Komáromi Lapok, 1926. július-december (47. évfolyam, 78-155. szám)

1926-12-25 / 154. szám

1926 december 25. 13. oldal. & — az esküvőre; mind a három férj­­ön ment. A három leány pedig, hogy pontos adagokkal szolgáljunk, pév'ze­­rint: Derecakev Mapda Kárfaláró1. Rá­­doky Edi'h MfilomhegyfőI és Pándjr BW Sastelekről... Tehát nem beszé­lőnk a levegőbe Csakúgy sebHbe! Három esküvő 1 Kőnriveti ér'hető, hnpy a rőzsasn'rü szenzáció hullámai messze fö'dre el- CsapkodfaV. S a hir hullámai meglehe tősen csa'fák; bennök maga a hir vál­tozik el és százféle formát ölt, aszerint, amint a kisasszonyok és a nagyasszo nyok képzeletében és száján megfordul és tova iramodik. A hivatalos és hite­les, a levéltári *mgv tudományos és akadémiai o^nvomoző tfl térelem min­­den fogás», logikája és furfsngja gyá­moltalan bárpvu'ág a leányok és a mamák leleményességéhez képest Az oknyomozó tőr'éne’em napvon fontos történelmi rejtelmeket sötétben hagvolt, ellenben sohase volt olyan szeretmi li­lik, amit a nők pragmatikája föl ne derített volna. Hamarosan kiderült, hopy a" három friss menyasszonyt Vágárdy Kálmán se­gítette főkötő alá. ö volt a szerelmes kártvák zseniális keverője a lobbané­kony szivek tüzének szitéfs és sugal­mazó!». egyszévl: az elefánt A hálás szerelmesek védőszenMe, akinek ezt a elmet és jelleget ajándékozták: a sze­relmesek prnfektora. De Vásárdy Kálmán kézzel-lábba! til­takozó». — Én nem a szerelmesek, én magá­nak a szerelemnek a profektora vagyok. Igen. nálam a szerelem: elv Valóban a szerelem profektora volt. És ezért növekede't mes a hitévé is. Végre pgv ember, aki önzellerül segíti és szolpáfja a mások bálványát: a sze­relmet! E'vből, mngffvőrődésből! Nem azért, hogy maga, hanem hogy min­denki más boldog fegven Lenkeh'get és Vásárdy Kálmán nevét harsogták a belvi lapok versben és prózában. Fő­képp Lenkeüget csodálatos gvógvhetá­­sát, varázsát, vidskének bübáját és sv.e­­relmes szuggesztióiát. mellyel burkoltan összekapcsolták a Vásárdy Kálmán ne­vét is. A publikum nem is tőduU, hanem özönlött Lenkelipetre A földgömb mind a két féltekéje Lpnkeligeten akart nya­ralni, mintha másutt mindenütt Grönland volna. Az asszonyok rémhírekkel men­tegették mapukat: a Riviérán szakad a hó; Arcoban fütenek. És LenkeHpefen örök nyár vi ul, sőt örök tavasz, hogy szerelmet ne mondjunk. A Lenkeliget nvaralótelep részvénytársaság elégedet­ten dörzsölte kezét. Vásárdy Kálmán a diplomata nyu­galmával sétálgatott a korzón véges­­vég’g. mintha semmiről se tudna semmit se, Mintha a kerek világon az volna a legegyszerűbb és legtermészetesebb do­log, hogy ő adja férjhez egyre-másraa bakfisokat. Még korán reggel volt. úgy tiz óra tájban. A publikum szórványosan szál­lingózott a korzón, jóformán csak a szenvedelmes koránkelők mutatkoztak. A fösvények, akik még az idővel is takarékoskodnak. A többség ilyenkor még a fürdőben lubickol, vagy a toalettel vesződik Vásárdy gondolatokba mé­lyed ve sütötte le fejét és séta közben botjával szórakozottan verte a kavicsot. De hirtelen megállóit. Fölkapta a fejét. Ismerős, örvendező hang köszöntötte. — Né 1 Kálmán ! Csakugyan te vagy az? Mit csinálsz te it*? Vásárdy nevetett. Karácsv Gidáné állott vele szemben. A szép Karácsyné. Valahonnan, távolról, atyafiak voltak. Már nem tudták honnan, mert az Ilyes­mit csak az öregek tartják számon, de arra emlékeztek, hogy az apjok, meg az anyjok is tegezte egymást, hát ők csak a tradíciót folytatták. Az igazat megvallva, ha épp akarták volna, egyébre is emlékezhettek volna; körülbelül egy­­korúak voltak, leszámítva azt a két esz­tendőt, amit Karácsyné következetesen letagadott. De néha jó is, ha az ember­nek rossz az emlékezőtehetsége. — Én? Emmi! Én? — habozott Vásárdy.— Csókolom a kezedet, Emmikel — Te. Talán csak nem házasodol? Vásárdy félierántotta a fejét, vállát. — Ellenkezően I Inkább házasítok. Nem hallottad, Emmi? Pedig te min­dent meghallasz, rendszerint... Karácsyné kissé aprebendált. — Be tossz nyelved lett egyszerre I Vásárdy fanyarul felelt. — TI tanítottatok, Emmikém. Komáromi Lapok — Mi? Kik azok a mi? — Ti, valamennyien. A lányok. Az asszonyok Engem bolondítottátok, aztán máshoz mentetek férjhez. Karácsyné elmélázott. Milyen bolond is az é'et. — Tud ómmal senkit se kértél meg. Kü ör brn is te még álkor úgyszólván gyerek voltéi . . . — Úgyse jött volna hozráni senki se, — "megad se hiszed. — Hiszem én! most visszaadom a 'eányaitoknak Én vallók nekik szerel­met, de máshoz adom őket férjhez. — Okosan, Kálmán! Ez már aztán i illik a szerelem protektoréhoz. — Mér ezt is tudod? — Az egész viág tudja. Pár percig hallgattak. Lopva, titok­ban eg> másnak az arcát fürkészték. Mi igaz, mi nem? Aztán Vásárdy megszólalt. | —At hallom, lányod is van. — V*n. — Hogy majdnem olyan szép, ami­lyen ie . . voltál. Ksrác«yné nevetett. — S ebb S lkai szeb. Különben amott jön, Néid meg. A fasorban lármás, vidám társaság közeledett. Lányok, asszonyok, ftaial emberek évőd'fk, kacagtak, udvaroltak, kacérkodtak, a korzó ér. az if uság éret­len divatja szerint. Unalomból, hogy az idő »éljék. Mert az idő olyan zsák, ímit a remmi tölt meg legjobban. Mind a ketten odanéztek. — Melyik az? — k^dezíe Vásárdy.— Tudom. Erzsikének hívják. — Igen. Bőske. Az a borzas kis sze­­leburdi. O t, babul, Fonyődy Palival. Vás rdyrak kimeredt a szeme. — Áh! gyönyörű gyerek! Te, Emmi. Ez nem sokáig farsangol otíhon. — Az! hiszed? — Azt. Látom, tüzrőlpaftant. Életre­való. S<p 1 És az a fuskó? Kar enné megsértődött. — Tu'-kó? Miért tuskó? Fonyődy helyes, jóravaló gyerek .... Azonföiül pedig . . . Vásárdy közbevágott. — Tudom. És szerelmes is Böskébe. £s .. Böske? j Karácsyné megzavarodott. ! — Ki tudja azt! Ki lát az ilyen kis titok szivébe ! De ami azt illeti... — Egyszóval: nem bánnád, ha hoz­zámenne ? — Nem — N hát, csak bizd rám, Emmi 1 Csak búd rám t Égy hét múlva meny­asszony lesz a lányod. I Karácsyné hálásan, melegen nézett rá. — Édes Kálmán!... * j A kirándulás ki'ünően sikerült. Az erdőben zsivárypecsenyét sütöttek. Tán­coltak, daloltak, játszottak. Sőt alkal­masint, azt hisszük, egyebet is csinál­­: tak, de azt senki se kotyogta el. Nem i látta, nem hallo ta senki se. Az erdő j se, a jóbarát. A hü szövetséges. A csók « és a szerelem diszkrét orgazdája, A ci ; gány szakadatlanul húzta, déltől késő éjszakáig. Akkor aztán hazafelé, vagyis Lenke­liget felé indultak. Épp úgy, mint reg­­| gél, mikor az erdőre jöttek. Csak annyi volt a különbség, hogy reggel négye­sével. hatosával együtt, most meg több­nyire — kettecskén . . . kart, karba­­öltve. Zsibongva. A cigány a végén. Muzsikált, szakadatlanul, az utón is, Fonyódy Pali egy percre se maradt el Karácsynétól. És Vásárdy Kálmán Karácsy Böskétől. A kis leány elemében volt. Piros, mint a rózsa, borzas, mint a kccés mosolygós, minta mezei virág. Bizalmasan, szorosan karolta át a Vá­sárdy karját, mintha sohase akarná többé elbocsátatni. Vásárdy néha megsimo­gatta a leány fehér kezecskéjét, Világos, ezek már értik egymást. — Édes i... — Kálmán 1... Lángoló pillantásban villant össze a szemük. Az öreg holdvilág nevetett oda­­fönn, az égen. — Minden változik a világon. Csak ők nemi De Fonyódy Pali nem nevetett. El­lenkezően. Keserűen intett Böskéék felé. — Nézze, Emma nénil Nézze! Karácsyné boszusan ráripakodott. Mit nézzek I Minek vagy olyan gyá­moltalan 1 Neked kellett volna idejében karon csípned. A szegény fiú hüledezett — De hiszen azt mondta Emma nő­ném, hogy... — Azt mondtam I Persze, hogy azt mondtam. De az ember a maga sze­relmét sose bizza másra, fiam. Külön­ben, megállj.., Odaszaiadt a lányához. Nem sokat teketóriázott. Vásárdy előtt úgyse kell titkolóznia. Egy kézre dolgoznak. A Böske kezére fudniiiii*. — Böske 1 Pali már izgatott, szegény fiú. Már féltékeny. Nem is csodálom. Böske fölkacagott. Csakúgy csengett ■ az éjjeli erdő. i — Én se! Karácsyné megijedi. Vásárdyra nézett, ' miniha magyarázatot várna és kérne. I — Te, Kálmán I Mit csináltál ? Hát igy prote zsálod le a ... szerelmet ? De Vásárdy is a szeme közé nevetett Cinikusan, amint mondják, de mi in­kább szemtelenséget mondanánk. — így én, Emmikém. Jobban, mint valaha! — Hogy érted azt ? Böske közelebb sin ült a férfihez. És Vásárdy majdnem görcsösen szorította magéhoz a leány karjá}, miniha valami veszedelmet érezne. Böske elszántan ; vetette fel borzas fejecskéjét-. ' — Nekünk semmi közünk sincs Fo­nyédy Palihoz anyuskím. Én már a Kálmán mery.sszonya vagyok... Az any* torkán megaks dt a sző. j — Te? A Kálmáné? A Vásárdy Kálmáné? Te? — Én. jj Vásárdy Kálmán energikusan bólo- l gaioit hozzá. — Igen, Böske. Az én drága, aranyos kis B^ském ... — Tel A szerelem protektora. Hát : ezt Ígérted ? Vásárdy nevetett. — Én csak azt ígértem, hogy egy hét múlva menyasszony lesz a lányod. Hát a szavamat meg is tartottam. Karácyné szemrehányóan pillogott rá. j — Na, szépen megtartottad I — De ne haragudj Emmikém, — kér­lelte szelíden Vásárdy — egyszer már j i ideje volt,hogy — msgamaí pró*e?.sáljam. I Nagyobb bizonyosság kedvéért oda­hajolt Böskéhez és csattanós csókot cuppamott a leányka lérgvörös arcára. Karácsyné elpirult Felrefordiíotta a fejét, mintha látni se akarná, amit látott. — A leány, persze, mind gonosz, — j tűnődőit magában. De a szerelem ... I A szeretemnek mindig igaza van. Sőt... > tulajdonképpen... ha jól meggondolja az ember, a szerelem protektorának is. • Női fegyverek. Irta: Kozma Andor. A toronyőr meredten messzi nézett S rémülve szólt le a királynak: — Öblös hajókból idegen vitézek Hadrendben partra szállnak. Király, királyné s a főbb lovagok Mind felsiettek, hogy sápadva lássák, Magok szemével, a hírűi adott Nagy új vész támadását. — Ki tudja, mely világjárt emberein, Kik ők s mint vínak a mezőn • a váron? ; S szól egy lovag: »én őket ismerem, — Kik és mint vinak, elmondom, királyom I »Ezek a Virtus-országbéli bátrak, A mindig győző győzhetetlenek, Kik anyjukon kívül LŐt sose látnak, Amíg száz ellent meg nem öltenek, „Ott csak szerény szüzek az ifjú lányok, Kiket nem hervaszt kora szerelem, S a feleségek mind csak bű anyák ott, Ahol a mindig győző faj terem .. Míg a király riadtan hallja ezt, Gúny incseleg a királynői szájon, De a lovag meg újra szóba kezd: „Mint vinak, halld meg azt is, óh királyom I „Kezük kezet tör, térd feszül a térdnek, Mell dől a mellre, váll nyomói a váltnak. Rohannak ők, csapást csapáira mérnek — 8 halálig meg nem állnak. („Szemükből szembe villámok cikáznak, Mind puszta lég nekik a fal, a bástyák. Egy harcosuk lebir másfajta százat, Hiába átok és imádság!... — Fegyverre mégis! — kardhoz kap kevélyen A koronás úr s így kiáll: De a királyné, gondolkozva mélyen, Mást tervez és csitltja a királyt: — Uram, ne Tégy ma kardot a kezedbe, Hogy várt is, vért is hasztalan feláldozz! E támadók csak harchoz vannak edzve, De nincsenek a női csábhos. S a szép királyné terve megszövődik: — Itt gyönge férfi fegyver mit sem érhet; Elő ez egyszer az erőst, a nőit, S miénk a vár s az élet Ma sutba Uncia, kard és buzogány! Bújjék odóikba várunk karéi népe! I 8 fel minden ifjú asszeny. ifjú lány, Ha szép nemünknek szépe! Déli verőn, üdén, szeplőtelen Ragyogjon csábos testeik fehére 8 diszlepleikben álljanak velem Nyílt várt apunk virágos küszöbére) Finom kezükben ingjon rózsa szála, Mosolygó ajkaikról zengjen ének S üdvözletül ölöm, szerelem, hála Csábítsa szivét minden jövevénynek. Tárt udvarok, bűs. illatos szobák, Terített asztal és patyolat ágyak, Laugy fürdők, uj sör, óbor — s igy tovább Gyújtsák s ne oltsák sóba el a vágyat I Esek a biztos női fegyverek I Bír h»lk zajuk csak csók és suttogás, Csapásaiktól ki ne törne meg? Nincs hős olyan csodás! * Ez volt a bölcs királyné haditerve 8 ez vett a f^rfi virtuson erőt: A csodabősök másnap tönkre verve Mind ott esengtek a szép nők előtt. Köteles Ágnes. Irta: IUgeroé B«»edefa Iráni. Amikor Köteles prédikátor és le­ánya, Agnes, szülővárosomba kerül­tek, Agnes már idős leány volt Nem szép, nem tűi okos. de rajongó ter­mészetű, lelkes honleány. Leányéletének volt egy véqzetes eseménye: megismerkedett Petőfi­vel Ezzel az ismeretséggel olyan akkord üíödöít meg, — amúgy is rajongó lelkében — ami végig rez­geti egész életén. Ezzel játszott, kacérkodott, ámilotta magát és mást. Bearan\ozta hervadását, asszony! elmúlását. Petőfivel Debrecenben ismerkedett meg, ahol rokonait lá­togatni volt. Petőfi ugyanabban a hazban lakóit, amelyben Agnes ro­konai. így kerüllek össze Néhány­szor találkoztak a kertben és együtt sétálgattak. Ez volt minden találko­zásuk. Agnes apja nem szívesen látta leánya melleit a kopottas firkászt, komédiást. Meg is tiltotta, hogy a kertbe menjen, amikor Petőfi is ott van. Egy délután Agnes és nagynénje a temetőbe indullak. A kapuban összetalálkoztak Petőfivel ő is ve­lük ment. Tavasz volt A sírokon kéken virágzott a télizöld Pelőfi egy papírlapra verset irt a kékszemü sirvirágról, amely vágyódva néz az égre. A verset Ágnesnek adta. Amikor Agnes és atyja eljöttek Debrecenből, Petőfi betegen feküdi Levélben búcsúzott Ágnestől. Agnes a levélre egy kis virágbokrétával válaszolt Ez a vers és ez a levél voltak Agnes féltett ereklyéi. Egy berámázott ibolyabokrétát is őrzött, amit együtt szedett Petőfivel. Akkor Pelöfi még pályája kezdetén volt. Beteges, szegény fiú, félig színész, félig poéta. A hire sem járta még be az országot. Az Agnes ereklyéi­vel, gyermekes szerelmével senki sem törődött. Tán még ő maga is megfeledkezett róla kissé. Csak ké­sőbb, amikor jöttek a nagy idők. Ébredt a nemzet. A szabadságharc előre küldte gyújtó szikráit és Petőfi lánglelke végiggyujtoít az országon, akkor szédült bele Agnes Pelőfi emlékébe. Azután még egyszer találkoztak : 1849-ben Dézsen, Medgyes Lajosnál, a dézsiek poéta papjánál, ahol épen akkor vendégségben voltak. Januárvégi, hideg, erdélyi tél volt. Fütyült a Nemere és úgy söpörte a havat, mint a nyári szét az utporát. Mindenki tető alá menekült. Petőfi szekerese sem akart tovább menni. Pelőfi akkor a Bem táborába in­dult. A Nemere elől régi barátjához, Medgyes Lajoshoz menekült. Késő délután volt, amikor a dézsl pap­iakba bekopogtatott Honvéd ruhát viselt; vékony katonaköpenyeget, nyakkendő nélkül. Oldalán széles fringia lógott Úgy át volt fázva, olyan beteges rossz színben volt, hogy Medgyes alig ismert rá. Fázósan nekitámaszkodott a meleg cserép­­kemencének és dideregve mondta: — Kutya hideg van itt felétek. Csuful megfáztam ... Ezt a vad, szeszélyes nemerét legközelebb rimbe szedem. Egész este borongős, rosszkedvű volt. Epésen keserű. Gyakran elmé­­lázotl... Mindent fekete színben

Next

/
Thumbnails
Contents