Komáromi Lapok, 1927. július-december (48. évfolyam, 79-157. szám)

1927-08-13 / 97. szám

2. oldal.

Komáromi Lapok

1927. augusztus 1B.

gyarságukat és tiltsa meg a kormány a magyar nyelv használatát. Többek között azt írja, hagy Trianon cjak félig van végrehajtva. El a magyarizmussal életünkből I A magyar nyelv tűnjék el az utcáról, a hivatalokból, a kávéházakból, a vendéglőből, a vasútról. Figyeljük, — iija a lap — és ha magyar szót hallunk, üldözzük azt a végletekig. Aki nem alkalmazkodik, azt kényszerítjük. A magyarok otthon beszéljenek magyarul, a nyilvánosság előtt csak a mi nyelvünkön szabad szólani. Aki ellentdll, az megismerkedik az öklünkkel, mely oly kemény, hogy nem taná- j csoljuk a vele való megismerkedést. Ebben a finom modorban izgat eile- I nünk a „jeles" sajtóorgánum.

Munkások az adófronton.

Komárom, — aug, 12.

A komáromi állami kikötőben többszáz munkás letette a szerszámot, mert nagy adóösszegeket akartak munkabérükből, egy heti keresményükből egyszerre levonni. Nem arról van szó, hogy a dolgozó munkások nem akarnának adót fizetni, hanem arról, — amihez egyébként joguk is van —, hogy részletekben akarják azt lefizetni, keresetük arányában. Egy heti keresményből egy hétre eső adót szeretnének fizetni, ha ezt megengednék. De beledördül a kincstár szava, mely ridegen hangzik: az adót le kell venni egy összegben.

Nem akarunk mi most sem az adózás ellen céltalanul senkit sem felizgatni, hiszen tudjuk, hogy az államnak is vannak szükségletei, nagy tisztviselő apparátust tart fenn, katonaságra, annak felszerelésére szükséges az adókorona, emellett az államnak ezerféle kiadása van. Azt sem tartjuk a demokráciával ellenkezőnek, ha munkások is adóznak keresetük arányában és igy államfentartó tényezőkké válnak munkájukon kivül adózásukkal is, mert résztvesznek nemcsak a közjogokban, hanem a közterhekben is. De azért a munkásnak megadnánk minden lehetőséget arra, hogy az adóját a keresete arányában fizethesse le.

Igen jól tudjuk, hogy a kereseti viszonyok nem egyformák a munkapiacon, különösen nem Komáromban, ahol oly hosszú ideig tartott a munkanélküliség és tart még ma is igen sok iparágban. Épen az állami kikötőben áll a munka a téli évszakban, amikor pedig a munkás és családja leginkább rá volna utalva a keresetre. Teljesen méltánytalannak találjuk tehát, hogy

Ifjúság.

Irta: Dánielné Lengyel Laura,

Törökné szemében Ott ragyogott az a különös, furcsa, vidám szomorúság, mely csak az elmés, kiváló lelkű, nagykutturáltságu asszonyokat szokta meglepni. Azokat az asszonyokat, kik sokkal okosabbak, mintsem valami sokat várnának az élettől, de elég jó izlésüek arra, hogy azt a keveset, amit az élet ad, meg tudják becsülni.

Törökné mosolygott és hirtelen Marossy felé fordította fejét:

— Okos embernek nem áll jól, ha csacsiságokat beszél.

— Ha nem akar meghallgatni , . .

— Én azt hittem, már mindent elmondott.

— Még nem mondtam el mindent, meg kell tudnia, hogy . .'.

— Édes barátom, mi már nem vagyunk gimnáziumi növendékek . . .

— És azt hiszi? . . .

— Azt hiszem, hogy a Szerelem igy, ahogy most maga nagybetűvel gondolja, csakis a felette kiskorú lényeknek való. Amivel különben nem akarom bántani sem a szerelmet, sem kiskorú barátaimat. Sőt talán még azt sem bánnám, ha mégegyszer tizenhat éves lehetnék és reszketve a félelemtől és reménységtől várakoznám . . .

— Maga? Mire?

Az asszony elnevette magát:

— Tudom is én? Hát mire vár az ember tizenbatéves korában? A megváltásra, a királyfira, a tündérlovagra vagy néha csak egy sor írásra, mely két napig makacsul késik . . . Hogy aztán ... Ej, ne beszéljünk erről.

— Maga komolyan hiszi, hogy az ember csak gyermekkorában tud szeretni ?

— Sőt ellenkezőleg. Bizonyos vagyok

az egész évre kivetett jövedelmi adót vagy a jövedelmi adónak utólag kivetett részletét egy összegben vonják le a munkásoktól. Méltánytalanság azért is, mert azok közül a munkások közül már vannak olyanok is, akik régebben kiváltak a munkából és azok adótarto zásáért a többi dolgozó munkás felelősséget egyáltalán nem vállalhat.

Hallunk nagyhangú kijelentéseket munkásvédelemről, szociális reformokról csináltak törvényeket balesetbiztosításról és nyögi annak terheit minden munkaadó és munkás, sovány kilátásával annak, hogy valamikor egykori nyugdíjra számot tarthatna, — mikor azután munkások méltányos támogatásáról lenne szó, akkor a fiskus begombolkozik és a kényelmes hivatali szobából, párnázott ajtók mögül, ké nyeimes bőrfotelről ide repül a jelszó és a parancs az adónak egyszerre való behajtására. Csodálkozunk, hogy ez a szociális irányzatú kormányzat mellett egyáltalán megeshetik és a munkás nem kap annyi kedvezményt, hogy egész évi adóját részletekben fizethesse meg, illetve vonják le munkabéréből.

A régi Magyarországon a munkás nem fizetett sem kereseti, sem jövedelem adókat, csak valami minimális összeget, amit fejadónak neveztek. De ezenkívül köteles volt a község javára útadót fizetni, vagy pedig azt természetben lerovandó munkájával megváltani akkor, amikor erre ráért. Adókedvezményben azonban bárki részesülhetett, aki ezt kérelmazte. Ezeket a régi adótörvényeket most mind eltörölte az uj adóreform, amely most nem épen a legelőnyösebb oldaláról mutatkozik be a gyakorlatban. Belenyugszik mindenki, hogy adót kell fizetnie, azonban az államnak támogatnia kellene az adózót abban, hogy a fizetés ne essék nehezére és az ne veszélyeztesse a létérdekeit.

Ha az a munkás nem viheti haza a heti keresetét, hanem annak csak felét vagy harmadrészét, akkor azon a héten ő is meg családja is nehéz napokat lát, ehhez nem is kell valami nagy szociális tudomány, csak emberies felfogás és érzés. Ezt az emberi érzést szeretnők látni az állami adóigazgatásban, ahol eddig csak kíméletlenséggel találkoztunk, a visszamenőleg évekre kivetett adókban, az adófelebbezéseknek esztendőkön keresztül való hevertetésében és az adóvégrehajtásoknak minden fajtájában. Szeretnők látni az adókiméletet úgy a munkásokkal szemben, akik erre rászolgálnak, de minden

benne, hogy amit ilyenkor érzünk, az ? nem is szerelem. Játszik velünk a képzeletünk, az álmunk, az ábrándunk.

A szivünk üres és valakivel be kell tölteni És mennyit kínlódunk, mig ez a valaki meg nem jelenik. A tárgytalan szerelem sorvasztóbb és egészségtelenebb dolog minden csalódásnál és minden más egyéb szerelmi nyavalyánál. Csakis a nagyon fiatal lélek képes ezeket a kinokat elviselni. De azért fiatalnak lenni mégis jó,

— Csak akarnia kell, azok leszünk.

— Dehogy is leszünk azok. Ön egy féléve próbálja velem elhitetni, hogy én vagyok a lelkének a párja, a menynyei üdv, a földi gyönyör stb. Én pedig járok nyugodtan a világban, végzem dolgaimat, kötelességeimet, mulatok és unatkozom, ahogy a véletlen hozza magával. Mrga már százszor bebizonyította nekem, hogy valaki lehet nagyon tisztességes asszony, ha meg is csalja az urát, sőt vannak esetek, mikor az ön egyéni erkölcstana szerint, kötelessége az asszonynak az utát megcsalni, Tegyük fel, hogy magamévá teszem as Ói etikáját. Mit szólna hozzá, ha hideg szívvel, józan ésszel, egy szerelmes komédiát játszanék el magá nak? Belemennék egy dologba, amit csakis a szenvedély, a mámor őrültsége igazolhat, — ha igazolhat. Mert nekem is megvan a magam etikám.

Marossy sápadt lett egy kicsit, fölállt helyéről 1

— Köszönöm nyíltságát és őszinteségét. Isten önnel!

— Nem édes barátom, igy nem szabad elhagynia engem. Ez csúf és igazságtalan dolog volna. Előbb meg kell ígérnie . . .

Marossy hirtelen főlemelie fejét:

— Nagyon kérem, ne alázzon meg

Csak szeptember 15-ig!

Igen sok pénzt takarít meg, aki őszi és téli leányka, valamint női kabátszükségletét szeptemberiig vásárollja meg.

Nagy választékban

Kertész J. Jenő áruházában

Komárom, Nádor-utca 35.

(az Otthon-kávéházzal szemben).

Ugyanott az összes női és úri divatáru cikkek szintén nagyon olcsón beszerezhetők.

más adózóval szemben is, akinek megvan a jószándéka az adótartozásoknak a megfizetésére, mert ezt fegyelmezett gondo kozásmodja és állampolgári kötelességtudása is sugallja neki. A köztársaságnak legjobb adózói, a magyarság, megérdemelne ennyi kedvezményt az állam részéről.

I9T9

Rothermere lord njahb távirattal fordalt Benes külügyminiszterhez.

Rothermere lord legutóbbi sür- | gönyére, hogy Benes külügyminiszter a csehszíovákiai magyar birtokelkobzások elszámolását hozza nyilvánosságra, Benes külügyminiszter távirati utón megígérte, hogy meg fogja küldeni a lordnak a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetére vonatkozó tájékoztatást. Rothermere erre szerdán a következő újabb táviratot küldte Benes külügyminiszternek :

Igen köszönöm táviratát. Érdeklődéssel várom a beküldendő információkat abban a föltevésben, hogy azok felvilágosítást nyújtanak a csehszlovákiai magyar birtokok sorsáról is. Épp úgy, mint fivérem, néhai Noorthchliffe lord, én is őszinte barátja vagyok Csehszlovákiának és én, aki a háborúban az ön népének függetlenségéért munkálkodtam, meg vagyok győződve, hogy a csehszlovák kormány mihamasemmiféle viga&ztaiási jelenettel. Azóta a pillanat óta, melyben kijelentette, hogy nem szeret, az én érzésem és sorsom közömbös legyen Ön elölt 1 Én Goethével tartok, ki büszkén szemébe iudla vágni az asszonynak; „ha szerellek is, mi közöd hozzá!“

— Goethének sein volt igaza. Magának sincs. Azok az érzések, amelyekkel mások viseltetnek irántunk, nem vesznek el nyomtalanul. Láthatatlan, de erős szálak kötnek bennünket a lélekhez, mely utánunk sóvárog. Higyjen nekem, hogy sohasem közömbös az asszony előtt teljesen az a férfi, aki szereti őt. Nem tudom, hogyan áll ez a dolog a férfiaknál, de az asszonyok dolgában egészen biztos vagyok.

— Akkor hát miért nem akar reám hallgatni?

— Hogy miért nem rohanok fejjel a falnak? Ehhez már édes barátom nem vagyok eléggé fiatal. Aztán meg bármit larison is ön az én igazságomról, én tűrhetően érzem magamat benne. Ha az ember nem tulkövetelő és nem ostoba, még a rossz helyzetben is tűrhetően érezheti magát. Az én helyzetem pedig nem rossz.

— És a szerelem?

— Erről már néhányszor elmondlam a mondókámat s nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni. Magát félrevezették az írók, kik a szerelmet megtették az élet legfontosabb és legjelentősebb érzésének. Lehet, hogy az is, de csak pár évig, mikor is állandóan bizonyos enyhe őrületben tartja az ember lelkét. Kedves barátom, nem az a fő, hogy életünk szerelemmel legyen telítve, hanem, hogy ez az élet rendes, tiszta s amennyiben ez a mai viszonyok között lehetséges, úri élet legyen.

— Ezek után nincs más hátra . . .

rabb egyetért majd velem abban, hogy az ön országa szempontjából legjobb politika az, ha Magyarország- megbízható, tartós barátságát egyetértőén megálapitandó határkiigazitás révén megszerzi. A világ közvéleménye nem fog uj Elsass -Lotharingiát megtűrni sem Csehszlovákiában, sem másutt. Azok a barátok, akiknek nemzeti jövőjét teljes sötétség fedi, az ön számára a veszedelem órájában nem fognak segítséget jelenteni, de azt hiszem, hogy Magyarország az ő mostani, igen hatalmas barátaival az Ön országának jövője számára a legjobb biztosítékot nyújtaná.

Ha szolgálatára lehetek az ön országa és Magyarország közt való tartós közeledés megteremtésében, rendelkezzék bármikor velem.

— Minthogy szépen, barátságosan búcsút mondunk egymásnak, remélhetőleg csak kis időre. Nagyon hamar el fog jönni az idő, mikor ön is úgy fog gondolkozni a dologról, mint én. Na higyje, hogy vigasztalással akarom megalázni. Sok hibám van, de nem vagyok sem hipokrita, sem kétszínű. Szilárd meggyőződésem, hogy ön igen jól fog boldogulni az én vigasztalásom nélkül is.

— Köszönöm a bizalmát.

— De ne ilyen keserűen köszönje. Nem akarom, hogy haraggal távozzék tőlem. Inkább elmondom önnek azt, amiről eddig még sohasem szóltam senkinek. Ebből megfogja érteni, hogy... De üljön le még egy percre.

— Komolyan kívánja?

— Igen. Gondolja, hogy hiú vagyok és nem akarom, hogy rossz impreszsziókkal távozzon tőlem. Vagy gondoljon bármit, csak hallgasson végig. Egyszer régen, de nagyon régen, tizenöt évvel ezelőtt én is szérelmes voltam és ha a sors akkor egy becstelen férfival hoz össze, könnyen tragédia válhatott volna az esetbői. De az én ideálom tisztességes, korrekt férfi volt és neki köszönhetem, hogy szerencsétlenné nem váltam egész életemre. Az én tizenhatéves szivem ugyanis őrült szerelemre lobbant egy harmincéves komoly úriember iránt, aki gyakran megfordult házunkban. Jó volna nevetni ezen az ostoba dolgon.de eszembe jut hajdani szenvedéseim emléke és . . .

— De asszonyom, Erzsiké . . .

— Hagyjuk. Lássa, még sírva fakadok. Egyébként, mellékesen mondva, annyi sok szörnyű szenvedést csak az egészen fiatal lélek bir el. Istenem, honnét vettem azt a sok keserű könnyet, azt a sok nehéz sóhajt? Hogyan bir-