Komáromi Lapok, 1929. január-június (50. évfolyam, 1-78. szám)

1929-03-30 / 39. szám

1999 március 30.

Komáromi Lapok

11. oldal

Szabolcsba Mihály:

Örökélet

Amig e világon Lesz egy árva gyermek, Akit szerető kar Sohasem ölel meg:

Akit úgy terítenek Hideg ravatalra,

Hogy édesanyját itt Soh’sem csókolhatta :

— Mindaddig hiszek egy Boldogabb világba,

Egy felénk ragyogó Örök mennyországba !

Amíg e világon Lesznek nyomorultak,

Kik hordanak titkos T övis-koszorűkat.

Akiknek az életet Át kell mosolyogni,

De a boldogságról Azt se tudják, hogy mi:

— Mindaddig hiszek egy Fényesebb világba,

Egy felénk ragyogó Örök mennyországba !

Amig e világon Úr lesz a gonoszság,

És az igazságot Keresztfára vonják;

Mig egy farizeust Valahol tapsolnak S lesz kézmosó vizük A Pilátusoknak:

— Mindaddig hiszek egy Igazabb világba,

Egy felénk ragyogó Örök mennyországba ! ■■WMffiBBWiiiww ........ iiiinrarwwin

Patkós Körmendiné.

— Komáromi legenda. —

Irta Alapy Gyula dr.

. . . Abban az időben, amikor én halloitair ezt a történetet, mindenki ismerte? nár iskolába jártam, a Kollégium ó«ion épületébe, nem emlékszem világosan, melyik osztályba, csak arra, hogy a ruhámat, mely egy darabból állott, hátul gombolták be, ingem fodros galléra köröskörül kilátszott belőle, csizmát viseltem, mint a többi fiuk és az enyémnek is sárgaréz villogott az orrán, hogy a bőr időelőtti kopását megakadályozza.

Igen szerettem átjárni az öreganyámhoz, akivel egy utcában laktunk. Különös egy öreg ház volt ez, érdekes volt az építése, hatalmas pincéje, bejárata fölött léces gádorral. Feketetarka Cifra tehenük S2elid és jámbor állat volt, a kezünkből ette a kelkáposzta levelét. A hátulsó, kissé sötét, úgynevezett „tiszta“ szobába nekünk ritkán volt bemenetelünk; ebben öreg, fekete almáriom, nehéz tölgyfaszékek állottak, amilyeneket ma már nem csinálnak, kihuzós asztal, régi képek a magyar történetből, meg a Jiegyas szakállii Kálvinus Jánosé, aki szigorúan tekintett le a falról reánk

Egy kis, törpe kőedény virágtartót, melyen hollandiai halászat volt festve, elkértem később az öreganyámtól és évekig takargattam. Mit adnék érte, ha az még ma is megvolna és gyönyörködhetném benne . . .

Minden, minden elmúlt, ami arra a boldog időre emlékeztethetne, betemette a gúlák homokja, melyet^ mi köznapi nyelven feledésnek nevezünk. Életünk színpadán lejátszódó események után súlyos és sötét függönyök gördülnek alá lelkűnkben, hogy azokat sokszor örökre eltakarják. Időnként fel-fellebben előttem cgyik-másik és megelevenedik egy egy kép Komárom aranykorából, amikor ez a város elindult azon az utón, hogy város legyen belőle. Akik ezen az utján kisérték, boldogan, munkásán, hittel és szép reményekkel, már mind a temetőben vannak, ami talán jobb is reájuk nézve.

így néhai való Németh Istvánná nagyasszony, született Gelléri Szabó Eszter asszonynéném is, akinek mozgékony, kicsiny alakjára és vállait eltakaró, vattával dúsan bélelt selyem téli főkötőjére, rókamállal szegélyezett viklerjére egész világosan emlékszem: ettől

ered történetem forrása. Ott beszélgették az öreganyám tiszta szobájában egy temetésről hazajövet, amikor cukorra csepegtetett levendula szesz vagy ürömesszenciával gyógyította gyomorgörcsét házi gyógyszertárából az aszszonynennének. O cső és jó patika volt ez, az öreg Fúró Sámuelné asszonyság kisüstjén csöpögött, a Gombai soron, melyet utóbb Bercsényi utcának nevezőnek el ismeretlen okokból,

Németh Istvánná asszonynéném tehát el fogja beszélni Patkós Körmendiné szomorú históriáját, aki éleiével fizetett bübájosságáért.

*

Hires kovácsmester volt régesrégen Körmendi János nagyuram. Hosszú, őszbecsavarcdó szakáll seperte ezüstgombos aba posztó kabátját, melyet vasárnaponként magára öltött, amikor összegyűltek Mikolay kurátor uram házában könyörgésre és egy-egy zsoltár eléneklésére nem lévén se templomuk, se papjuk a „helvéiziai vállástételt,“ Kálvin tanítását követőknek. Két legénnyel dolgozott Körmendi uram, de alig győzte a munkát és az ő műhelye mindig hangos volt a pöröly csattogásától, mert hajnali négy órától késő estig tartott akkor a munkaidő pihenés nélkül És nem halt bele egyetlen kovács sem.

Egyszer, úgy tavaszfélen beállít Körmendi uram műhelyébe egy ifjú legény, Dávid nevezetű és a mesternek illendően előmutatván szabaduló és vándorló levelét, mely tekintetes, nemes Szabolcsvármegvében hdyheztetett Nyíregyháza mezővárosban kelt és adódott és munkát kért. A legfontosabb céhszabály volt az, amely megparancsolta, hogy a felszabadult ifjú legény menjen vándorolni és szerencsét próbálni, tisztességet tanulni a nagy világban.

Körmendi nagyuram végig silabizáifa az írásokat és azt monda Dávidnak, hegy maradjon meg próbahéire. Azután az írásokat feltette a tükör mögé ágyasbázában, ahol irattárát tartá, jelentette az asszonynak is, hogy eggyel többen ülnek délben az asztalhoz. A próbahéten tisztázódik minden, mit tud a legényke? Ért-e a patkoiáshoz? Nem nyilalja-e meg a lónak patáját, amitől végképpen is megsántulhat ? Meg tudja-e a csiklandós avagy csökönyös lovat fél kézzel tartani? Tud-e szekeret vasalni és a kerékre sint felverni? Szilárd faikötő vasat kovácsolni? Érte a zárak fortélyához? — ami ugyan a lakalgyártók mesterségéhez tartozik. —de tudni éppenséggel nem árt a kovácsnak sem. Mert ha csak szeget tud csinálni, az az iszkába kovács cigányoknak a mestersége künn a Páréban, meg az inas dolga a fujtatás melleit.

Dávid tudománya tehát a próbahéten megméretvén, elegendőnek Ítéltetett és Körmendi uram megtartotta a legénykét, ki alig érte ugyan cl a huszadik évét, de nyilván jó mesternél tanulhatott, mert értette a dolgát. Évi 24 tallér fizetés, koszt és kvártély meg mosás járt a kislegénynek, az öreg legénynek pedig 32 tallér Komárom városában,

Dávidot hamar megkedvelték a pajtásai is, mert szelíd és jó fiú volt, szép magyar nótákat dalolt a műhelyben, ha Körmendi uram nem volt ottan, mert jelenlétében énekelni nagy tiszteletlenség lett volna Elértette a tréfát is és nem haragudott meg érte. A céhben is jó hire lett neki, maga az atyamester is kezet fogott vele, ami pedig csak öreg legénynek járó tisztesség.

Otthon együtt étkeztek a mesterékkel a legények, csak az inasnak nem járt ki még a terített asztal és a konyhában evett. Körmendiné asszonyom értette a főzés csínját- bioját, olyan ebédek és vacsorák kerültek az asztalra, hogy a kalapos király is megnyalta volna utána a száját. Vasárnap egy pohár bor is dukált ebéd utáD, de Dávid első ízben szabadkozott, hogy ő Bornemisza.

— Már pedig, aki az én főztömet eszi, az megkivánhatja reá a pohár bort is, csatarászott a mesteiné. Nézze meg az ember: még hogy a malacpecsenyére nem csúszik le a jó móri bori Micsoda legény maga Dávid, Szabolcsban talán káposztalevet isznak a legények?

A szemérmes Dávid ekkor nézett először az évődő asszonyra és annak két szemébe. Bár soha se nézett volna oda, mert beleveszett azok mélységébe és elégett azok tüzében. Pedig nem

volt már fiatal a menyecske, a negyven felé közeledett és második felesége Körmendi gazdának. Arcvonásai eiősek, csupa erő ez a fehérnép, csupa akarat, minden asszonyi lágyság nélkül, a magyar szókincsnek van erre egy jó kifejezése i tüzrőlpattant.

Csakugyan igy is volt ez, mert pattogó tűz lobog a magyar konyha nyitott tűzhelyén, mely alul egyúttal kemence is. A tűzhelyen vasháromlábak állanak, rajtuk cserépfazekakban és lábasokban fő az étel, a hires komáromi és csákvári meg tatai gölöncsérek készítette edényekben. A kemencében pirul a rétes, sül a liba, a kenyér, finom gyürkés fehér cipó. A tűzhelyről a füst felszáll a nyitott kéményen keresztül. Itt sürög forog Körmendiné asszonyom, kezében a csipővassal, a kormos fogóruhával és a főzőkanalak egész sorozatával. Parazsat rak az egyik vasláb alá, amin forrnia kell az ételnek, i a másik alól meg elkotorja, hogy le ‘ ne kozmáijon.

Hja, a kovács nehéz munkát végez, i ezért jól is kell élnie. Mindennap húst eszik, nem úgy mint a kőmives. A j túrós mácsik tejfeles zsírban úszik és a mákos dödölle, meg a túrós barátfüle alatt csörgedezik a zsír. Erre azután lecsúszik a borocska, de csak vasárnap. Hétközben nincsen ennek ideje.

Dávid félig kiitta a kínált bort és megborzongott attól.

— No úgy e nem halt meg tőle, látja! szólt Körmendiné.

A legény megint ránézett, mert az asszony ott ült az asztal végén, hogy közelebb legyen a konyhához a tálalás miatt. A szemeik ismét találkoztak, a legény ugyan gyorsan visszakapta az övét és lesütötte. Ekkor vette észre Dávid, hogy Körmendiné szemöldöke sűrűn össze van nőve és mint valami fekete árnyék vonul végig a még mindig szép piros arcán. Aztán nem is mert ránézni többé a házi asszonyára.

Tudta jól, hogy az ilyenek megronijék ez embert. A csecsemő például, ha ilyen szemek megigézik, bele is pusztul, azért tesznek tudós asszonyok rontás ellen faszenet a fürösztő vizbe, a gyerek is megbetegszik a szemveréstől és a legény is megsínyli a bűbájos rontást. Egyszerre nem izük neki az étéi és ital, éjjel súlyos álmai vannak és mellére rátérdel a boszorka. Félni kezdett, mint a rab, akit vallatóra visznek, vergődött, mint a galamb, melynek szárnyai közé beleragadt a lesben álló galambász lépesvesszője. Egész nap nem tudott ezektől a szemektől megszabadulni, mindig ezeket látta az üllőn, ahol dolgozott és a tüzes vasból melyet kovácsolt, ezek szikráztak ki és égették az orcáját.

Vasárnap este lévén, Körmendiéknél paprikás csirke volt vacsorára, A menyecske Dávid elé tette a déliről meghagyott fél pohár borát és negédesen biztatta:

— Igya meg csak lelkem a borát, én nem akarom eltartani az árváit.

Dávid szó nélkül megitta, azután hirtelen eiálmosodott és kilenc órakor már ágyában feküdt a legények mellett, akik egészségesen horkoltak. Félálom ban még hallotta a bekter énekét, aki éppen házuk előtt fújta:

Hallja minden háznak ura,

Kilencet ütött az óra.

Tűzre vízre, vigyázzatok,

Őrizzétek a házatok!

Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus!

Még sohase érezte igy magát: minden tagja nyaklott, elmosódott és nehéz lett. Ezentúl csak homályosan emlékezett vissza, mi történt vele.

Lehetett már éjfél is, nem hallotta ugyan az éjjeli 6r tülkölését, amikor csendesen nyiit az ajtó és pislogó olajmécsessel kezében belépett Körmendiné asszony. Vörös volt az arca a mécs rőt világa mellett, ruhája is láng piros volt, haja lebontva gömbölyű vállain úszott, fekete szemöldökei beárnyékolták arcát és alóluk két szem tüze villogott elő, amelyek reá sütöttek. Nem merte felnyitni a szemét, egész kábulat vett rajta erőt. Félt, hogy elkárhozik, ha felnyitja. Nem tudott szólni, a kiáltás nem jött ki a torkán.

Ö volt az, Körmendiné, balkezében a mécsessel, jobb kezében nem látta mit tart, csak mikor egészen az ágyához ért, vette ki, hogy egy kötőfék. Teremtő Isten, mi lesz ebből, mit akar ez az asszony itt ebben az órában? Ezeket gondolhatta egy pillanat alatt,

de ez még el sem telt, már érzi, hogy a kötőfék fejéhez csapódik és a következő szempillantásban paripává változik. Érzi, hogy az asszony már a hátán ül, nyakát átkarolja és a kötöféket szorosra igazítja, lábait csípőibe sarkantyuzza, érzi a vékonyán azok taraját és a kulcslyukon át nesz és hang nélkül repülnek ki az éjszakába.

Megismeri a Rozmaring utca szomszédos házait, amint alattuk elmaradnak, a Szent András templom kettős tornyát, amelynek fordított hagyma tornyai felülről sokkal nagyobbak voltak, látja a Dunát, de a kötőfék egyet szorít rajta és azontúl nem lát semmit, csak érzi, hogy vágtat és repül, az orrlyukaiból tüzes leheletet fuj, a hátán érzi a boszorkány tüzes testének sütését, elmarad az egész föld, csak repül, repül, egyre fokozódik, a rohanás. A boszorkány sarkantyúja állandóan oldalában, mihelyt repülése lankadni kezd, ostora suhog és mint a parázs égeti, így száguld a sötét éjszakában ismeretlen tájak felett; meddig, nem tudja kiszámítani, tér és idő összefolynak szemei előtt, amelyekre ráült a farkas sötétje.

Mikorra tértek vissza és milyen utón, nem emlékezik, csak arra, mikor a kötőféktől megszabadította lovasa, megráz k ódott és ismét az ágyán találta magát Dávid. Nem tudott egy darabig elaludni a rettenetes fáradságtól, melyben teste és lelke egyformán kiállott. Holt-fáredtan, mintha minden porcikáját összetörték volna, azon gondolkodott: álmodik-e vagy ébren van? Semmi nesz nem volt a szobában, csak két társa horkolt egyforma ütemekben, akik a vasárnap örömére egy egy pint bort lemorzsoltak a város korcsmájában. Messziről hallotta az éjjeli őrnek vontatott énekét:

Ejfél után óra kettő,

Dicsértessék a Teremtő.

Hiába a város őrző,

Ha az Isten nem_ segítő.

Dicsértessék az Ur jézus Krisztus!

Reggel mind a hármukat az inas ébresztette fel. Körmendi mester dünnyögett is a műhelyben:

— Aki a bor erejét nem ösméri, az ne igyék, avagy tartson mértéket. Csak ezen a Dávidon csodálkozom: korán kezdi a korhelykedést, még pedig ráérne.

A két legény összenézett: elértették a virágnyelvet, de nem szóltak semmit a mester szavaira. Csak Dávidot sajnálták, hogy ártatlanul húzta ki helyettük a lutrit. Dávid is hallgatott, mert igen nehezére esett a munka, alig birta a pörölyt emelni.

Körmendinét csak az ebédnél látta. Rosszkedvű volt mindenki: a mester, a legények és az asszony is, aki pedig szívesen szaporította a szót, alig hogy beszélt valamit. Dávid nem mert ránézni az. egész ebéd alatt. Mikor ebéd végén kimentek a szobából, elől a mester, utána a legények kor szerint, az asszony éppen akkor jött velük szembe az ajtón Ahogy egész közel állt hozzá, Dávidnak kimaradt a szívverése egy pillanatra, azután nagy dübörgéssel indult meg újra.

Körmendiné szembogarai csodálatos fényben églek, mikor rálépett Dávid lábára, kinek egy pillanatra meg kellett állnia és belenézni megint ezekbe a kárhozatos szemekbe. A boszorkány — mert nyilván annak kellett lennie ez asszenyi állatnak — szinte hang nélkül, ajkai mozgásával egy szót súgott a fülébe, az arcába és a vérébe Dávidnak :

— Éjjeli

Lázassan zakatolni kezdett a szive és egész testében elkezdett remegni a félelemlő!, úgy megijedt. A gazda is észrevette és rászólt, hogy ha beteg, fekügyék le.

— Gyerek kezébe nem való a kés. Az ital megcsufolja azt, aki nem ismeri annak erejét.

De Dávid mégsem feküdt le, irtózott a magánytól és az emberi társaságot kereste. Ott maradt a műhelyben, két lovat nagy nehezen megpatkolt az inas segítségével, de igen nehezére esett a munka, mely máskor csakúgy égett a kezei alatt. Estenden a vacsorában már nem vett részt. Körmendiné megkérdeztette az inassal, mi a baja és azután egy pohár forralt bort küldött be hozzá, hogy az majd meggyógyítja. Dávid megitta és úgy elaludt tőle, mint egy darab fa.