Komáromi Lapok, 1925. július-december (46. évfolyam, 79-157. szám)

1925-12-24 / 154-155. szám

14. oldal.

Komáromi Lapok

1925. december 24.

fufós lovaikon nagy távolságokat szelhettek ök és őrseik ellátták őket

fiontos hírekkel és tudósításokkal a egmesszebb országok felöl. E nagy előnyökhöz hozzá kell adni, hogy köztük még a legjelentéktelenebb hírek is a tűz gyorsaságával terjedtek aultól aulig, önkéntes futárok nyomán,- kik tultettek bármily jól szervezett tudakozódó intézetnél. Ezt a lovasságot kiegészítette a behódolt germán fejedelmek erős és vitéz gyalogsága, mely mióla a hunn megnyitotta előtte az utat, Fritigern és Alarich alatt már is éreztette túlsúlyát a polgárisuk világgal. El vo!t látva odromló gépekkel is — elég görög és római szolgálta Attilát — ezekkel vette be Naissos városát, a mai Nist.

Megtalálta formáját és alkalmát is ama hóditó tervei érvényesítésének. Nagy Theodosius császári házának nőtagjai csak hivatalosan vohak kizárva az uradalomból. Tekintélyük, hatalmuk abban az arányban nőtt, amelyben férjeik, fiaik degenerálódtak. így már Honorius császár korában nagy és üdvös befolyása volt nővérének Piacidiának. A fiatal III. Valentiniánussal megkoronázták. Augustának nevezték idősb nővérét, Justina Grata Honoriát is. Ez is nagyravágyó hölgy volt és attól tartott, hogy öccse mellett teljesen háttérbe szorul. Ha férjhez adják, olyan jelentékeny embert választanak, kire az uralkodó nem vethet gyanút. Pedig magát joggal tarthatta képesebbnek az államügyek vezetésére, mint öccsét. Már harmincéves lehetett, mikor a palota egy tisztviselőjének, Eugeniusnak, Szeretője lett, nemcsak szerelemből, hanem hogy eszközt találjon hatalomra jutására A dolog kitudódott Éugeniust lefejezték, őt pedig kiűzték a palotából; eljegyezték egy gazdag, de épnen nem nagyratörő szenátorral A császárleányt bántotta a kényszeritett frigy, melyben lealázást látott. Hogy szabad lehessen/ egy megbízott barátjával pénzt és gyűrűjét kü dőlte Attilának, kérve öt, hogy jöjjön segítségére A leghatalmasabb uralkodót választotta lovagjának.

A hunn király nagy örömmel fo gadta az üzenetet és a gyűrűt és — nem tudni, hogy értelmezte Ho noria, de mátkájának nyilvánította a császár nővérét és hozományul a birodalom felét Galliát követelte. A háborúban leginkább Geizerich, az Afrikába költözött vandálok ravasz és kegyetlen királya unszolta. Látszik, mennyire ki volt már fejlődve e kor diplomáciája a barbároknál. Mindjárt hadikészülethez is fogott, a görög császárt pedig arra kérte, támogassa őt a ravennai udvarnál. A gyönge iheodosius ezt meg is tette. Valentinján császár ellenben kinpadra vonatta a küldöncöt és miután mindent megiudott, le is fejeztette. Ez a sors érte volna a meny asszonyt is, ha anyjuk meg nem védi E hírekre Attila követséget küldött Ravennába, tiltakozott ez eljárás ellen és me, újította igényét jegyesére és birodalma egy részére. Joga bizonyítására pedig, mihelyt hadba indult, elküldte a jegygyűrűt. Honoria nemsokára elpusztult Gallia elfoglalása pedig Attilának nem sikerű t, Bury ellentétben a megszokott felfogással, a catalaunumi mezőn vívott csatát éppen nem tartja sorsdön önek, mert Attila akkor már visszavonulóban volt és a csata ezen már nem változtatott. Elsőrangú fontosságúnak .Ítéli azonban az Attila halála után a Nedao folyó mellett Pannóniában vívott csatát, melyben az alávetett királyok, élükön Ardarich gepida ura kodóvai, megdöntötték a hunn uralmat.

Mégis csak egy emberen múlt minden. Azok a német királyok, kik Attila fiait kiverték az országból, hü és engedelmes vazallusai voltak atyjuknak, Semmi nyoma, hogy annak életéhen fellázadtak volna, vagy csak fondorkodni is merészeltek volna. Az angol professzor azonban a nagy király uralma alatt is igen jelentékenynek állítja a germán befolyást, sőt azt hiszi, hogy ha még félszázadig megmarad a hunn birodalom, ez idő alatt a hunnok egészen elnémetesedtek volna. Nem érthetünk vele egyet. Már azért sem, mert mindezek a népek külön területen éltek és csak háborúban érintkeztek a hunnokkal. Lehetett volna összeházasodás a fejedelmi családok között, de tovább aligha terjed az összeolvadás.

Beöthy Zsolt többször felvetette előttem a kérdést: nem lett volna-e jobb, ha a magyarok az ő szerette kákájában, a Pó nagy sik|án szereznek hazát? Válaszom az vo I, hogy ott sokkal civilizáltabb városi népek közt nem tarthatták volna meg nyelvű két, nemzetiségüket. Hisz ez a gólok, longobardoknak sem sikerült. Épp oly kevéssé maradhattak volna meg a hunnok, bár valószínűleg számo sabbak voltak a honfoglaló magya roknál Galliában. Olt valószínűleg, mint Róma szövetségesei léptek volna fel a germánok ellen.

Bury Attila és a hunbirodalom világtórléneti jelentőségét abban látja, hogy a betóduló germánokkal szemben ők védték Rómát — Aetius és a hunn királyok barátsága — és igy meghosszabbitotlák a hanyatló birodalom életét Különös, szinte fatális egyezés! A magyarok is, noha barbárok voltak, a két akkori csá szárnak, a görögnek és németnek védelmében a szlávok ellen ontották e földön vérüket Mintha már akkor hivatásuk lett volna akultura védelme.

Mindenki ismeri Kaulbachnak hires festményét, melyben a catalaunumi csatát ábrázolja Még a holtak is harcolnak oly nagy az elkeseredés, hiszen a műveltség és a barbárság győzelme forog kockán. Túlzás. A hunn nép nem volt oly barbár, mint beköltözésekor, a római meg nem olyan müveit, mint Augustus vagy a-jó császárok l<o rában. Megérthették volna egymást, megmaradhattak volna békén egymás mellett - ha nincs a turáni átok.

Egy nagy tanulságot vonhatunk le az idézett két jeles műből. Azt, hogy történetünket magunknak kell jól, igazán előítélet nélkül megírnunk, ha nem akarjuk, hogy más nép Írja meg jobban. Mátyás király szava volt hogy hírnévhez kettő kell: nagy tetteket véghezvinni, meg azokat szépen meg is Íratni.

Atlantis harangoz.

Irta: Remányik Sándor.

Mint Atlantis, a rég elsüllyedt ország, Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. Elmerült Bzékely faluk hangja szól Halkan, halkan a tengerfenéken.

Magyar hajósok, hall»atózzatok,

Ha jártok ott fenn förgeteges éjben:

Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

* Mutató a szerzőnek uj verseskönyvéből.

Gályarabok.

Irta Lörlnczy György.

— Gyöngyike, — szólt az anya, miközben egy pillanatra megállt a keze a válogatott rongyokon, amiket rendezgetett — eredj már aludni.

— De mamuskám, — esengett a lányka.

— Semmi — del Majd, hogy aztán reggel megint elkéssél az iskolából! Gyöngyi! Eredj aludni 1

Gyöngyike makacskodott. Atkulcsolta mamuska nyakát sovány, csontos karjaival és borzas fejecskéjét hizelkedően odahajtotta az anyja vállára. Panaszosan beszélt. Majdnem nyávogott, mint a növendékmacska.

— Te meg itt vakoskodol tovább! Rontod a szemedet. Nem alszol.

Az anya eröltetetten nevetett.

— Ugyan, no ! Hát ha dolgom van.

— Igen. Neked mindig dolgod van. Mi meg mindig átúszunk!

Szemrehányóan nézett anyjára. A homloka derűs volt, mint a boldogság, a szeme bánatos, mint a magyar sors. A leányszemekből most többet, több igazságot olvashatott, mint a könyvekből. A leányszemekben felhő borong, a könyvekben hazugság ólálkodik. Az anya idejét látta, hogy kissé szigorúan lépjen föl.

— Gyöngyi! Eredj aludni!

Gyöngyike semmit se szólt. Megcsókolta az anyja kezét homlokát,

az ajkát kissé durcásra biggyeztette, aztán az épesapjához ment De a nagy karó-szék előtt habozva állott meg. Édesapja olt ült ,ugyan, de olyan édesdeden aludt, akárcsak a szájában lógó angol fapipa Gyón gyike nem akarta felkölteni s csöndesen kisompolygott a szobából.

A lámpa sárgás fénnyel pislogott az asztalon. Dusházy Lajos bíró ur pedig bóbiskolva álmodik a nagy karosszékben. Fáradt képzelete megpihen az álomban és játszik az elmúlt nap tarka emlékeivel. Felvonulnak álmában a pörpatvarok képei, amikkel ma vesződött. Ügyvédek lármás kereskedők, arrogáns börziánerek és rászedett özvegyek össze vissza hadonászva, ködös szilhueítekké gomolyodva Felesége pedig ott stoppol az asztal mellett, amin halomra gyűlt a rongyos harisnya és 9 — többi rongy A harisnyahal im közelében ott hever épp, mint a beteg mellett a hőmérő a stoppolófa. Kedves, öreg. zsémbes és kérlelhetetlen jószág. Gályapad. Dusházy Lajosné valamikor, mikor még a szép Vencsellőy Katának hívták, rá se gondolt a stoppolófára, amivel akkoriban nagymama bajlakodott. De nagymama elköltözőit. Ö azt mondta, hogy őseihez tért Mi azt mondjuk, hogy el menekült az utódok sorsától. És a stoppoiófa itt maradt. Ősidők emléke, ami a szép Vencsellőy Kata halovány arcára odarajzolja a gályára bök fanyar redőil. A nagymamáékat akiket épp úgy magához láncolt, emberöltőkön át, mint őt. Csak az a különbség, hogy azzal a gályarabbal valaha játszottak Most — szenvednek.

Hát ez a komor hangulat bizony nem a virágos májusi éjszakához illik. A szép Vencsellőy Kata lelkét lázadó gondolatok ostromolják. Keze néha megreszket a harisnyán és szeme gyűlölettel nézi a gályapadot, a stoppolófát. Nemzedékek, ősök nemzedékeinek a szenvedése elevenedik meg előtte. Ez, ez az utá latos szerszám volt a Vencsellőyek női szépségének a hóhéra. Ez tépte le a hamvas leányarcokról az ifjúság üde rózsáit, ez szórta be sötét hollóhajukat vagy gyöngéd, szőke selyem lenhajukat az öregség havával és a fehér kezecskék ettől reszketöződtek meg idönap előtt!

Észre se vetíe, nemisérezfe, hogy halvány arcára keserű vonásokat éget a düh. Igen, dühhel szoriija meg a gonosz gályapadot. Lélekzete el el szorul Arra gondol, hogy majd, később, ha a mostani zord napokra derű hajnalodik ... akkor majd elégeti, a tűzbe dobja a stoppolófát. Megbosszulja a messzi porladó Venesellöyeket és megszabadiija az átkosörökségföl — Gyöngyikét. Igen. Az ő utódai többé nem lesznek gályarabok. Gyöngyike szabad lesz. Gyöngyike nem vénül meg; szép marad ősszel is, télen is. Örökké.

Ráfesziti a harisnyát a stoppolófára s villogó tűjével öllögtti át a mély szakadást. Gépiesen jár a keze, a gályarabok megszokottságával, hidegen és mély csöndben. Mégis, magaiudatlan örömet érez, mikor a szakadék eltűnik. Olyankor uj kedvet kap és gyorsabban öltöget. Pedig a feje nehéz. Néha fáradtan alá Is hanyatlik. Szempillái álmosan mozdulnak meg és a tű tétován jár a szakadékok fölött, amik nemhogy fogynának, inkább egyre nőnek. Fekete denevérek és suhogó öreg baglyok szállnak föl belőlük: a gond vijjogó madarai. Holnap nagymosás. Korán kell kelni: teknőt, szappant készíteni .. Jancsikának uj nadrág kéne... Gyöngyikének fehér ruha az első áldozáshoz ... De., mikor? Hogyan? Honnan? — kapkod A keze megremeg. És előtte a stoppolófa csak nő, csak nő, mindig kövérebbre és nagyobbra. Már valóságos ormótlan nagy hegy lett belőle. óriás, széles, suhogó fekete lepel borul rája, az is szétszaggatott, összetépett, csupa lyuk. Sápatag arcú halvány asszonyok ülik körül és serényen foltozzák a sötét, a lyukas lepett. Az egyik guzsallyal, szövőszékkel, kötőtűvel, a másik ekével, irótollal, vörösre mart mosókézzel. Ezerféle munkát végeznek az - asszonyok: a Vencsellőyek és a Dósházyak. Meddő küzdelem! A szakadékok csak nőnek. Már minta mélységek, úgy tálonganak, mintha el akarnák nyelni a stoppolófa szegény, szenvedő rabjait. A qályarabokat...

Az asszony ijedten fölriad. Megdörzsöli a szemét. A baglyokat és a denevéreket akarja onnan kidörzsölni: takarodjatok!... Az üldözött, koldussá foszlott becsületes, dolgos magyarságra gondol: őseire és fajtájára: a rabokra és martir-asszonyokra, akik mindig igy viaskodtak az élet baglyaival és az álmok rémeivel ... A szive sikolt, de az esze tétován keres valamit maga körül. Ott, az álom és az ébrenlét mesgyéjén. Férjére néz, a szegény, fáradt gályarabra, aki ott bóbiskol a karosszékben és most éppen fölébred. Az asszony odaszól neki:

— Feküdjék le, öregem. Hiszen már olyan fáradt. El is aludt!

Dusházy bíró úr a pipájával bajlakodik.

— Igen. Én feküdjem le Maga meg éccakázik tovább Dolgozik. Stoppol. Nem alszik ...

Az asszony felelni akart. De odalenn az ulcán éktelen üvöltés hangzott föl. Autó siklóit és pöfögve száguldott alant. Szirénája ugatott, mint valami torz kutya, akit vernek. Sikoltotf, hencegett, mintha az övé volna az utca is, az éjszaka is. Kőpdöste, rúgta, pofozta az álom iidérceivel küzdő szegényeket, akik a sötét és néma falak közölt szunynyadnak vagy keresik a pihenés iündéreif, amiket sohase találnak meg. És dölyfösen gúnyolta a százéves stoppolófát és a szegény gályarabokal, akikéi hozzáláncoltak.

Dusházy biró ur föltápászkodoff a karosszékből Zsebrevágta a pipáját és lefelé sandított az ablakból.

— Bezzeg azok nem stoppolnak. Most jönnek a színházból, a bálból, a klubból. És rohannak a pezsgős vacsorára. Mi meg görnyedünk. Maga lyukas harisnyát stoppol . . . Kata.

Gyöngéden megsimogafta az aszszony haját. És Vencsellőy Kata fáradtan, bágyadtan mosolygott. A távolodó autó bugására fülelt, irigyelve az éjjelt tivornyák boldog naplopóif. Mind idegenek, összehajtogatta, majd szórakozottan simogatta a kopott harisnyákat és keményen megszorította a sloppolófát. A gályapadot. Szinte fojtogatta azt. Mélázva elbámult. Sóhajtolt.

— Ki tudja, — szólt aztán — talán majd Gyöngyikének jobb dolga lesz.

A gályapadra hajolt és fürgén öltözette a szálakat keresztül-kasul rajta. A gályarab sorvadó erejével fogta meg a lapátot.

Nem igy gondoltam!!.,.*

Irta: Kövy Árpád.

A legutóbbi losonci képzőművé szeti kiállításon a művészibbnél művészibb festmények, rajzok tarka változatosságában é énk feltűnést keltett s állandó érdeklődés tárgya volt egy szomorú, mé ységes fájdalmat tükröző Krisztus-fej.

A nagyhatású képnek felirata ez volt: Nem igy gondoltam!

Ha közelebbről vizsgálta meg a szemlélő — azonnal szembeötlöttek a képnek ellentétes vonásai. A Krisztus-arc, a nagy csalódások, döbbenetes tragédiák visszatükröződése volt, vele szemben a képnek szögletében, a mosolygó, gondtalan életnek apró kis fénysugarai villantak elő. Az élet ezerszinü örömei, gyönyörűségei, a kalejdoszkop szinhatásában bújtak elő a sötét háttérből egy-egy sátáni alak képében Ott volt a csörgősapkás bo ond, ajkán a bohókás jókedv sugallta gondüző tréfákkal, az élveteg ajkú démonok serege, kezükben az élvezetek habzó serlegével, a vad, őrült táncot lejtő nymphák stb.

•Valószínűleg élénk emlékében maradt a JESZO tárlatait látogató közönségnek Harmes Károly festőművész 'avalyi érdekes Krisztus kompozíciója: „Nem igy gondoltam.“ Akkoriban szent beszédekre inspirálta a kép a helyi hitszónokokat, a jelen sorok íróját is az indíthatta ez érdekes fejtegetésre. Úgy tudjuk, hogy a kép még a művész tulajdonában van.