Komáromi Lapok, 1928. július-december (49. évfolyam, 79-156. szám)

1928-12-22 / 153. szám

] 928 december 22.

Komáromi Lapok

It. oldal

Magános tölgy

Magános tölgy az erdőszélen;

All komoran, némán, kevélyen.

Áhítattal tekintek rája,

Az őserdő utolsó fája.

A sarjerdő fiatal fái Tán tizedik dédunokái.

Eltűntek rég a régi társak,

Kőzülök 6 magában áll csak...

Csodálom órjás terjedelmét,

Sok ágából egész fa telnék.

A görcsös ágak messzenyúlnak, Egész nagy barlanggá borulnak.

Vén ágait fagyöngyök ölték, Fagyöngy kihalt, de ága zöld még.

Nircs az erdőnek olyan fája, Melynek zöldebb a koronája.

Habár a fejsze megkímélte,

Hányszor forgott veszélyben élte.

Mily viharok verték, cibálták, Tördelve, tépve koronáját!

Földig hasadt nagy ág nyomában Egész gödör nyílt oldalában.

Bár s?áz viharral bírt dacolni,

Fa ily sebet nem tud kiforrni,

S ledönti majd, ha nem a fejsze,

A korhadás s a férgek ezre..

De nem dönté, csavargó fél:

Jött és és tüzet rakott beléje.

Mit bánta, hogy tán fáj a fának,

EiŐ testébe hagyha láng kap.

Megnőtt a tűi éhes falánkra S a — fa sz ivéig vert a lángja.

Megkinozá a fát a gaz tett,

Hanem mentsége épen az lett;

A pörkölt seb most rajta kéreg, Nem őrli korhadás, se féreg,

S mint én, csodálva néz majd rája Az unokáim unokája.

Vargha Gyula.

A prépost ur.

Irta: Szitnyai Zoltán.

Ha végigment a városon, maszafosarcu gyerekek, fogailanazáju anyókák bátortalanul hajoltak keze fölé, a férfiak pedig távoli házfalak alatt levett süveggel súgtak Össze:

— A nagyságos ur... e prépost ur.

S hí felcsendült a kilenc órai nagymiséken a kis setrestyeharang s vö rOgTuhás ministránsok, fehér karinges kisp pok, aranytuhas káplánok kettős 8orf-i a után belépett ő, orgona- és kóru* *?úgás kö/ben, még a lélakzeí is elhalt az emberek ajkán.

— Apám — kérdeztem néha otthon, — miért félnek Pali bácsitól az emberek ?

— Csak tisztelik — felelte 8pám — s a tisztelet hasonló a félelemhez, fiam.

Pedig sokszor latiam, hogy ő is fiús félelemmel állott előtte, mint kis cserje a s?é es lö'gy alatt.

Csak én nem féltem tőle. Büszkén néztem aranyrojios feke'e kalapját, selyemreverendájának szegélyén a lágy lilát és a széles pásztorgyürflt fehér kezén, ó akig efüliem közöttük csibukok felszálló füstjébe takartan, lábamat lóbálva és bámu'va a falakon arany, kere ü képeket, fehérhomloku aszkéta fejeket, hüs mosolyokat a szíjak körül, fenség ragyogását papi szemeken.

— Ki ez? — mutattam egy képre beszélgető mondatok közepén. — Ki ez?

— Püs-pök. Egy régi püspök, fiam.

— És ez? — mutattam tovább.

— Ez is. Mindegyik az,

— Hát ez mind? Csak a Pali bácsi nem ?

Apám zavartan köhécselt. Ő mosolyogva megveregette aicomat.

— Talán igy kevés vagyok neked? Ugye kevés?

Most már tudom, hogy lelkem mélyén én is, mint a többi ember, bfboif tetíteHem eleje és hermelint borítottam szerény papi ruhája fölé. Meri olyan volt az ö feje, mint embercsontokba és vonalakba vésett fönség, csillogó ősz haja alatt magas, lelketnyitó homlok, kék szemében könyörületes mosoly, de hajlott orrának nemes vonala körül és

összecsukott keskeny ajka között fejedelmek szigora.

Egyszer egy idegen hölgy érkezett a városba s ott látta őt kiBkerteg házak előtt, amint a tavasz nyiló rügyeit nézegette. Valami feléje vonzója, valami tisztelet és alázat, mely áldást akar. Kiszállott au Ójából és félénken közeledd hozzá:

— Mélióságos püspök ur...

Mintha akkor ajka szélén fájóvá vált j

volna a mosoly.

— Asszonyom, én csak plébános 5 vagyok. Ennek a városnak prépost- \ plébánosa.

A tornyokban zúgtak a harangok déli j Angtlusra, a hegyek felől szent ének j kórusát sodorta a szél: ecce saceidos . magriis s ő mélyen Uh j ött f jjel lé- ; pegeteit vissza a sárgafaiu parókia bástyakapujába.

Egy este nagyon szomorúan tért haza \ az apám.

— Pali beleg — mondotta anyám- 1 nak - a szívevei van baja.

— Az Istenért 1

— És világért se hfna orvost.

Anyám sóhajtozott,

— Makacs, makacs. Egész életében ilyen volt.

Atyám legyintett a kezével.

— Ha nem ilyen, már rég püspök volna.

Én akkor már vonalas irkával cse rétiem fel a palatáblát. Vasárnaponként pirosnadrágos magyar ruhába öltöztem és sarkam)us lakkcsizma nyikorgóit j lábamon. Tetszett, hogy mindenki engem nézett az u cán. Többnyire apámmal mentem. Nem szereltem a gyere*

I keket s úgy véltem férfi vag\ok már magam is. Gu liver meséknél jobban érdekeit a nagyok dolga ... Ha majd

I engem is megkínálnak feketére szívott i tajték p pávai... Akkor majd hátradőlök ' a fotel sarkában rs beszélgetni kendek, mint a nagyok Midenfele érdekes do- j logról. Bánffv Dezsőröt, Szelt Kálmán- \ ról, 48-ról, 67 tő!... Beszélgetni, be- j szélgetnil Nagy, nagy beszélgetést ját- . szani Pali bácsival.

Éz azt se tudom, hogyan, egyszer \ csak bekanyarodtam a parókia kapu- i ján. Egy délelőtt én magam Csak be- , j szélgetni, egy kicsit elbeszélgetni Pali ! - bácsival, aki szegény beteg, talán fék| szik is s a betegek ö:ülnek, ha beí szélgentek velüs.

f Mosolyogva tűnődtem, hogyan is j kezdjem szépen, férfiasán, talán mint I az apám: „Tudod kérlek Palikám“,

Pali bácsi sz íróasztalnál ült, s úgy nézett rám, min ha nem is látna. Va- j Ithová nagyon messzire nézett a fejem > ! fölött.

í Én még mosolyogtam s már irton- j ? dani kezd em volna: csak beszélgetni jöttem, kicsit elbeszélgetni Pali bá- ! csival.

I — Na mi az gyerek ? — kérdezte ’ í akkor ő s a hangja nagyon szigorú ,

; VOlt. ,

I Mintha nagyot potfyanfam volna. A ; ' szám megremegett és siróssá ferdült.

1 Üvölteni szerettem volna, hisz én csak ij beszélgetni akartam.

— Üzenetet hoztál ? — sürgetett | tovább

— Igenis — mondottam lázadozva, 1 hogy hát én csak üzenettel jöhetek ide, j amikor beszélgetni akarok, í — Hat csak mond kis fiam hamar, :

I hamar, — és ceruzája két gyors ütemmel megkoppant az asztalon.

1 Nagvot nyeltem.

— Hogy tessek ma eljönni hozzánk ] j ebédre

— Ebédre, ma ? — csodálkozott 1 Pali bácsi a naptárban lapozva, hogy \ hátha egy elfelejtett születésnap volna j csakugyan esedékes ? I

— Igenis — feleltem már folyéko- l nyan és sok más vendég is lesz ná- | l lünk.

— Hát akkor mond meg — és \ ! ro8szalás csengett ki a hangjából — mond meg, hogy ott leszek.

Azn p nagytakaritás volt nálunk. A szobabútorokat az előszobába tolták s hatalmas porfelhők emelkedtek fel kopogó nádvesszők alól. Egyszer csak ő * állt meg az ajtóban, kifulladt lélekzeftel. Aranyláncon lógó keresztjét türelmetlenül forgatta újjá körül.

A cselédek abbahagyták a kopogást és ijedt vigyázva álltak leeresztett nádveaazőkkel.

Anyám is előkerült.

— Szent Isten, Palikám I Minek is köszönhetjük a váratlan szerencsét?

ö fáradt mosollyal körülnézett, miniha keresett volna valakit. Én a folyosó sötét végében lapultam egy fotel széles háta mögött.

— Erre jártam és gondoltam, megnézlek titeket. Ezt ugye jól kiválasztottam ?

Aztán sokáig nem láttam.

Már nem sétálgatott reggeli verőfényben a parókia előtt. Az emberek aggódva néztek fel becsukott ablakaira és suttogva mondták:

— Szegény nagyságos ur.

Őíz feje mozdulatlanul feküdt magasra vetett párnákon. Néha felnyitotta a szemét s a parketten elnyúló napfoltokat nézte, aztán fu lasztó köhögés csavarta meg tüdejét, a szemét megint lehunyta fáradtan s hosszú könny sáv csörgött végig az arcán. Ilyenkor a kedves nővér halkan felállt, vizespoharat illesztett ajkához s mintha a lázt figyelné, puha kézzel homlokára simította tenyerét.

— így, ez jó lesz. Majd minden jó lesz — mondotta, mintha suhogó rémeket akarna hmgjával el iasztani.

ő meg mintha értette volna, elmosolyodott

— £i nem félek, kedves nővér.

Az orvos már csak a vállát vonogatta kint az előszobában.

— És ha I jekciót kér, csak vizet fecskendezzen a bőr alá, kedves nővér. Csak vizet, hiszen már semmi csillapítószer nem használhat.

Az ajtó fői g nyitva volt s az orvos hangja beszűrődött őhozzá is. Felemelkedett az ágyban s mosolygó atccal, gyöngéd, rosszaié hangon kiáltotta:

— Doktor bácsi, doxtor bácsi, nem szabad hazugságra tanítani a kedves nővért.

Kint rémült csönd lelt. C lehunyt szemmel hátradőlt megint

Akkor érkeztem hozzá én. A kedves nővér kézenfogva vezetett ágyához.

— No gyerek — s arcom felé simogatott — talán bizony ebédre invitálsz megint?

Én lesütött szemmel, zavartan álltam előtte. Szeretiem volna valami jót mondani. valami kedveset, aminek nagyon megörülne.

— Hs majd püspök lesz Pali bácsi — mondtam félénkén és tágranyitott szemmel néztem rá.

Messzenézet*. Szemében régi tüzek lángja lobbant fel s aludt el megint a lezárt szemhéj alatt.

— Püspök — isméielte ha'kan, aztán mélyen felsóhajtott s ujjai erőtlenül simul ak szét kezem fölött.

A kedves nővér halkan felzokogott s kivezetett a szobából.

Aztán már nem láttam többet, csak amint gyeryik sárgi lángja között ringott szürke acélkoporsója, a templom tornyokban zúgtak a harangok s a hegyek öléből a szelek ünnepies kórusa szállt, mint titokzatos égi üzenet: ecce sacettjos magnus.

VÁGIKA

Alit rég egy büszke vár Kriván1) hegy tövében Két ezer éve már Zöld tó közelében.

Miként a krónikás Egykoron regélte, Vannius, kvád8) király Napjait olt élte.

Vágika lányáról Az a monda járja: Messze földön nem volt Szépségének párja.

Két levente érte Szerelemre lobbant, Mindkeítönek szive Vágikáért dobbant.

Kúzusz, ózs) királyfi, Haja, mint a holló S Emirán, kvád vitéz, Nem volt más hasonló.

’) Kriván, a Magas Tátra egyik csúcsa.

*) Augustus, római császár uralkodása alatt, illetve Krisztus Urunk születése idejében a mai Szlovenszlió területén a következő néptörzsek laktak: Észak-nyugaton a kvádok, észak-keleten az ózok, délnyugaton a markomannok és délkeleten a jazygok (jászok.) — A kvádok és az ózok állandó ellenségeskedésben éltek egymással.

I

5

6

Kúzuszé volt a lány Hűséges szerelme Emiráné csupán Vannius kegyelme.

Emiránnak dühtől Kigyullolí az arca, Gyölörle a lelkét Szivének kudarca.

Legott oly kéréssel A királyhoz méné,

Hogy a szép Vágika Néki nőül kéne

Vannius parancsolt: Emirán lesz veje S Vágika sohasem Kedvesének neje,

A lány elbúcsúzol!: „Kúzusnak lesz híve!“

S akkor bánatában Meghasadt a szive.

lm, hogy nem lehetett Jegyesének párja, Vágikát megölte A búbánat árja.

Vesztett boldogságát Keservesen sírva, Ellemelle Kúzusz Könytől ázotl sírba

Haragtól reszketve,

Nem sokáig állt ott; Jegyese halála Boszuért kiáltott.

Bősz ú vágy lói égve, Emiránt kereste,

Hogy megvívjon vele Az alkalmat leste.

Olt a Királyhegyen8) Csaptak össze végre, Mindketlő rátermelt Harcra, vitézségre.

Kúzusz Emiránnak A szivére talált,

Emirán Kúzusznak Fejére mért halált.

Kúzusz, ki Vágikát Oly híven szerette, Menya.sszonya helyeit A halált elvetle.

Mindkettőnek sivár Volt a földi élet, Boldogtalanságuk A sírban ért véget.

Év múltán megmozdult A két nanl göröngye, Mindkettőből eredt Kicsiny forrás gyöngye.

Vágika sírjából A Fehér Vág fakadt,

Míg a Fekete Vág Kúzusz hantja alatt.

S a két kicsiny patak Hosszú úlra kelve. Csobogva megindult. Sziklát, völgyet szelve.

Kaviccsal csörömpölt, Hogy egymást meghallja És egymást mielőbb A közeibe csalja.

Miként elválasztott Gerlicék búgása Éjiszakán elhallik Habjaik zúgása.

Amint egykor Kúzusz Vágikához hajlóit,

Úgy e két patak Is Egymás felé zajlott.

Mint azok, kik egykor Igazán szeretlek,

Zuhogó habjaik Egymáshoz siettek.

S ott, hol Lehotának4) Jutnak közelébe Boldogan simulnak Egymásnak ölébe.

Egy mederben folyva, Suttogva beszélnek, Örök szerelemről Egymásnak mesélnek.

S arról a hűségről, Melynek nincsen vége,

*) Most »Král’ova Hola.“

*) Most „Král’ova Lehota,”