Komáromi Lapok, 1926. január-június (47. évfolyam, 1-77. szám)
1926-03-18 / 33. szám
2. oldal. Komáromi Lapok 182(8 wiáreros IS szállítható pótadót s egyéb városi dijakat. A város kereskedelmi és ipari forgalma csak úgy biztosiiható, ha az egész város területén megoszlik. A város kereskedői és iparosai, kei!, hogy vásárlókhoz, fogyasztókhoz jussanak, de ha a város egyik végére terelik össze a vidéki publikumot, amely vásárlása révén a városba pénzt költ, akkor ebből a hadseregátcsoportositásból gazdasági haszna az egész város publikumának ugyan nem lesz. Felesleges az a mohó mindenben újítás, csak azért, hogy ne emlékeztessen a régi jó beosztás a múltra, nekünk az a fontos, hogy a kereskedő és iparos a város minden részében belekerüljön a forgalomba, s abból a maga megélhetésének biztosítása mellett a közterhekhez ma túlontúl szükséges nervus rerumot is megszerezhesse. És a város vezetőségének is figyelmébe ajánljuk, hogy egyszer már foglalkozzék az adókat verejtékkel fizető polgársággal is, mert ha a város kereskedőit, iparosait elüli a város veze tősége a kereseti alkalmaktól, akkor aztán szavaztathat a képviselőtestülettel százezreket, milliókat, a polgárságból a végrehajtó dobja sem fog egy rézgarast sem kicsalogatni.-_________ X. Beszélgetés Jankouich Arisztiddel a hágai börtönben. Nyúlós, tejfehér ködfelhő gomolyog a csatorna fölött, mikor az őszies korareggelen nekiindulok a törvényszék mögötti Causariusstraatnak, kezemben egy sárgás cédulával, amelynek rejtélyes holland rubrikái félórás látogatásra hatalmaztak fel Jankovich Arisztidnál. Az olaszosan keskeny és tarka kis utcában alig van magánépüíet; benzinállomások, auiójavitómühelyek, garázsok szorongnak egymás hegyén-hatán s a zöldre, kékre mázolt boltíves kapualjak alatt békésen pipázgaió, bőrnadrágo? soffőrök és kocsimosók szájtátva bámulnak utánam, mikot a 38 as szám előtt megállók és kisilabizálom a vörös téglafal fekete feliratát: HU1S VAN BEWAHRING. A hágai fogház nem markó-ulcai tőzsdésmenedékheiy, úri lakói, látogatói alig akadnak s a mélyszavu csengő fogantyúját nem igen rángatják női kezek. Általában: van benne valami profán mozi-romantika, ahogy itt állok a ködös reggelben s a hosszunyelü, ósdi vaskolomp éles, rekedt hördüléssel riasztja föl körülöttem a csendet. Az ércpántokkal kivert bayia tölgykapu még mindig nem nyílik; bejutni, kijönni, úgy látszik egyforma nehéz itt. Egy ládákkal megrakod, alacsony kordé torpan meg az épület előtt, őszesszürke lovával a prémbekecses zöldséges, aki mint minden holland háztartáshoz, a fogház konyhájának is helybe szállítja a főznivalót. Nézem a csendéletként virító spenót-, krumpli-, cékla-répahegyeket, melyikből fog enni vájjon a három magyar?... Börtönőrtöl foörlönörhöz. Pontosan, ahogy az ócska színdarabokban Írják: félelmos kulcszörgés s a súlyos kapuszárny megmozdul. A sötétkék egyenruhás foglár még a küszöbön elkéri igazolványomat s egy körülfalazott tetőzött udvaron át — amelyben úgy állnak egymás mellett a biciklik, mint másutt a lovak — a fogház irodába kalauzol, ahol egy rezesorru altiszt, fényes rabcsajkából, jókora vajaskenyérrel éppen kanalaz valamit: ragadós, sűrű, cikória- főzeléket. Leülök a ragyogóra puliturozott, hoszszu fapadra s mialatt gépiesen nézegetem a szoba puritán, nyomasztó sivárságát, a keskeny gyékény szőnyeget, a telefonos íróasztalt, a dohogó kis vaskályhát, egyszerre feszélyezettebben érzem magam s legjobban szeretnék talán visszafordulni. Bauduin ügyész, aki fekete tógája nélkül olyan szépen iud a haarlemi tulipánmezőkről s a magyar zenéről értekezni s aki Hollandia reputációjával indokolt súlyos itéletkérése miatt, tegnap is valóságos védőbeszédet tartott önmaga mellett, háromszor is lelkemre kötötte: a látogatójegyet nem az újságírónak, hanem Jankovich régi ismerősének adta, — a pőrről kérdezősködni tehát szigorúan tilos,.. viszont mi más járhat mindkettőnk fejében ? Az egykori bálokat, zsurokat felemlegetni tegalább is tapintatlan lenne ... a most folyó válópörre! annyira fájdalmas családi viszonyokat nem kevésbbé... üres közhelyekre vesztegessem hát a keservesen kiküzdött félórácskát? Éiénk kulcszőrgésre figyelek föl. Hatalmas pociku őr áil meg előttem és int, hogy kövessem. Retikült, ernyőt lerakatnak velem, mint a múzeumban. Nyílegyenes, hosszú folyosóra érünk. Mindenütt gyékényszőnyegek, faburkolatok és kínos tisztaság. A barnára lakkozott ajtókat vászorizub- \ bonyos munkások — nem foglyok — j nagy surolókefékke! éppen mossák, dörgölik. Minden fordulónál uj és uj őrök, akik mint a labdát némán adnak tovább egymásnak. Mindegyik övében 10-14 láncra fűzött kulcs csörömpöl s szapora lépteinkhez szinte a ritmust verik. A cellákhoz vivő keskeny falépcső előtt uj s utolsó kalauzom, a civilruhás fogházigazgató, egy nagyobb oldalszobába tessékel, az úgynevezett Spraah- Saalba, ahol az engedélyt nyert „bennlakók“ vendégeiket fogadhatják. Összes bútorzat: egy asztal és három szék, de a frissen festett falon, fehér rámában, a királyi család fényképei, a gázkandallóban barátságos íüz s a függönytelen. széles ablakon át sok sok világosság. Ridegség, komorság, szigorúság ? Nem ez a helyes kifejezés ide. Ami nyomasztó, fojtogató, léiegzetrabló itt: az idegölő csend, szabályosság, holland pedantéria, ami elsősorban egy szerzeteskolostor, másodsorban egy kaszárnya s csak harmadsorban egy börtön levegőtlenségéből tevődött össze valami rettentő leverő és léiekrenehezedő atmoszféra. — Az igazgató ur is tud Madame jöveteléről — mondja a kékszemü, hókafejű holland — és sajnálja, hogy nem várja be a három-négy napot, mig az igazságügyminiszter ur kivételes engedélyével a fogház egész berendezését megtekinthette volna. Értesülésünk szerint a magyar sajtóban ugyanis különböző panaszokat és kifogásokat adtak a foglyok szájába itteni ágyuk és ellátásuk felől, ezt szerettük volna szemtanúval megcáfoltatni. Jankovichnak — mondja ki a vicedirektor ur már egész korrekten a neveket — nagyobb összege I van itt nálunk s mint vizsgálati fogoly- I nak, módjában állt volna így helyzetén f könnyíteni; ő azonban egyszer se panaszkodott s egyedül Marsovszky folyamodta meg a havi 45 forintért (1350000) járó ágy- és kosztkedvezményt. A hágai fegyház balladája. — A három magyar az épület három különböző szárnyában lakik s természetesen nem találkozhatnak — meséli még készségesen az igazgató helyettese, mikor hirtelen felpattan az üvegajtó s egy pápaszemes, bozontos börtönőr mögött feltűnik az ezredes széllesváliu, szállás alakja. Csodálkozás, zavar és öröm tükröződik az arcán, mikor előrelép s katonásan összevágott bokákkal meghajtja magát... igen, ez Jankovich Arisztid, a régi elegáns szalonember, aki a nőkkel mindig olyan finom és udvarias tudott lenni, mint egy rokokó-márki. Kínálásomra elfogla'ja a kis asztal harmadik székét s előbb magyar, majd német nyelven megindul a negyedik mondatnál rögtön tilosba tévedő beszélgetés. — Hogy megnyugodtam e kissé a tárgyalás óta ? ... Hát megnyugodhat-e az ember kilenc év börtönnel a feje fölött? Kilenc év... kilenc év ... — ismétli elgondolkozva s mialatt igy szemben ülünk egymással, önkénytelenül is apróra megfigyelem. Öregedéséből nem tudom, mit Írjak az idő, mit a hágai tragédia számlájára ... elhanyagolt, vagy gondozatlan impressziói azonban határozottan nem kelt. Rövidre nyírt bajusza, gondosan j lekefélt, őszesszőke haja kettésimíiva 1 most is, mint a tárgyaláson 8 akkor j kéknek nézett sötétszürke zakója is gyüretlen, szinte frissen vasalt. Ami zavaró: csak a két-háromnapos borotválatlanság s a barna teveszőr-mellénybői kifehérlő* puhagalléru ing nyakkendőtíensége. — Az arcszinem nem irányadó, — jegyzi még minden zavaromat feloldó ismert mosolyával, vizsgálódásaimat észrevéve — ezek a piros foltok talán még évek múlva se tűnnének el... Emlékszik egyébként szegény Rickl Gyulára, — hozza fel Rickl államot- j kárt — akinek házában valamikor any j nyit találkoztunk s aki, mint az igaz- j ságtigyminisztérium börtönügyí osztá- j lyának vezetője, sokat tanulmányozta a [ kü'főldi, különösen hollandiai fogház- j viszonyokat, de kár, hogy nem várta \ meg, míg az itteni humanitást saját \ bőrömön kitapasztalva, referálhattam \ volna neki 1 Mart annál egészségesebb, I higénikusabb éíelmódot, amit három j lépés széles, kilenc lépés hosszú, í olajfesíéses cellámban folytatok, való ban elképzelni se lehet I Reggel hétkor szól a csengő ... az ember felkel s összerakja az ágyat — azontúl semmi megerőltetése a fel 9 i lefekvésig ... csak kicsit sok nekem ez a tízórai alvás, ami alatt bizony sokszor sztrájkolok; no, de mindig van elég gondolkodni valóm ... A koszt ? ... hát Istenem, börtönkoszt: minden nap ugyanaz... reggel félliter tej, este félliter kávé, délben főzelék, kenyér, krumpli, vasárnap egy kis hu?, még szerencse, hogy nem vagyok dohányos ember! A vasárnapokat egyébként egyre nehezebben várom az istentiszteletek miatt, amiken olyan szépen énekeinek!... Sajnos, hogy az ember csak rossz sorsában kezd a vallással, Istennel igazán törődni! — Én már csak azt a kegyet kérem * a sorstól, hogy viszontláthassam hét- j venáves özvegy édesanyámat, akinek | senkije sincs kívülem s aki most annyit szenved .. Negyvenkilenc éves korában nem sok vesztegetni valója van már az embernek .. . azért lenne olyan borzasztó rámnézve egy súlyos ítélet. .. Az élettel ugyan már leszámoltam, nem várok semmit, nem akarok semmit, csak — mondom — édesanyámat szeretném még megvigasztalni... csak ezt adja meg az Isten ... Itt elfúltad, elcsuklik a hangja, élénkkék szeme csupa könny ... akárcsak a tárgyaláson, mikor még a bírákban is megindulást keltett anyjának emlegetése s mialatt elnézem a sírással küzdő, ellágyult férfiarcot, eszembe ötlik az ántántpárti Telegraaf cikke, amely az elfogult francia tolmács által is „igazi nemeseknek“ elismert három magyar urat röviden, betörő-pofának, gonosztevő-típusoknak keresztelte ... „Ugyanannak érzem magam ma is, aki voltam .. . — Magyar látogatóm idáig egyetlenegy volt: Katona Mór, pozsonyi ügyvédem, aki a válópöröm miatt keresett fel — folytatja zavartan, hosszú, fehér ujjaival az asztalt markolászva s léptennyomon homlokához nyúlva, mint a tárgyaláson .. .de ennek, persze, semmi köze sincs az itteni dologhoz —- fordul hirtelen a lelkiismeretesen figyelő hollandus felé,' akit egész idő alatt egyébként is folyton be akart vonni az eszmecserébe, mert mint vérbeli gavallért, roppant feszélyezte az asztalánál némán statisztáló harmadik. Magyarországon talán félrefordult hegedíimüvészno hangversenye Komáromban, a Kultúrpalotában 1926. március hó 18-án, csütörtök este ;8 órakor. E hangversenyre minden zenekedvelői meghív a Jókai Egyesület. virvv volna kissé az ilyen kibic, talán elment volna diszkréten kinézni az ablakos, itt azonban ül, ül, fülei rendületlenül s Isten őrizzen kijátszani! . .. — Másik látogatóm, kétszer, mióta itt vagyok, Grimm tábornok volt, régi bajtársam, aki vallomásra is önként jelentkezett — láthatta: milyen eredménynyel . .. céloz az elnök maliciájára, aki a volt k, u, k. tábornokra élesen rárivalt: — Nyugalmazott magyar generális? Ez nem foglalkozás! Talán konzulátusi tisztviselőt akar mondani! ... — A levelezéseim? Édes anyámon kivü! senkinek se irok, senkitől se kapok levelet. Én nem keresem, nem erőltetem senki barátságát, érdeklődését, — jelenti ki' erélyes, határozott éllel — senkit se akarok kitenni a szégyennek, hogy egy rab írására válaszolnia kelljen, tn ugyannak érzem magam ma is, mint aki voltam ... sőt most inkább elvárom, hogy hozzám közeledjenek I... De, hát ki törődik egy rabba! í... legyint keserűen, ugyanazzal a jellegzetes, ideges raosolyféléjével, amiről az emigránsok olyan diadallal referálták: Jankovich egész idő alatt cinikusan vigyorgott... igen, egy sorral, egy szóval fel nem keresett senki... — ismétli újra — s én nem ludom eldönteni, kinek szól ez a hangsúlyozott senki: a feleségének, rokonainak, vagy barátainak? Hosszú, nyomasztó csönd van; odakint az eső hóviharrá fajult s a jéggé dermedt, fehér daraszemek kopogva verik az üveget, mintha rizskásával dobálnák. — A börtönnek igazán nincs semmi változatossága — vonja fel a vállát Jankovich ... a fogházleikész látogatásai s az ügyvédem, aki magánszivességbő! néha be-benéz, a napi félórás séta, néhány ósdi német könyv az itteni „választékból", levélírás, gondolkodás ... ennyi az égést életem. Legfőbb örömem, ha a nap besüt a cellába — legfőbb türelmetlenségem, persze, a március 18-iki ítélet, amit valószínűleg meg se fellebbezek ... Ismét súlyos, tehetetlen hallgatás, amibe csak a fagyos eső s a gázkályha pattog bele. — Természetesen, minden érdekel otthonról és hálás vagyok minden megemlékezésért ... azonban irtózom, hogy bárki is szenzációhajszolásból, kiváncsiskodásból Írásban, vagy személyesen fölkeressen... akkor inkább ez a magány és el hagyatottság, amiben pépig már jóformán a beszédet is elfelejtem — teszi hozzá tréfásan... mig egyszerre csak hatalmas zörgetés az ajtón s odakint felsötétlik az őr sürgető, integető alakja ... Jankovich Arisztid nem üzen semmit haza. Mind a hárman egyszerre felkelünk. — Nem üzen Pestre valamit?. . , Semmit sem üzen ?.„ — kérdezem búcsúzóul. — Nem! — vágja fel a fejét komoran, gőgösen az ezredes s a kurta kis szó, amiből csak úgy árad az önérzet és fanatizmus, úgy pattog szét a fogházfalakon, mint egy vádbeszéd. Elegáns, udvarias meghajlással még egyszer a régi Jankovich Arisztid.
