bacillusok is kiveszik részüket a mulatságból. A betegekről nem is szólva. Különben azok akkor szerencsések, ha rosszul vannak, mert legalább egy kis tátrai vagy pöstyéni üdülés remé-A Kerensky kormány megbukott. A forradalom lelke úrrá lett Oroszország fővárosában. A breslitovszki béka megköttetett. A cári családot fogságra vetették, később minden tagját kegyetlenül kivégezték. A katonák tömegestől elhagyták a frontot, mindenki sietett családi tűzhelyéhez. Az otthon levő helyőrségi kaszárnyák katonái nem akartak tisztjeiknek engedelmeskedni. Kivitték őket a tisztek gyakorlatra reggelenként, mint régen szokásban volt. Midőn kint sorba megálltak, egy bátrabb katona kilépett a sorból és kihúzta kebeléből a „Na§e Gazetta“ legfrissebb számát és abból olvasott fel a legénységnek bolseviki dolgokat Moszkvából. A tiszt nem mert semmit sem szólni, tanúja voltam a jelenetnek. Mikor a bolseviki elvégezte felolvasását, akkor a tiszt csillapította katonáit és ő is elővette a „Ruskoje Slovo“ nagyorosz újságot és abból olvasott fel a katonáknak cáfolatot a „NaSe Gazetta“ cikkeire. Mikor ennek is vége lett, a legénység nem akart gyakorlatozni. A tiszt hazavezette őket a kaszárnyába. Így ment az akkor mindenütt. Végre a tisztek elhagyták a gyakorlatozást. A legénység pedig minden felszereléssel otthagyta a szolgálatot és hazament. Akinek otthona nem volt, az ott maradt a kaszárnyákban és a katonai raktárban levő dolgokat prédálták, adták el potom pénzért a benszülötteknek. Erős és tartós orosz katona köpenyegek, pokrócok, ruhák, gyönyörű tea főzök vörös rézből, hatalmas rézüstök, asztalok, bútorok mind vándoroltak éjnek idején potom pénzért a benszülöttek és foglyok birtokáua. Mikor aztán az élelmiszer is elfogyott a raktárakból, akkor az a néhány lézengő, lump, katona is elhagyta a kaszárnyát. Ez volt a nagy, hires orosz haderőnek utolsó maradék katonája. Ezután jött Lenin kormánya. Megkezdődött az új, vörös hadsereg talpra állítása Taskentben. Felhívták az ifjúságot, hogy lépjenek be a vörös hadseregbe. Ez történt 1918 tavaszán. De bizony az oroszok közül senki sem jelentkezett. Megunták a harcot, a katonáskodást... Megalakult a turkesztáni testvér szovjet köztársaság, mely Moszkvából, Lenintől és Trockijtől kapta utasítását. Midőn a szovjet miniszterei látták, hogy orosz testvéreikkel nem boldogulnak, a foglyokra vetették magukat. Moszkvából küldtek ki már készen kitanitott magyar és osztrák hadifogoly agitátorokat hozzánk, akik nagygyűlésre hívtak össze bennünket. És mi mentünk a gyűlésre a város legszebb terére, a gyönyörű fasoru Kaufmannskájára. Megtelt a szép tér rongyos és jól öltözött hadifoglyokkal, tisztekkel és legénységgel vegyest, akik közül az egyik parádés kocsis, a másik hordár, a harmadik cipészmester és még az Istentudja mik voltak. Vártuk és lestük az agitátorok ajkáról a szót, nyével vehetik fel a közelharcot a bürokratikus intézkedések lövészárkaival szemben. Egy kis üdülésért érdemes is harcolni. Azért mások még nagyobb áldozatokra is képesek. Képesek 1800 kméteren keresztül a port és autóbenzint nyelni, itt hagyni ezt a mi pormentes, tiszta kis városkánkat, nélkülözni a jó pulutykát és házi pletykát. Ebből pedig mindig van Komáromban raktáron. Azonban Isten ments, ehhez nem merek nyúlni — ebben Faun a specialista — mert nekem biztos, hogy lekaparnák a bőrt a képemről, neki már azt sem lehet, mivelhogy a napkúra stb... Szerettem volna még Írni a többi komáromi aktualitásról is, mint pl. az iskolaszékről, a halottravatalozóról, a bárányhimlő járványról, a magyarok helyzetéről Komáromban, az Otthon kávéház keserveiről, Krepelkáról és a walesi hercegről, a kommunizmus és a szocializmus egymáshoz való viszonyáról, az uj atomelméletről, Steinachról stb., de ezeket, kérem, a következő jubileumra tartogatom. Voila! mert azt hittük, hogy a hazamenetelről fognak nekünk beszélni, miután már az oroszokkal a külön béke Breslitowszkban megköttetett. Fájdalom, a hazamenetelről egyetlen szót sem szóltak. Csak magasztalták az orosz bolsevizmust és Lenint, szidták a háború okozóit és arra buzdítottak, hogy lépjünk be as orosz szovjetbe, mely most alakult meg. Éppen annyi magyar miniszter lesz benne, mint orosz és testvériesen küzdjünk az oroszokkal együtt a szabadságért és egyenlőségért. Hiába zugtuk kórusba feléjük, hogy a hazamenetelről beszéljenek. Arról ugyan csak annyit mondottak, hogy hazamenetelről szó sincsen. Orenburgnál el van zárva a határ. Fehér és vörös csapatok küzdenek ott, ők is csak életük veszélyeztetésével, nagy kerülővel tudtak Moszkvából eljönni. — Maradtak volna ott, ha nem visznek haza! — kiáltásokkal csalódottan oszlottunk szét. Kiki ment haza a maga dolgára, de azért az orosz és magyar szovjetkormány csak megalakult és megkezdték a magyar hadifoglyok beszervezését az orosz „szojuz“-ba és a hadseregbe. Aki a „szojuz“-ba beiratkozott, az már kötelezte magát, hogy a szovjetet támogatja, annak embere lesz. Kapóra jött a szovjetnek a turkesztáni éhínség, amely 1918 tavaszán tört ki, azáltal, hogy Oroszországból liszt nem jöhetett többé Turkesztánba, mert Orenburgnál a vonatösszeköttetés Európával megszakadt, ázsiai Turkesztánb?n pedig kenyérmagvak helyeit rizst, gyapotot, ricinust, dinnyét, gyümölcsöt stb. termeltek. Utolért ismét a prsemzsli-i esetünk. Volt ott még minden, csak kenyér nem volt. Gyümölcs, dinnye, hús rengeteg, de mégis óriási hiány volt az, hogy nem volt kenyér. Mindenki csak kenyeret és kenyeret óhajtott enni, de nem volt. Itt tűnt ki, hogy milyen fontos az ember életében a mindennapi kenyér. Rizs volt elég. Sütöttek is belőle kenyeret. De hiába, a kenyeret alig pótolhatta. Meguntuk a cukorédes dinynyét, sárgabarackot, szőlőt, mazsolát, sőt betegek lettünk tőlük, mert nem volt meg a mindennapi kenyerünk. A benszülettek és bevándorolt oroszok sem próbáltak ilyet, noha vetettek már tavasszal rozsot, búzát a még meglevő magvakból és azután abból újra lett néhány hónap alatt kenyér. Mert ott nem is ősszel kell a rozsot és búzát vetni, hanem csak január vége felé, miután öntözéssel hirtelen fejlődik. A kenyérinség a hús árát is felemelte és az éhség és drágaság hatása alatt azon hadifoglyok, kiknek idehaza sem volt veszíteni valójuk, könynyebb foglalkozás hijján, beléptek a vörös hadseregbe. Fájdalom, legtöbben magyar fiuk voltak, de voltak más nemzetiségbeliek is. No azután a szovjet magyar tagjai értették a módját, hogy hogyan lehet a fiukkal a katona életet megkedveltetni és a beállottakkal a többi közül ezeket odacsalogatni közéjük. Először is az éhínség idején rekviráltak nekik bőségesen kenyeret, bárányt a benszülöttektől; üres vagonokat, I—II. osztályút bocsátottak rendelkezésükre lakásul; fehérneműt, ruhát osztottak ki számukra eleget, főzték, sütötték a birkahúst, rizzsel, mazsolával vegyesen, osztották boldog-boldogtalan hadifogolynak, akik éheztek, hogy csak csapjanak fel közéjük és nekik is lesz dolog nélkül bőven mindenük. Majd szép lovakat harácsoltak számukra, azokon nyargalásztak keresztül-kasul a szép város terein, utcáin át, nekik minden szabad volt. Ha velünk az utcán találkoztak, bár mi kerültük őket, nekünk rontottak, kabátjainkat, melyen még a hazai dragonéi' volt, sapkáinkat, melyeken még sapkarózsa volt, letépték és lehordták bennünket a burzsuj-jel viseléséért. Züllöttek mulató helyeken, erkölcstelenkedtek. De mivel pénzt nem tudtak nekik eleget adni, vezérük megengedte nekik a nyilvános rablást, fosztogatást. Külön vonattal, ágyukkal, gépfegyverekkel indultak el egy 400 versztnyire levő gazdag szárd városba, Kokándra rabolni, fosztogatni. Ott vagy 50.000 szárd férfi várta őket rajvonalba, hogy városukat védeni fogják puskával felszerelve. Ámde az első ágyulövésre szétfutottak, a hegyek közé menekültek. Erre a hires orosz vörös vitézek nekiestek a gazdag városnak, kirabolták, kifosztották teljesen. Aki utjukba állt, leszúrták. Megrakták magukat pénzzel, aranynyal, ezüsttel, drága orosz rubelekkel, fejedelmi vagyont érő keleti kincsekkel, gyöngyökkel, hímzésekkel, igazi perzsa szőnyegekkel, élelmiszerekkel; 3 napi dulás és fosztogatás után, mint az igazi rablók, jöttek Taskentbe. jhaza tanyájukra. Éjjel vertek fel álmainkból. Mutogatták a szemet is kápráztató kincseket, milyeneket mi sohasem láttunk. Kínáltak cukorral, mazsolával, ami már akkor mind drága dolog volt a piacon. Sok-sok ezer családot földönfutóvá tettek. Amit hoztak, potom pénzért eladták a városban, szórták, dobálták a pénzt, mint ebül jött vagyont mindenfelé. Néhány héttel később foglyaink mesélték, akik onnan jöttek hozzánk, e rettenetes dulásnak részleteit, az egész város utcáit szőnyegek borították, szőnyegen, elszórt mazsolán jártak-keltek a kokándi hadifoglyok a gazdag városban, mely csakhamar szegénnyé lett. Az osztrák-magyar hadifoglyok felügyeletével a Taskentbe akreditált semleges dán követ volt megbízva. Az osztotta ki tisztjeinknek a havi 50 rubelt az osztrák-magyar kormány megbízásából, ő ügyelt fel a hazából érkező nagymennyiségű „Liebesgábe“-ra, ruhanemüekre, melyek a keresetképtelen foglyok között voltak szétosztandók időről időre. 8 12 osztrák-magyar tiszt volt irodájában állandóan, akik segítették munkájában. Turkesztánban ez idő tájban 20000 osztrák-magyar hadifogoly volt. Mikor a magyar szovjetministerium megalakult, első dolguk volt fegyveres erővel éjnek idején a dán követre törni, az irodájában levő összes pénzkészletet, a foglyokra vonatkozó összes iratokat, a ruhatár kulcsait elvenni, mert mint mondották, ezután ők veszik át az összes foglyok felett a felügyeletet . . . A dán követnek, még privát dolgait, borait is elvitték, aki nem ijedt meg, tőlük, átadva nekik mindent és az irodát feloszlatta. Most jutott tisztjeinkre a szomorú sors. Fizetésük nem volt, a vörösök közé beállani nem akartak, egy darabig kölcsönökből tengették magukat és beszerzett dolgaik, ruháik, eladogatásából éltek, de az is elfogyott, be kellett nekik is velünk együtt a munkába állani, közlegényi vagy civil ruhába bújni a vörösek terrorja elől, mert őket még sokkal jobban inzultálták, mint a legénységet. Volt olyan tiszt is, de csak néhány, aki kénytelenségből a vörösök közé állt. Egy nagy csapat pedig összeverődött és ki akart a taskenti kormányzóságból vándorolni, uj hazát keresni a bocharai Emir tartományában, aki a forradalom alatt ügyesen függetlenítette országát az orosz fönnhatóságtól és önálló lett, addig pedig a cár alatt alárendelt tartomány volt. 30—50-en lehettek a tisztek; a szemtanú, aki nekem ezt az esetet elmesélte, nem tudta biztosan számukat. Az Amurdarja hatalmas folyó gyönyörű vashidján kellett nekik általmenni, hogy Bocharába jussanak. De a hídfőnél egy hatalmas csapat benszülöttel, szárdokkal találkoztak, akik midőn meglátták a tisztek csoportját, útjukat állták és számon kérték tőlük a kokándi testvéreik meggyilkolását. Hiába magyarázták szegények, hogy ők békés foglyok, ők épen a vörös katonák terrorja elől akarnak kimenekülni, könyörögtek, hogy ne bántsák őket, nem használt semmit. A feldühödött szárdok nekik rontottak, felkoncolták az összes tiszteket. Fejeiket levagdalták és az Amurdarja hullámaiba dobálták holttestrészeiket. így bűnhődtek teljesen ártatlan emberek a vörös katonák bűneiért! Eleinte a benszülöttek gyűlölete az összes foglyokra irányult, de későbben már ők is tudták a vörösök és foglyok között való külömbséget, s nem bántottak bennünket. Majd a szovjet minisztérium magyar tagjai tollforgató embereket gyűjtöttek össze foglyainkból, magyar újságot alapítottak, s azt ahol a foglyok nagyobb csoportba, lágerekbe, vagy munka helyeken éltek, ingyen küldték. Ezzel az újsággal is hallatlanul terrorizálták, gúnyolták azon tisztes egyéneket, akik nem akartak közéjük lépni, gyáva, szolgalelkü, semmirevaló és Isten tudja még milyen jelzőkkel ékesítettek bennünket. Az egyszerű embereket hamis hazai hírekkel ámították. Hogy „odahaza titeket már senki sem vár, feleségeitek elhagytak, a burzsujok szeretőivé lettek“, képtelenségekkel csalogatták őket a vörös szervezetbe. Szónokokat küldtek ki a lágerekbe, ahol eleinte meg is verték a foglyok őket, követelve, hogy a hazamenetelről beszéljenek. Később fegyveresen jöttek, közénk szónokolni. A testi éhséget, munkát jobban bírtuk mindnyájan, mint ezt a csúnya lelki megaláztatást. Az oroszok nem bántottak, nem törődtek velünk, de a vörös szovjet vezérek bőségesen adtak pénzt a magyar szov-HACKER ÉS NEUFELD villamossági vállalat és RÁDIÓ szaküzlet Telefon: 58. KOMÁRNO. Telefon: 58. Óriási választékban levő rádió apparátok és tartozékainak legolcsóbb beszerzési forrása. • Villanyfelszereléseket díjtalan költségvetés mellett szakszerűen és a legkedvezőbben készítünk. • Nagy akkumulátortöltő és javitó telep. — Minden megbízást a legszakszerübben készítünk el. mwwm ama Egy volt hadifogoly visszaemlékezései. Irta: Kőrös Imre. A magyar vörös hadsereg megalakulása Turkesztánban. — Meghívás Turkesztán fővárosába Taskentbe magyar polg. iskolai tanítói állásra.
