Komáromi Lapok, 1929. január-június (50. évfolyam, 1-78. szám)

1929-03-30 / 39. szám

12 oíd&l.

Komáromi L»pofc

1929. március 8|.

Lehetett éjfél, amikor arra ébredt, hogy valaki a fején motoszkál. A boszorkány volt, aki a kötőféket igazította a fejére és Dávid megint lóvá változott abban a minutában, már repült is versenyt a szélvésszel, hátáa Körtnendinével, aki a kötőféket nem eresztette ki a kezéből. Az őrült vágtának alig akart vége szakadni. Mire egy tompa zuhanással az ágyába esett, már meg szólalt a kakas és kilencet kukorékolt egymás után. A szomszéd kakasa meg válaszolt reá.

így ment ez heteken át, a fiú egyre haloványabb lett, egyre jobban fogyott szinte szemlátomást, mint az égő gyertyaszál. Feltűnt ez a mesternek, de még jobban a legényeknek, csak az asszonynak nem. Körmendi gazda el akarta küldeni a munkából, hogy meggyógyuljon. Bizonyosan a szive fáj, talán szerelmes a legényke, ezt veszi némelyik oly nagyon a szivére, pedig hát hamis a zúzája meg a májája a fehérnépnek. De mit tud ehhez ilyen ifjonti kis suhand Az bizonyos, hogy valami rágódik a szive gyökerén. Majd otthon az édes anyja mellett bizonyosan «nejrsyógvul.

De a felesége, akivel erről beszélgetett, rápirongatott:

— Ugyanúgy é, elküldené kegyelmed a hosszú útra betegeu, volna ehhez lelke? Majd meggyógyul, ha pemete fü és ökörfark kőró gyökeréből főzök neki herbateát, megkeverve egy kis ezerjó fűvel.

Péter, az öreg legény, meg Vendel is a fiatalabb, szerették a kislegényt és igen sajnálták és egyre fartaiták, vallatták, mi emészti, mondaná meg, mi a baja. Dávid már egész váz lett, akarata, ellenálló képessége egyre csökkent és egyik reggel, amikor alig bírtak belé lelket verni, kivették belőie titkát, hogy éjjelenként boszorkány nyomása van, aki megjelenik nála és nem a vérét szívja ki, nem a mellére vagy a gyomrára térde), hanem paripává változtatja és úgy nyargalászik rajta

A két legény megdöbbent a titok felfedése után és összenézett. A két kemény, tagbaszakadt, izmos kovács bátorságot sem kért kölcsön senkitől és nyugodtan jelentették ki Dávidnak, hogy segítenek rajta és kifognak a boszorkányon úgy, hogy az nem fog többé embereken lovagolni. Dávid a gyenge szervezetű árnyék-ember meghökkent és nem volt bátorsága teljes vallomást tenni, félt a boszorkány hatalmától és nem mondta meg, hogy a boszorkány, aki őt éjjelenként lóvá változtatja, senki más, mint Körmendi nagyuram felesége. Hiszen ha ezt megmondja, másképpen fejlődnek a dolgok

Leszállt az est és langyos, fehér nyári éjszaka borult az alvó városra, melynek párázatos, nehéz levegőjében alig hallatszott más nesz, mint az éjjeli őrök kopogó súlyos léptei és egy-egy éber kutya vakkantása a Megyercsi utca felől. A Körmendi ház is lepihent, a legények is lefeküdtek. Péter, az öreglegény az ágyban halk hangon közölte a társaival a kifőzött haditervet a boszorkány ellen:

— Dávid, te átjössz az én ágyamba.én meg a tiedbe fekszem. Ha jön a boszorkány a kötőfékkel, én elkapom azt a kezéből, te Vendel, megszorítod a nyakát, hogy hangot ne adjon és a boszorkány céhet segítségül ne hiv hassa. Dávid megkötözi a két kezét. Vigyázzatok, emberek, el ne aludjatok

A végzetes éjjelen nesztelen léptekkel egy árnyék suhant végig a Körmendi-ház holdvilágos tornácán. A kovácsné, jobbjában a kötőféket tartja, igen kevés ruha födi zömök termetét, szénfekete haja élesen válik el fehér ingvállától. Most indul éjjeli, szörnyű légi útjára majd áldozatán. Indulj, indulj, Körmendiné, vesztedbe indulsz már í

Halkan nyit be a legények szobájába, hisz azok a fárasztó napi munka után úgy alusznak mint a tej. Egyenesen Dávid ágyának tart. Egy lépés még, — most suhan a kötőfék, — de megkapja egy izmos kar, a másik vasmarok pedig elől szorítja meg a torkát. Tompa dulakodás, de csak egy pillanatig tartó, azután zuhanás. A földön hemperegnek. Az asszony karmol és rúg, de harapni nem tud. Végre ártalmatlanná teszik és megkötik.

— Nem menekülsz innen boszorkány, szólt Péter. Gyerünk a műhelybe. Te lóvá változtattad Dávidot, mi pedig téged változtatunk most lóvá. Megpatkollak boszorkány, akárki fia-kölke vagy is. Körmendiné ájultan rogyott össze, a két legény kivonszolja a műhelybe.

A fújtató dolgozni kezd, a kohóban az esti parázs feléled, már kék is a lángja a szénnnek. A patkók készen vannak, benn tüzesednek a parázsban. Az asszony ájultan fetreng a műhely kövén, a legények ráverik a patkót izmos két kezére, két fehér lábára. Azután, mint akik dolgukat bevégezték, lefeküsznek.

Körmendiné rettenetes fájdalomra ébred egy idő múlva, tagjait nem bírja mozdítani, Hajnalodik, odakünt a kakasok szóinak. A műhely földjéről feltápászkodva térdén és hasán becsúszik az ágyasházba, ágyáig. Ott megint ájulásba esik, egyikből a másikba. így találja meg az ura; az asszony nem kelt felt. pedig itt volna a fölöstököm ideje. Ébreszti, nana ébred. Hívja a nevén, mindhiába. Hamar a felcsert I Lódulj inas, borbélyt is hívj, jöjjön eretvágni, hozzon piócákat is a nyakára, hogy a rossz vért kis'ivják a fejéből,

A felcser megjelenik. Az asszony álláig betakarva fekszik az ágyán, hát ahogy a tudós felcser a dunnához nyúl, hogy megnézze, mi baja, egy rettenetes sikoltás tör fel az beteg hörgő melléből, utána felnyitva szemét urára tekint és hangja mintha sirbói jönne :

— Bocsáss meg nekem hites uram,

Az élet elszáliott belőle. Kiszenvedett.

A felcser kitakarta megnézendő, ver-e

még a szive, ekkor tárul eléjük a szörnyű kép: az asszony megpatkolva, keze-lába merő vér, A legények nem szóltak semmit, csak egymásra néztek, mert ők mindent tudtak. Dávid eltűnt. Bizonyára ő követte el a szörnyű tettet az asszonnyal, ezt következtették sző késéből.

Körmendinét eltemették, patkóit rászegezték a fejfájára és kivitték a temetőbe. Bánatos ura utóbb sírkövet is emelt neki, amelyen a négy patkó, rá volt vésve, sokan látták a sírját a kálvinista temetőben, én n;m láttam soha. A sírkövét nemrégen, talán húsz esztendeje kiszedték a többi öreg sírkövekkel együtt, akiknek már nem volt hozzátartozója.

Eddig tart Patkós Körmendiné szomorú histórája.

*

Most már mi igaz a meséből, kérdik Önök emberséges olvasóim. A doktor kétkedve csóválja a fejét és azt mondja:

— Érdekes, eset, rneíy a psychopathia sexualis körébe tartozik. A szegény asszony nem volt boszorkány, hanem súlyos idegbeteg. Ennyi az egész.

Az újságszerkesztő igy gondolkodik:

— Micsoda fényes riport lenne belőle, ha ez ma történnék.

A hipermodern ember, korunk fia, gúnyosan mosolyog:

— Mily ostoba babona az egész és akadtak emberek, akik ennek a mesének egy pillanatig is hitelt adtak 1 Micsoda kor, milyen sötétség az emberi agyakban,

A krónikás hallgat és máskorra tartja fenn a legenda kulcsát, mely kinyitja az igazság lakatját.

Az Igazságot keressük, de az elrejtőzött. Gyerekkoromban még láttam és találkoztam vele. Akkor Patkós Körmendinével ijesztgették a kisleányokat, ha rosszak voltak. Hogy az elviszi őket. ;A kisleányok hittek benne és jók lettek.

Aki jó, az hisz és hinni csak az tud, aki jó.

Ez a mese tanulsága.

Naplótöredék.

Irta: lllgnemé Benedek Irén.

1895 . . . Peregnek a kalendárium levelei. Múlnak az évek. Fakulnak az emlékek . . . Sajnálom őket • . . Voltak közte szépek is .. . De elvitte az idő. Elhatároztam, hogy ezután naplót irok. Elteszem benne asszonyéletem emlékeit, vigasztalásul arra az időre, amikor már meghalt bennem az asszony.

Elő is kerestem egy jó vaskos „poesie“-t, amelyben csak az első négy oldalon van az Írás. Szentimentális versek a Schwesterek-től. Ezt a vaskos könyvet szeretném teleirni, végigélni. Forgatom a fehér lapokat és gondolkozom. Pedig az unatkozó asszony

gondolatai nem mindig józanok . . .

Vájjon nem marad-e a könyvben egy beiratlan fehér lap, mint a Lili naplójában ? Melyet egyszer majd én is csókolok sírva, hogy lemossam róla, ami nincs megírva ott.

*

Nagy sétát tettem. Kutyáimat is magammal vittem. Messze elkóboroltam, ki a mezőre. Alig pár hete kerültem ide Erdélyből. Nem ismerem a vidéket. Eltévedtem az Alföld örökké egyforma búzatáblái között. Már alkonyodott. Idegesen kerestem a buzatengerből kivezető utat. Amint igy bolyongtam, szembekerültem egy hanyagul öltözött magas fekete emberrel. Kalapját kezében lóbálta és furcsa, tétova tekintettel nézelődött hol előre, hol hátra. Csöppet sem volt bizalmat keltő.

A kutyák mérgesen megrohanták. Rémülten csitítottám őket. A fekete óriás mosolygott a két kis fokszii berzenkedésén és egy keskeny ösvényen befordult a búzatáblák közé. Most még ijedtebben kerestem a kivezető utat. Amint egy szélesebb utón befordultam, újra szembetalálkoztam a furcsa idegennel. Egy akácfához támaszkodva állt. Kalapját lóbálta és az eget nézte. Szájából hosszuszáru buzakalász lógott. Ez még különösebbé tette, A kutyák örvendezve körülugrálták. E tői én is felbátorodtam. Megszólítottam:

— Bocsásson meg uram, hogy megszólítom. Még nemrég vagyok Mezőhegyesen. Nem ismerem az utakat. Eltévedtem.

Hangosén hahotázva felnevetett. Megijedtem. Azt hittem, őrült.

— Magam is úgy vagyok. Eltévedtem . . . De engedje meg nagyságos asszonyom, hogy bemutatkozzam Fadrusz János vagyok. Kedves férjét már ismerem. Nagyságos asszonyomat is láttam már a százados úrral kocsin... Három napja dolgozom Mezőhegyesen.

Mialatt beszélt, folyton azon törtem a fejemet, ki is az a Fadrusz János? Valami híresség kell, hogy legyen, mert a nevére nagyon emlékszem. Olvastam róla, de hogy mit, az sehogy sem jutott eszembe.

— Hol dolgozik ? — kérdeztem, csakhogy mondjak valamit.

— A téli lovardában. Egy lovat mintázok,- a kolozsvári Mátyás-szoborhoz.

— Mária Terézia! — kiáltottam fel örömömben, hogy eszembe jutott, ki és mi ez a Fadrusz János,

Elcsodálkozva nézett reám, de megértett és nevetve mondta:

— Szeme fekete, fogai épek. Különös ismertető jel: Mária Terézia pozsonyi szobra.

Mind a ketten nevettünk.

Sokáig bolyongtunk a búzatáblák között. Sok mindenről beszélgettünk. Kissé különös, de szimpatikus ember ez a szobrász. Rajong a természetért; minden állatot, növényt szeret, csodál,

de az embereknek nem barátja.

*

Ma megkerestem azt a helyet, ahol tegnap a szobrásszal találkoztam és ahonnan sehogy sem tudtam hazaigazodni. Csodálatos, de ma egészen könnyen odataláltam. Nagyon meglepett, hogy a szobrászt is ott találtam, Szájából most is lógott a buzakalász és lóbálta a kalapját. Kissé zavarba jöttünk mind a ketten. Nagy igyekezettel magyaráztuk egymásnak, hogy miért is jöttünk ma is épp erre a helyre sétálni.

Amint a búzaföldek közt sétáltunk, a szobrásznak egy ismerőse, Siklóssy Bandi, a szomszéd birtokos csatlako zott hozzánk. Csinos ember. Nagystílű gavallérnak látszik. Az, amit mi aszszonyok „anyaginak nevezünk. Szellemes, szerény és szemtelen egyszerre.

Sok kellemes apróság történt ma délután, ami nekem gondolkozni valót ad, de azért leírni nem igen lehet. .. Jelentéktelennek látszó dolgok, amiknek csak a hangulat ad szint, mélységet.

Azt hiszem, hogy ezután már nem fogok unatkozni.

Sokat vagyok együtt a szobrásszal. Nagyon összebarátkoztunk. Minden délután uzsonnát küldök neki. Egy köcsög aludtejet. Ezt nagyon szereti. Magam is mindennap lemegyek hozzá. Magyon szeret munkaközben beszélgetni, Nagy rajongással beszél a feleségéről. Még egészen fiatal házasok.

Azt mondja, épp úgy nevetek, mint

a felesége. Sok bennünk a rokonvonás. Azért van az, hogy csak akkor halad a munkával, ha én fecsegek neki. Mosolygok rajta. Mert hát ő beszél folyton. Én csak hallgatok.

Siklóssy is naponta lejön a műterembe. össze-vissza filozofálnak és rendesen összedisputálnák. Estefelé mindig sétálni megyünk, messze ki a mezőre. A szobrász virágot szed és a fokszliaimat dresszirozza. Siklóssy engem szeretne dresszirozni.

*

A Mester ma szobrokról beszélt, amelyeknek koncepciója már él benne. Legnagyobb sikerét a Kossuíh-szobortóí várja. Azt mondja, ez lesz az ország legszebb szobra.

— Még nincs rá pályázat hirdetve. De lelkemben már elkészült a magyar Géniusz szobra. Olyan az, hogy a pályázatot tőlem senki el nem ütheti.

— A Kossuth szobrok, képek többnyire egyformák — szólt közbe Siklóssy.

—- Ez azért van, mert Kossuth Lajos úgy él a nemzet lelkében, mint egységes, nagy, szent fogalom. Mint egy örök láng, amely irányt mutat. Amig a nemzetben ég ez a láng, ha jön is rá rossz, nem tarthat soká. Ezt a lángot kell, hogy a szoborról Kossuth Lajos alakja ébrentartsa, szítsa ... Az én szobromról Kossuth lelke fog a nemzethez szólni, beszélni . . . örök időkig A magyar erő ... a magyar energia szobra lesz ez . . . írás csak négy szó lesz rajta . . . Csak ennyi: „Kossuth Lajos azt izente . . Ennek a négy szónak szuggesztiv erejét fogják a szobor meliékalakjai világgá kiáltani, megörökíteni, — beszélt nagy lelkesedéssel Fadrusz János 1895 május havában.

Vájjon sikerül-e megnyernie a pályázatot? Messze van , ., Sok mindennek keli még történni, megváltozni ahhoz, hogy Magyarország szobrot emelhessen a nagy „Rebeller“-nek . . . Hogy az a négy szó ne legyen főbenjáró bűn ...

Ma nem is mentünk sétálni. Nem volt kedvünk. A negyvenes ötvenes évek szomorú igazságtalanságairól beszélgettünk és elszomorodtunk . . . Hiába vagyok „k.u.k. Rittmeisters Gattin“, nem tudok „Gutgesinnt“ lenni. „Rebellerck* vére van az ereimben ...

*

A szobrászt elkereszteltük Fekete Jánosnak. Ma nagyon dörmögő hangulatban van. Haragszik az egész világra, Borzolja a haját és szidja a világot, a politikát és a tányérnyaió zsűrit. Azért dühös, mert a Mátyásszobor modelljéről egy zászlót és egy alakot leparancsoltak. De azért már mégis sokat haladtunk. Én is dolgoztam rajta. Fekete János azt akarja, hogy a szobron én is dolgozzam. Azaz, hogy csak pepecseljek. De azért most mégis hasznát veszem, hogy valamikor én is dolgoztam anyaggal. A ló sörényében pár húzást én tettem. A ló patáit is én simítottam.

A Mester mulat rajtam, amiért olyan bizonytalanul állok az ide-oda billenő primitiv állványon. Párszor — ha idejében fel nem fog — Iepottyantam volna. Siklóssy azzal vádolja, hogy célzatosan billegteti az állvány deszkáit ... Ez nem igaz 1 ... Tőle kitelne ilyesmi. Szeretné, ha elveszteném az egyensúlyt . . .

*

Összezördültünk a Mesterrel. Egész héten nem dolgozott. A mezőn bolyongott. Szemrehányást tettem neki. Úgy hallgatta, mint egy bűnös gyermek. A haját borzolta és szomorkás mosollyal védekezett.

— Igaza van! Néha lustálkodom. Szeretek magamban barangolni . . . Ilyenkor isteni alkotások születnek bennfem. Tudom, hogy ezek sohasem kerülnek agyagba .. . Nincs hozzá időm, vagy kitartásom, vagy mi a szösz. Tán azért van az, hogy ilyen öreg legény létemre még semmi sem vagyok .. . Igaz, hogy én és a vésőm kissé későn találtuk meg egymást .. .

Vigasztaltam Mária Terézia szobrával.

— Az sem olyan, amilyennek én akartam. Igen édeskés. Bronzból szerettem volna .. . Pozsony márványt akart, hát az lett. De tudja, mit jósolt nekem Pozsonyban egy öreg cigányasszony? Hogy ezt a szobrot egy nagy földrengés le fogja dönteni. Es hogy én akkor már nem leszek, hogy újra megcsináljam . . . Szamárság, de néha mégis eszembe jut. . . A kolozs-