Komáromi Lapok, 1926. július-december (47. évfolyam, 78-155. szám)
1926-12-25 / 154. szám
14. t>!dal. Komaromi Lapok 1926. december 25. látott, mint akinek rossz sejtelmei vannak. Akkor el Is érte Bem táborát, de barátai már nem látták többet Elnyelte a háború. Ezt a találkozást — nekünk gyermekeknek — Ágnes néni százszor is elbeszélte, csöndes, mesemondó hangon, úgy, mint ahogy az öreg dajkák mondják; hol volt, hol nem volt.,. Mi gyerekek nagyon szerettük, ha Petőfiről mesélt Q pedig szívesen beszélt ifiukori szerelméről, rajongásairól. örült, hogy hallgatója akadt. Az öregek már untákaz örökké egyforma mesét. Némelyek gúnyolták is érte. Amikor Ágnes nénivel megismerkedtem, már nagyocska leány voltam. Már kötni tanultam. Nagyon megszeretett, mert rajongtam a versekért és már több Petőfi-költeményt tudtam könyv nélkül. Egyszer épp akkor toppant be anyámhoz, amikor gyanúsan ég5 arccal, hangosan sírtam Kezemben rémesen összegubancolt kötésemet szorongattam görcsösen.Hamar megértette a helyzet tragikumát. Pártomra állt. Megígérte anyámnak, hogy megkedvelteti vetem a kötést. Anyám előre kijelentette, hogy nem hisz a csodában. Magam is nagyon kételkedtem benne. Annyira utáltam és untam a kötést, hogy ha csak messziről is láttam, már elfogott az ásítás Ágnes néni komolyan vette ígéretét Foglalkozni kezdett velem ... Minden délután eljártam hozzá. Igaz, hogy többet versellünk, mint kötőt tünk. Ezért történt, hogy két hónapig horgollamegynemzeliszinüharisnyakötőt, az anyám névnapjára. Akkor Is Agnes néni végezte be. Mialatt kuszáit kötésemet bontogatta, folyton Petőfiről beszélt és negyvennyolcról mesélt. Az ereklyéket is megmulogatta. Szent áhítattal lestem, mint szedegeti elő kincseit egy kulccsal bezári kazettából De azért, amikor megláttam, valami csaiódásfélét éreztem.Többet vártam. Ezeknek a kis ereklyéknek hírét legendákká dagasztotta a pletyka. A hire eljutott Medgyes Lajoshoz is. Eljött Fogarasra, meglátogatta Ágnes nénit. Megnézte az ereklyéket, Kérte. De Ágnes néni nem adta, — Halálom után elvihetik a múzeumba, de addig nem adom Amikor Gyulay Pál meglátogatta bürkösi rokonait, hallott ezekről a Pelőfi-ereklyékről. Bekocsizott Fogarasra, hogy megnézze és ha lehet, megszerezze. De Ágnes neszét vette és megszökött előle. Elment Élőpatakra feredözni. De múltak az évek. Ágnes néni vénült, gyöngült. Erősen készült utolsó útjára. Gyűjtögette fehérselyem párnába a rózsa szirmait és a levendula illafos virágait. A párnát fel is díszítette széles fehér csipkével. Ez lesz a feje alá valója. Ezen akarja örök álmát aludni. Megeskette nővérét, hogy ha majd koporsóba kerül, ezt a vánkost teszik a feje alá ... erre fektetik. Ágnes néni meghalt. A koporsóban a virágszirmokkal töltött selyemvánkosára fektették. Fogaras vármegye akkori tanfelügyelője: Szeremley Cs. Lajos iróember volt. Tudott az ereklyékről, lehet, hogy már látta is ... Nemsokára a temetés után, érdeklődött a családnál az ereklyék iránt. A rokonok előszedték a régi kazettát. A kulcs Is előkerült és nagy ünnepiességgel felnyitották a fedelét... A kazetta üres volt Csak egy kis fehér lap szerénykedett benne, rajta reszkető kézzel Írott öreges írás: »Magammal vittem a sírba.“ Karácsony est. Szállj le fehér szárnyon Szép Karácsony este, Hópalástod légyen A gyütölség veszte. A nyomodban járjon Andalító álom, Minden dacos szívbe Békegalamb szálljon 1 Ma született meg Az, Ki minket megáldott. Hulló, szent vérével Üdvösségre váltott. Hogy légyen dicsőség Égben az Istennek, S békesség a földön A jó embereknek! Szállj le fehér szárnyon Szép Karácsony este! Hófehér palástod Borítsd a szivekre! Ha Te velünk lész, tán Egymásra találunk S a béke galambja Fészket rak majd nálunk. Angyal Emii. Télen, alkonyaikor... Irta: Mádon György Szemben a hatalmas majolikakályhával, alacsony selyemkarszékben ült az asszony. Kezét össze- j kulcsolta a térdén s rózsaszínű körmein pirosán tükröződött a percegve izzó parázs. Körülötte a homály összeszövődött a csönddel s oldalt a falon apró vörös pil ék, pipacsvirágok, a tűz fény foltjai rezegtek. Az asszony csak a kályha öblét látta. A parazsakon felvillanó és lassan elfogyó kékes kis lángokat, melyekben utolsót lobbannak az élet atomjai. Elgondolkozott. — Jó igy itt ülni, kívül a világon, túl az embereken. Mert hiszen melegek, bársonyosak ezek az alkonyesti hangulatok, a szív legmélyéről szivárognak az idegekbe, a vér finom parázséból szövik az egymást váltó gondolatokat s olyan messze ringatják titkos és véghetetlen utjain a le két, mint tó fölött szellő a hárfahangot. A kandalló mélyén egy parázscsomó összeomlott... Közelebb hajolt .. Szeme belemeredt a tüzbe. — Milyen furcsa is az asszony élete — gondolta, — milyen furcsa... Az oltártól még repülésre indul, szállni akar, lángol, izzik, később aztán, némelyik asszony csak évek múlva, amikor egyszer felnéz, akkor látja, hogy alázuhant a hétköznapok vermébe. Igen igy van ez ... Az álmolí, vágyak, tervek szétzuződva nyúlnak el a múltban, a meleg ta vaszban . . . így történt ez vele is... j És most itt áll előtte a hideg kő- | szobor: a valóság, a ma és ugyanolyan üresen, idegek és álmok nélkül virrad fel a holnap is Megdidergett. Mintha fázott volna. Pedig a parázs aranyvörös fénye egészen átsütötte arcát Merengő pillái barnán és remegve árnyalták j szemhéját s halántéka nyugtalanul j meglüktetett... Nézte a tüzet... I Akaratlanul omlottak rá gondolatai í a meglobbanó parazsakra, hogy minél színesebben és mélyebben vilá- j gitsanak vissza a leikébe. LL;y érezte, \ hogy a kályha öblének szédületesen ■ és kísértetiesen susogó csöndjében, ; az egyre félelmesebb mélységű izzásában most önmagát látja, először és úgy, mint még sohasem. Kezdte ; feltépni a koporsót, melyben szive | legmélyebb sírjába temetve szunynyadtak, égtek és lázadoztak érzései : tíz esztendő óta. Végígvánszorgott most lehunyt pillái előtt ez a hazug örömökkel teleaggatott tiz esztendő, fáradtan, ron■ gyosan és porosán, ez a tiz év, melyet a pókhasu Pusztay Bálint mel| lett töltött el. De amint gondolatai : most kíméletlenül felkavarták életének minden titkát, minden legyűrt ' érzését, a jövő távlatában meglebbentették karvalyszárnyukat az elkövetkezendő esztendők is, amelye: két ugyanígy fog itt átvergődni ebben a falusi kastélyban, a drága flandriai képek, selyemből szőtt boj charák és a csodálatos márványszobrok között, a fény és illat hi- I deg, mámortalan hűvösében, Pusztay l Bálint mellett. j — Borzasztó! — settent el a gonl dolat szája körül és megrázkódott... f A csend mintha megmozdult volna l körülötte, mintha a bútorok mélyé? bői, a sötét falakból, az ablakon át ij a csillagtalan égből, a kastély körül jí szomorúan gubbasztó jégcsapos erl dőkből áradt volna ide, csak azért, • hogy még félelmesebben hallhassa a szive zakatolását. összébb húzódott, majdnem öszszezsugorodott a karszékben. Ujjával lefogta a szemehéjját s ebben a lázas sötétségben olyan vakító tisztán látott most mindent. Ez a vad önsanyargatás friss életet borzolt idegeibe Mert ha már a szive mélyéről derülő boldogságot nem érezte tiz esztendő óta egyszer sem, legalább a boldogtalanságát érezhesse most, minél kegyetlenebből. Mert ahhoz volt ereje, hogy a boldogságát akkor, tiz esztendő előtt pillanatok alatt összetörje, de hol van most az erő, az akarat, hogy a boldogtalanság hínárjából kitépje magát ? A hiú, gonosz, üres csillogás hínárja számára már ez az élet, amelyből nincs menekvés, amelybe egyre jobban belesüpped, melynek ; kénköves levegője elfullasztja min- 1 den szép, bársonyos, odaadó asz! szonyi érzését, minden rebe -ő, tiszta gondolatát, a legszebb álmokat, melyek csak a szerelem tüzében páráznak fel. Pedig ez lenne az élet! Ez!... Ez! .. . Szája megvonaglott a fájdalomtól 8 pillanatra a fogain csillant meg a parázs bordó fénye. De a gondola taiba most belekapaszkodott, keményen, szinte pihegve és nem hagyta megpihenni a felvert idegeit. — Mert hogyan is volt csak? — perditette meg a verejtékes filmet — ... Igen, úgy volt, úgy történt minden, ahogyan azt ő akarta. Két férfi rajongott körülötte Pesten, az atyja házánál Az egyik a szép, szikár, barnaarcu színész, Holdobay Zoltán, a másik pedig az a kövér, vörösképü ember, kincsek, vagyonok ura, a köpcös Pusztay Bálint Esztendőkig tartó néma harc zaj ott le akkor a két férfi között. .. ő érette. De ez a harc kínzó és emésztő lánggal perzselte az ő idegeit is Mert választania kellett Holdobay Zoltán és Pusztay Bálint között. Vad, feldúlt éjszakákat viaskodott át akkor a gondoltaival. Már úgy érezte ho*y elvérzik a szörnyű harcban és rombadől kürü ötté a világ... Végül Pusztay győzött. Ajkát dacosan összeszoritotta. ! — Dehogy ... én győztem! — lobbant fel a gondolata. — En győztem önmagámon, az érzéseimen, a szerelmemen! Mert talán nem szerettek úgy még embert, ahogyan ő Holdobay Zoltánt szerette. De... szerette önmagát is. t A hiúságát, a fény után, a gazdagság után áhitozó makacs leikét, sőt ezt jobban, mint Holdobay Zoltán,. Talán ?... Legalább is így kell lenni, mert ezért győzött Pusztay... Ezért. \ Feleségül ment hozzá• Tiz esztendőn keresztül a?ig rez• dűlő gondolattá gyűrte le a Holdo: bay emlékét De most ... tíz év ■ után izét, illatát kezdi veszíteni ez l a körülötte ragyogó pompa, ez a ■ selyemben nyújtózkodó kényelem. » És a gazdagság, ez a kábító aranycsillár már csak úgy csillogott előtte, mint az üvegpor. Szomorúan, szürkén, tűz és melegség nélkül ... De egyre színesebben, egyre mélyebben muzsikál a szivében, az idegeiben, nappalainak bágyadt fényében és éjszakáinak titokzatos csöndességében — az emlék. A múlt. Minden, ami elveszett. ... A kályha mélyén lángrakapott egy üszkös hasáb és halkan, lágyan, mint távoli zene, duruzsolni kezdett a tűz. Hátradőlt a karszékben. Lábát egymásra rakta és lelke elpihent a múlt taván ringatózó gondolatokban. ... Holdobay Zoltán... — Mintha maga előtt látta volna most a mindig bus, szép, barna arcát, a széles, I erős vállát és mintha megcsendült . volna az az arany mélyen zengő hangja, melytől a szive mindig boldogan és félénken felreszketett. Mert ilyen volt a hangja, mint amilyennek most itt a szoba messzenyuló csöndjében hallja. Valahonnan a múltnak egy könnyesen boldog percéből rezeg az most vissza, frissen, tisztán, szerelmesen, bujtogató, meleg, zengéssel. De merről?... Honnan? Gondolkozni kezdett Átkutatta lónysága utolsó esztendejének minden óráját. Szivére mámorosán felpirosló pillanatok, fájdalomtól roskadozópercek emléke röppent vissza. Feltűntek melegfényü őszi délutánok a budai korzón, majd a báli éjszakák fehér selyemfátyla libbent meg, dallamok és táncok ritmusa zsongott, aztán meghitt órák finom hangulatát szűrte a múlt, Jeányszobájíból, a zongora mellől És már száz változatban csillant meg és rebbent föl a letűnt szép élet, amely akkor aranyszálakkal szőtte át a jövőt az ő számára és Holdobay Zoltán számára. És feltűnt egy meleg, párás tavaszi alkonyat.. Mar«itsziveti pádon ült; a sáfrányszinü, könnyű selyemruhájában, frisslombu fák alatt és mögötte állott Holdobay. Közeíhajolt hozzá, — Az enyém vagy Sárikám, az enyém leszel, most, holnap, vagy amikor akarom. Az enyém leszel, csak az enyém, örökre.. . így mondta, igy suttogta remegő, meleg, szinte lázas hangon, úgy, ahogyan csak ő tudott beszélni. Az asszony szeme most fölragyogott, Arcának halvány színére biboros, forró pir futott és mosolyogva hátrahajtotta a fejét, úgy, mint akkor, ott a Margitszigeten a pad támlájára, — Szeretem magát... őrülten szeretem, — suttogta hátra — talán ... talán áldozata leszek — és remegve nyúlt hátra, hogy magához vonja a Holdobay kezét ... És ebben a pillanatban úgy érezte, — 6, jól emlékszik, — hogy Holdobay győzött Pusztay fölött. ... Orrcimpája most megremegett, mintha a Márgiísziget földjéből felpárázó májusi eső illatát érezte volna. Arcán izzó vonalak csillogtak át, majd szája, mint finom rubintcsésze, szomjas mohósággal pirosán kinyílott. — Zoltán ... — súgta bele a szoba forró csendjébe — Zoltán ... magára várok ... — ismételte búgón, melegen, bársonyosan és amig karja kérlelő áj tatossággal tárult szét, idegein végiglobbant a tűz, szeme könnyes odaadással meredt a Zoltán szemébe s lelke átolvadt abba a csodálatos 'Vörös fénybe, amely a kályha öbléből egyre dúsabbac áradt felé. Mélységes csend lett. ... Künn a zárban kulcs csikordult... Nagyot csapódott az ajtó. Az asszony íölrezzent... Kitágult szeme a sötétre meredt és ijedten figyelt. Hangot hallott. •. Pusztay jött haza. — Is-tc-nem I — pihegte és hirtelen becsapta a kályha ajtaját. A nyakleves. Irta: Tímár József, A nemzetes ur papucsban jött ki az oszlopos tornácra s dühösen rúgta el az ajtóból sáros csizmáit, melyek azonmód voltak ott, amint tegnap este az öreg Mari néni kikészítette Jánosnak kisubickolás szempontjából. A gyönyörű tavaszi verőfény körülragyogta a nemzetes ur ezüstfehér haját s rózsaszínű pirt csókolt az orcájára, mégis — úgy lehet — inkább a haragtól volt piros az öreg ur. — János! — harsant végig a hangja az udvaron. Semmi felelet. — Já—á—nos! — kiáltott ismét a nemzetes nr. Csend. — Hejnye a süket mivoltját ennek a fickónak, tán a fülére ült ? — mérgelődött az öreg ur és hátracsoszogott az istállóba. János azonban nem volt ott, csak a lovak dobogtak türelmetlenül, mintha ma még nem ettek volna. A nemzetes ur benézett hozzájuk. A jászol üres. Nyúl bele, hogy nedves-e? Tiszta száraz, — Ezek ma még nem is abrakoltak. — Hejnye a gazfickói Mérgesen fordult ki az istállóbó s kicsoszogott a kapuba. Lenézett a kúthoz. Hát ott hancurozott János két fehércseléddel a kutnál. Ráharsant keményen. — János! János megfordult és még mindig nevető pofával mondta: — Itt vagyok, instálom! — Azt látom, te lókőtő, de hát a
