Komáromi Lapok, 1928. január-június (49. évfolyam, 1-78. szám)
1928-04-21 / 48. szám
Komáromi Lapok 3. oldal 1928. április 21. 4MÍ MM jS&s ;S5MS^'5s «» |NV-.Vt I&1 jpv-v! jHjS'Si Mj fi \ Állandó raktir Eom&rom éa környéke részére fakereskedó és építkezési vállalkozó óévnél, Komárom, Rákóczy nt 40. Állandó raktér Kiirt és környéke részére fkkercskodő cégnél, Kftrt. I Hollandi tudós professzor látogatása a református egyháznál. Komárom, — április 18. Régi, ifibb évszázados testvéri kapcsolat áll fenn a hollandi és a magyar kálvinisták között, akik ezt a kapcsolatot az idők folyamán erősbitették és egymáshoz való viszonyukat mindjobban mélyítették. A protestáns üldözések korában a magyar kálvinista gályarabok kiszabadítása De Ruyter Adorján admirális nevéhez fűződik, akinek dicsőséges emléke örökre tisztelt marad a magyar reformátusság előtt és akinek nemes emberbaráti tette a történelem lapjain fényes betűkkel van fejegyezve. Már a reformáció kezdetén nagy számban keresték fel a református teológusok a hollandi egyetemeket s ma is sok magyar kálvinista p pnövendák hallgatja a teológiai tudományokat Hollandiában. A két egyház fiai között a világháború befejezése után csak mélyült a testvéri érzés, amelynek hathatós ápolása abban nyilvánul meg, hogy mindkét kálvinista egyház kiváló képviselői gyakran meglátogatják a hittestvéreket és szeretettel munkálnak kö zösen abban, hogy a Krisztus egyházát építsék és erősítsék az emberiség javára. Az amsterdámi egyetem egyik tudós lan szomorúság nézett ki a szeméből. — Ha nem vagyok nálad, majd meghalok a vágytól, hogy láthassalak. Sohasem volt ilyen gyötrelmes, kinzó a vágyam . ., De amikor a közelemben vagy, úgy érzem, hogy bilincs a karod, mely lehúz engem a földre, mely nem hágy száilani... szállani diadalmas messzeségekbe .. . A kis sellő elsápadt. — Meguntál már, Titusz ... Utadban vagyok. — Nem tudom, Amarant... nem tudom... — és lassan kifelé indult. Amarant rátekintett. És akkor látta, hogy Titusznak ezüstbe játszik a halántéka és szép arcán az öregség fáradt árnya borong ... Amarant az ablakhoz ült. Valaki a lanka sűrűjében messze-messze a szomorúság örökszép dalát játszotta egy szájharmonikán. Amarant tudta, hogy Titusz az. ... Amarant ai ablaknál ült és kilesett a holdfényes éjszakába. Messze, a fénylő fehér utón a jókedvű, koszorús fiatal isten, Bacchus halad el egy párducon lovagolva, hancurozó, iákon cátlan kíséretével. Aztán eltűntek az utak árnyában és csak a messze csend mögött mekegett fel néha egy becsipett faun vagy nyerített boldogan egy csúnya szirén . .. ... A jávorfák hullatták a levelüket. — Ne dalolj, Amarant. Fáj a dalod. Menj vissza a testvéreidhez a völgybe ... Hagyj el engemet. — Titusz !... — Hagyj el engem, Amarant. Te fiatal vagy. Már nem illünk egymáshoz, Én megöregedtem. — Es amint Amarant rátekintett, ijedten látta, hogy az ő szerelmes ifjú pásztora helyett görnyedt, fáradt öreg ember áll előtte. Az ajka hervadt. A szeme fénye kialudt. teológiai tanára, Hepp Valentin dr. ugyanebből a célból időzött Komáromban is, ahova április 16 án, hélfön Budapest felől érkezett meg. A protestáns világban jól ismert és elismert tudós tanár látogatása kedves örömnapja volt a református egyháznak, amely az ő előadásait, tanítását, utmu tatását hallgathatta és a hollandi kálvinisták egyik kiváló szellemi vezérének buzdító szavából erőt meríthetett. Hepp dr. hétfőn este Galambos Zoltán lelkész kíséretében meglátogatta a konfirmált lányok körét, ahol Pap Elemérné és Bátyai Mihályné díszelnökök és a kör vezetősége fogadták. A professzor a ieánykörök működésének az egyházra való áldásos hatásáról tartott rendkívül tartalmas előadást. Kedden délelőtt részt vett a komáromi református egyházmegye gondnokbeiktató ünnepi közgyűlésén, ahol a kálvinizmus világhivatásáról beszélt nagy figyelem között. Az amsterdámi előke’ő vendég tiszteletére délután fél 6 órakor a református egyház presbitériuma tendkivűli ülést tartott, amelyen az egyháztanács tagjai nagy számban jelentek meg. A professzort Fiilöp Zsigmond főgondnok üdvözölte a presbitérium nevében, amelynek végtelen örömét fejezte ki afölött, hogy Hollandia egyik kiváló tudós fia látogatásával tűnteti ki az egyházat. Rámu’atott arra az évszáza— 6, Titusz, hát nem érzed, hogy szeretlek, hogy te vagy nekem a legszebb a világon . . . Ó, hadd maradjak melletted, ha csak az árnyékodnak is . . . Csak néha mond nekem, hogy szereted a te kis Amarantodat . . . Szolgálni akarok neked, ápolni, ha beteg vagy. — Hiába minden ... — intett a pásztor, — el kell, hogy hagyjalak. És egy reggel hiába kereste Amarant a pásztort. Titusz elbujdosott. Amarant szólította. De csak a visszhang felelt. Kétségbeesett panaszkodással futott végig az erdőn. A fák mögül, valahonnan a tó felől, gonosz, kárörvendő kacagás hallatszott. — ó, miért nem vagyok halandó, hogy megszabadulhatnék a földi kíntól! — és a kis sellő zokogva a földre vetette magát. És Gaea, aki éppen akkor hajtott arra álomfogatán, megszánta a kis sellőt. Amint az a földön vonaglott, egyszerre csak megmerevedett a karja. Á válla körül hűvös suhogást érzett, a lába a földbe gyökeredzett. És pár perc múlva egy szomorufüzfa állott a domb szélén. Olyan volt, mint egy kibontott hajú, gyászoló leány. És az utón egy meggörnyedt öregember jött és fáradtan leült pihenni a fa alá. Messze emlékezőn a távolba nézett, mig fátyolos lett a szeme. Aztán a mellére csuklott ősz feje és halkan sóhajtva tört elő az ajkán, mint messzi emlék: — Amarant . . . O, Amarant . . . És szomorú szeméből patakzani kezdett a könny. Titusz, a pásztor volt, az öreg ember. És a fűz ráhajlott és levelei fájdalmasan zizegtek. Aztán lombkarjával átölelte a pásztor ősz fejét és rápergette hulió leveleit. És sírtak együtt: a szomorú pásztor és a szomorufüz . . . dós kapcsolatra, amely a hollandi és magyar kálvinisták között fennáll, s amelyet hiven őriz és ápol mind a két nemzet kálvinista egyháza. A meleghangú üdvözlésre közvetlen szavakban válaszolt Hepp professzor, aki megköszönte a szeretetteljes szavakat. A főgondnok — úgymond — nagy kitüntetésben részesítette őt és nemzetét, amely szívesen segítette mindenkor a testvéregyházat, de azt hiszi, hogy többet is tehettek volna. Ezért a szép elismerő szavakat elhárítja magától é3 leteszi azokat az Ur trónusa elé, aki minden áldások forrása .,. A presbitériumhoz szólva kijelenti, hogy a presbiterek f.ladata neh lz. A jő presbiternek ismerni kell a szentirást, naponként kell foglalkozni vele és példásan kell élni. Az Isten áldását kéri munkájukra. Majd röviden az ifjúsági egyesületek célját vázolta, amelyekre a gyüiekezeleknek nagy szükségük van. Nem szabad elfelejteni, hogy akié az ifjúság, azé a jövő. Azért az ifjúságra nagy gondot kell fordítani, foglalkozni kell vele, organizálni kell és még mielőtt rossz útra térne, meg kell menteni. Majd vázolta a különböző ifjúsági egyesületeket és azoknak célját és rendeltetését hangsúlyozva, az ifjúság fog lalkoztatását és szórakoztatását három irányban határozta meg. A szentirással való foglalkoztatás, a keresztyénség történetének tanítása, a haza és a fajtörténet ismertetése és az ezzel való foglalkozás. Istenfélő, erős és megbízható gene ráció csakis a kálvinista alapon álló ifjúsági egyesületekből kerülhet ki. Ezért ajánlja az ilyen szellemű egyesületek létesítését, amely megvédi a serdülő ifjúságot a világ hivságai ellen és megmutatja az igazi utat az erkölcsös és keresztyéni életre. A presbiterek felelősek az ifjúságért és rajtuk múlik, hogy a fiatalság leikéből mi lesz. Legyenek azért a presbiterek hivatásukban hűségesek és Isten áldása kisérje működését. Az előadást Galambos Zoltán lelkészelnök tolmácsolta szabatos magyar fordításban, ugyancsak ő köszönte meg holland nyelven a professzor szives szavait és tanulságos, bölcs tanácsait. Biztosította arról, hogy a magyar kálvinisták jövőjüket vallásuk megerősödésében látják és arra kérte, az illusztris látogatót, hogy tartsa meg szeretetét állandóan irántuk távol hazájában is. Este fél 7 órakor a Jókai utcai templomban vallásos ünnepély volt, amelyen Hepp dr. gyönyörű hitépitő beszédet mondott. Beszédében arról a hatalmas, minden akadályokat leromboló, csodákat tevő, egész világokat átalakítani képes krisztusi hitről szólott, mely a feltámadásban érte el megtestesülését. Jerikó falainak leomlásával példázta azt a grandiózus erőt, amely a leikeket átalakítja és a sziveket meghódítja az igaz hit számára. Nagyhatású, nemes hévtől izzó beszéde feledhetetlen nyomokat hagyott a lelkekben. A vallásos ünnepélyt a gyülekezet éneke vezette be, majd Kossár István s. lelkész mondott lélekemelő imát, mely után Galambos Zoltán lelkész köszöntötte nsgy melegséggel a gyülekezet nevében a vendéget. Közben az egyesített egyházi énekkarok és az if jusági vegyeskar Tóth lúv&n karnagy szabatos vezetésével szép énekeket adott elő, végül pedig Fiilöp Zsigmond íő - gondnok köszönte meg Hepp profeszszornak előadását és búcsúzott el tőle az egyház nevében megragadó szavakkal. A gyülekezet éneke fejezte be a minden tekintetben emlékezetes, szép templomi estét. A vallásos estély ulán a komáromi diszbandérium három daliás tagját: P. Nagy Mihály, P. Nagy Sándor és Csukás István gazdákat mutatták be Hepp dr.-nak, aki elragadtatással szemlélte az ezüstgombos, ezüst láncos szép mentéket, a tői öl metszett magyar típusokat. A professzor szerdán délelőtt utazott el Komáromból, maga után hagyva a református egyház hívei között feledhetetlen emléké4. Válaszom egy szomorú röpiratra, melyet állítólag a komáromi magyar akadémikusok adtak ki. Komárom, április 20. Tulajdonképen kézlegyintéssel kellene napirendre térni felette, de mert a komáromi magyar akadémikusok magukénak vallják azt a röpiratot, amelyet osztogattak Komáromban, és magukénak vallják a röpiratból kiáradó fegyelme zetlen, hogy ne mondjuk: éretlen eljárást, nem lehet válasz nélkül hagyni. * Mert mi történt mindössze. A „Komáromi Lapok“ keddi számában beszámolót irtain a szombatesti akadémikus rendezésről. Erről a „kritikáról' a komáromi magyar akadémikusok által kiadott rőpirat úgy emlékszik meg, hogy „a helybeli sajtó (Komáromi Lapok) keddi számában olyan kényelmes, majdnem sértő (!) kritikával bélyegezte a komáromi magyar akadémikusság kulturális munkáját. A komáromi magyar közönség azonban nem azonosíthatjs(?) és nem is azonositja(?) magát ezzel az intrika(l) szellemével“. Kérdezem, miben sértette meg beszámolóm, amely legalábbis tárgyilagos volt, az akadémikusokat és miképen bélyegeztem meg kulturális munkájukat? Talán azzal, mert megállapítottam, hogy a műsor, egy két szám kivételével, könnyű fajsúlyú volt. Ezt most is állítom és lássák be a fiúk: a magyar akadémikusoktól, még ha vidámak is, mostani életünkben elvárjuk, hogy kacagásukból akkor is kicsendüljön a kisebbségi magyarság szomorú helyzetének a tudata Kulturális munkájuk ne abban merüljön ki, hogy a Színházi Élet szellemét ismerjék el kultúrának és műkedvelői előadásaik után a Színházi Élet dicsériádáihoz hasonlókat várjanak szereplésükért. Vagy mi sértő van abban, amikor a szereplőkről igy írtam, hogy „valamennyiük tudásuk, tehetségük, szorgalmuk, kedvességük legjavával járultak ahhoz, hogy a műsor mindenképen elsőrendűen sikerüljön, ami igy is történt Vegyék ezt valamennyien magukra, meri ha külön írtam volna a szereplőkről,
