Komáromi Lapok, 1925. július-december (46. évfolyam, 79-157. szám)
1925-12-24 / 154-155. szám
1925. december 24. Komáromi Lapok 13. oldal ded már! — és a kislány szeme türelmetlenül csillogott. Pongrácz elfehéredelt arccal állt a karácsonyfa elölt. A vonó mozgott a kezében, ide-oda vonaglott a húrokon, de a hegedű néma maradt — No apuska! Pongrácz kétségbeesetten markolta meg újra a vonót, de legfeljebb csak egy-egy h mis nyekkenést tudott kicsalni a hangszeréből, pedig a hegedű ép volt. A kislány szemében fájdalmas csalódás lükrö/ódött. Pongrácz nem bírta el a tekintetét Hirtelen a zsebébe markolt és kiszedett egy csomó aranyat — Nézd csak kislányom, apukának mennyi pénze van. Majd veszek neked olyan hangszert érte, amely magától mu? sikál. De a kislány a fejéi rázta. — Nem, nem kell nekem Te muzsikálj nekem apuskám. És a szája gyorsan legörbült. — Várj csak kislányom. Menj ki egy kjcsif. Segils addig az öreg dadádnak, mig apa megcsinálja a hegedűt — De azfán eljátszod, ugy-e. — Eljátszom Pongrácz egyedül maradt. És most mégegyszer görcsösen megmarkolta a vonót és végighuzta a húrokon Kétségbeesetten v askodott a hangszerrel : de csak az ördög műsorából szabadultak fel vad., buja, csufolódó futamok. — Szent Antal segíts — imádko zott Pongrácz — áldozok a szegé nyeidnek, ha most megsegítesz. És ekkor érezte, hogy valaki áll az ajtóban. Az öreg remete volt — Hívtál engemet Én vagyok szent Antal. — És mivel belelátott Pongráczba, hogy az egy kic-il kételkedik a szén élyazonosságában — mert biz igy a kopott, behavazott gúnyájában nem volt valami mutatós jelenség — egy percre kigyullasztolta a glóriát a feje körül. Pongrácz meyilletődve állt meg a szent előtt. — Oh nagyhírű szent, segíts nekem, mentsd meg a kislányom karácsonyát és a kis muzsikus hangia csaknem sírásba fulladt Szent Antal megfogta az állát, úgy gondolkozott. — Tulajdonképen, — szólt —öszsze kellene törnöd és elégetned a hangszeredet, hogy kimenjen belőle az ördög lelke. — Az álmaim vannak benne, — könyörgött Pongtácz — a dicsőségem, a halhatatlanságom. — És különben is, — tette hozzá szemrehányóan a szent felé — ki az oka, hogy igy történt? Nem hívtalak akkor segitségü! ? Szent Antal a vállai közé húzta a fejét. Egy kicsit zavarba jött — Igazad van, — mentegetödzötf, — de akkor épen egy gyámoltalan öreg házaspárral voliam elfoglalva. És azt gondoltam fiam, te fiatal vagy, majd csak kivágod magad valahogy. Majd ha megöregszel egyszer fiam, Pongrácz, belátod majd milyen nehéz sor öregnek és elhagyottnak lenni — és kedves'kék szeme kereste a muzsikus sölél szemét. .. Hanem várj csak, megpróbálok valamit. De el ne felejtsd fiam, hogy mit Ígértél szegényeimnek ... — Én még minden Ígéretemet megtartottam, — szólt Pongrácz büszkén. Szent Antal a szivéhez szorította a Pongrácz hegedűjét és imádkozott. — Na most próbáld meg, — fordult aztán a muzsikushoz és átnyújtotta a hegedűt — Szabad már apuskám? — és a Pongrácz kislánya az öreg dajka kíséretében bent termett a szobában. Pongrácz reszketve ragadta meg a vonót. — .Mennyből az angyal ... — dalolta a kislány vékony ezüstös gyermekhangja és édesen, puhán kisérte a dalt Pongrácz hegedűje. A dal végeztével Pongrácz ráborult a szent kezére és könnyekkel áztatta azt. Azután leolvasta az aranyait a szentnek a hideglől kivörösödött, megrepedezett áldott kezébe. Ott is akarta marasztani vacsorára, de a szent csak egy csésze teát fogadott el. Mohón megitla. Látszott, hogy fölmelegedeti tőle. — Nem maradhatok én tovább fiam, — szólt azlán Nem tudjátok ti, mennyi az én dolgom. Látjátok: Egy szegény öreg özvegyasszony elvesztette az ezüst gyüszüjét. Az urától való emlék és most megakarom neki találni karácsöny estére. Nem tudjátok ti, mi az egy gyüszüt megkeresni egy olyan lakásban, a melyben minden régi lim-lomot évek óla felhalmoz a kegyelet Azután itt van egy szegény lány. Egy uj blúzt szerzet! be az árva Abban akart holnap avval a fiúval találkozni, akit szerei. És most egy folt eselt a blúzába. Vegyem ki a foltot. Egész éjjel vesződtem avval a folttal. Már egy kicsit gyenge a szemem is. Hat valahogy mégis csak kivettem Bár nem egészen. Mennyi bajom van szegénykékkel Mindenkinek én legyek az ingyen prókátora, mert a végén azlán a legtöbbje megfeledkezik a fizetségről, vagy leredukálja azt. — És az öreg szent felsóhajtva, menni akart. — Jaj szentatyám, —szólalt meg hirtelen Pongrácz — van ám egy bökkenő! Miből éljek meg én ezután, ha minden aranyaimat elviszed! — Igaz biz a — hökkent meg a jó öreg széni — és meqbökte a homlokát a mutatóujjával. Néha egy kicsit magam felé hajlik a kezem. — Hátnagyon meg k rnélek szent afyám, legyei olyan hlolt es szerezz be engem a punokhoz karmesternek ! — Meglesz — bóliniolt szent Antal. — itt van a kezem. Azzal kiment a f nyiő karácsonyi éjbe És távozóban kivetle a nagy tarka zsebkendőjét éseqy csomót kötött a sarkába A zsebkendő ielisteie volt már csomózva kisebb-naqyobb csombékokkal, de mindközött a Pongrácz csomója volt rajta a legnagyobb... Igazmondások, Irta: Korma Andor. Saulus Paulus. Nagy Pál apostol ílszinteságe- Köpenyforditók hazug mentség«. Egy Saulus Paulus egy szentet jelent, Sok Paulus-Saulus sok jellemtelent. Irigyek. A mig irigyeld vannak, Sose búsulj, őrülj annak Érj csak bút ba t; nyomort, átkot. Nincs irigyed s nincs — barátod, Építi fiúm. (Sivár ember sírkövére.) Számára Istent nem rejlett a meunybolt, Ábránd a, álma, eszménye nem volt. Nem szeretett, nem sirt és nem mosolygott, De buzgón tett-vett minden földi dolgot, Mások javáért nem győtré a gond, Nyitott szemmel volt fényben is vakond, Pénzen kivíll nem látott semmi célt, Született, meghalt — pedig nem is élt. Attila. írfa: Marczali Henrik. Vannak történeti alakok, kik annyi váilozás, századok, évezredek után is mindig újak, érdekesek maradnak. Újak, mert minden következő kor más más látószögből nézi és iléli meg őket; érdekesek, mert nem merülnek el a köznagiság tengeré ben. hanem abból ‘ iemelkedve.egyé niségük bélyegét rásülik környezetükre, korukra. Ezekhez tartozik a hunnok nagy királya, az Isten ostora. Személyiségét egyaránt méltatta a történelem komoly és a kö tészet játszi múzsája. Csak azt fájlalhatjuk, hogy úgy történetéi, mint a róla szóló verses hagyományt, a Nibelung-éneket idegeneknek ellenségeknek köszönjük. Priszkosz rhélor följegyezte, hogy a királyt a leányok hada szittya dalokkal üdvözölte; följegyezte azt is, hogy Attila lakomáján .két barbár köllö énekelte meg Attila győzelmeit és nagy telteit.“ Sem a dalokból, sem az énekekből nem maradi ránk egy befü sem. Az utolsó években két nagy, tudományos munka foglalkozik ezzel a korral, melyben oly döntő szerep jutott a hunnoknak; a nyugatrómai birodalom bukásának korszakával Seeck gveifswaldi professzor mélyenszántó és óriás tudós apparátuson fölépült hatkötetes művet irt a klasszikus kor pusztulásáról, melyet érlékben csak Mommsen munkái múlnak felül. Bury cambridgei professzor pedig a római birodalom későbbi szakát tárgyalja: a germánok beköltözését a birodalomba és Juslinianus császár korái. Mindegyik foglalkozik Attilával, de más-más módon. Seeck a régi hagyományos felfogáshoz ragaszkodik és művének éppen e fejezetében alig nyújt adatban, értékelésben újat. Angol társa azonban oly nagy előszeretettel s méltánylással szól a hunn királyról, hogy előadásának főbb vonásait érdemesnek tartjuk a magyar közönség elé terjeszteni. Bury Attila családfáján kezdi. Gőgjét, lenézését őseinek hosszú sora igazolta. A Hinng-nu nép íörzsfőnökeiiől származott, kik a Krisztus előtti századokban, mint a tatárság vezérei, megremegtették a roppant kínai birodalmat. Ezt a családfát, szerinte, még a régi kínai krónikák adatai is igazolják, melyeket Hirth müncheni tanár a Turóczi János krónikájában található nemzetségfával is bizonyít. Megvallom, ennek igen mérsékelt hilell tulajdonítok. Mert ha van is e névsorban, mely Nimród g és Chamig ér fel, tatárhangzású név (Bondofard), az igen csekély je'entőségü ahhoz a hézaghoz képesl, mely Attila és Almos közt fáiong. Csak két név van köztük: Ed és Ugek — pedig ez négyszáz évnek ugyancsak kevés. Ha pedig a krónikás ezeket a közelesőket kitölteni nem birja — hogy bízhatunk benne a vizözönutáni évezredekre nézve ? Egyike ez a mondvacsinált geológiáknak minőket a nagyurak kész szolgái sok századra visszafelé Trójáig vagy Álba Longáig szoktak elővarázsolni. Atliia eíéÉj nagy úr, mi több, nagy ember volt ahhoz, hogy ilyen áldiszre ne szoruljon, mint ahogy Napoleon sem szorult rájuk. Érdekes és íanulságos az összehasonlítás a bolgár királyok Csatalárban talált névsorával, melyei tel jesen éppen Bury fejfelt meg. E szerint az első khanjuk Avitokhol, kiben Attilára ismernek, 300 évig élt, utóda Irnik Ernák meg 150 eszlendeig. A későbbi történetben ismert királyok persze csak sokkal rövidebb ideig Azok a nagy számok tehát csak arra valók, hogy az űrt áthidalják. De még ez is jobb a mondvacsinált nemzedékrendeknél. Hirth és utána Bury is a Thuróczyféle genealógiát tartja szem elölt. Pedig van annál több, mint egy századnál régibb is; a Képes Krónikában. Érdekes a kellő közötti különbség. A Képes Krónika- Csabát mondja Etele fiának; ThuróC/y Edét. A régibb összeállítás Nimródon, Jafefon át Noéig viszi a családfát, az újabb Kuson, Khamon át Abához. Ez pedig Thuróczy tudákosságából következik, ki a bibliából iudta, hogy Nimród Khamtól származik, mig a másik, ki vaiószinüleg szintén tudta, nem tudott belenyugodni abba, hogy a magyarok Noé elátkozott fiától származtak volna. Hol ilyenek és ilyen természetűek az eltérések, világos, hogy leljesen önkényes összeállítással van dolgunk. És hogy e névsor csakugyan „ujjból szoaott“, legjobban kitűnik abból, h'igy a régibb források, Anonymus és Kézai csak E'eléről és Csabáról tudnak. aztán meg EleudrőJ, Ügekröl, mik világosan nem személynevek és kísérletet sem tesznek a több százados hézag áthidalására. Nem tehetek róla, az ilyen geneológiáknál eszembe jut Aremberg herceg mondása, melyet Horace Mann közöli Horace Walpole-al. A herceg, a-családfő teslvéröccse, igy szólt bátyjához: „Mégis csak nagy hálával tartozunk Noé ősapánknak, hogy kegyes volt családi iratainkat bárkájában megőrizni." A boldog XVIII. században már szabad volt tréfálkozni az ilyen „Írásokon“. Historikusunk azonban komolyan veszi, sót megszerzi azzal, hogy Attila nem volÚtiszta török vér; ősei kínai hercegasszonyokat vetlek nőül sőt az indoskythákkal való keveredés sincs kizárva. Ugyan bajos volna ezt tudományosan bizonyítani. De itt a nagy tudós ellenmond önmagának. Arcképe, minőnek Jor danes a gót író rajzolja, valószínűleg Priszkosz ulán „egy modern kalmucknak lorzképél mulatja.“ De ha valóban voltak kínai meg indoskytha, azaz legalább részben ária ősei — csak maradt volna valami nyomuk az ö testalkalában, színében, ábrázatában? Még egy ellenmondást fa álunk Hirlh után Mundzuchot, ahogy Priszkosz nevezi Buda és Attila atyját, egy névnek tartja BendeguzzaL Néhány lappal odébb már Rauszt (Rugila), Mundzuchot és magát Attilát is „germán vagy germanizált“ neveknek tartja. Az pedig világ >8, hogy ha Bendegúz lurani név, nem lehel sem germ in. sem germanizálf. Mi pedig Attilát illeti, hogy az németül „kis alyál“ jelentene, ahhoz bizony sok-sok kétség fér Igaz, hogy visszautasítja Marquardt véleményét, hogy ez a név egy nagy Myamnak, Ián a Volgának nevéből van átvéve. Meri igaz hogy a magyar Etel-nek nevezte a nagy folyókat — a dubnici krónika szerint még a Dnyesztert is — de azért férfi elnevezés folyamok után mégis csak nagyon valószínűtlen. Nem közelebb állóé a török aba — atyja? Azlán nem szabad feledni Jordanes állítását, hogy a hunok átvették a gótok neveit és viszont. Név után fajra következtetni igen kétséges dolog. Ezek külsőségek, mélyeket csak azért kell figyelembe venni, mert bizonyítják, mily szkeptikusnak kell lennünk, minden ilyenféle származási vagy elnevezési kérdésben. Hisz az úgynevezett lengyel magyar krónika — példás fércmű — még Aquilelia városa nevét is Aquiláiól, a magyarok királyától eredezteti — A név, hang és füst mondja Goethe De térjünk át a kérdés komoly részére Attila büszke magatartása és fellépése nem a még csak nem is mondái ősöktől arckőit, hanem annak tudatából fakadt, mennyire fölötte áll másoknak. Hiszen hatalmas királyok, a gepida, a keletvgóí és annyi más. voltak jobbágyai. Legalább is Auszlria, Magyarország, Románia és déli Oroszország hódolt parancsának. Hadai még a távol Perzsiában is csatázlak és a római tis>, ek számbavették annak lehetőségét, hogy a hunn erő megdönti a „királyok királyának“, a hatalmas szaszanidataknak trónját és igy kelelen uj, a Byzáncra nézve kedvezőbb helyzetet teremt KélségU lenül 5 volt korának leghatalmasabb uralkodója. De hatalmával nem éli vissza. Maga látott törvényi népének, díszes fapalotája elölt áilva, méllóságos tartásban. „Nem volt oly kegyellen, mint Dzsingiz Khán, a XIII. század nagy mongol hóditója, kivel sokszor öszszehasonlitották. Tudóit könyörüle tes h nni és néha megbocsátott ellenségeinek.“ Hogy öntudatát nagyon fokozta Hadúr kardjának birtokába jutása, kétséqteien. Azóta a világ urának vallotta megát, hisz a hadak istene szolgáltatta kezébe a győzelem eszközéi. Úgy látom, a mythoszt, melyről már Herodotos megemlékezik a s itlyáknál, nem méltatták eléggé a történetírók. Hisz minden világi hatalomnál magasabb az ő hivatása: uralkodni a földön. Nemcsak király, hanem legfőbb táltos is és a barbár legalább is úgy fél az alvilági hatalmaktól, mint az a felsőktől. Diplomáciája épp oly finom, mint a minő éles kardja. Látja, hogy mindkét római birodalom gyönge*; a nyugati ugyszólva a kegyéből tengődik, a keleti még egyre növekedő aranyajándékkal — évi adóval — kénytelen megvásárolni barátságát. Így a két császár urának tekintette magát és felkelt benne a vágy ezt a felsőségéi valóvá váltani. Uralmát az Atlanti-óceánig, sőt Britanniáig akarta kiterjeszteni. E cél elérésére rendelkezésére állott elsősorban nemzeti lovassága, melynek akkor a földön nem volt párja. Ha számra kevesebben voltak is, azt az altaji seregekben pótolta ügyességük, vadságuk, cselvelésük, az ellenség terveinek kijátszása és az a rettegés, mely elöltük járva, vérét fagyasztotta a többi népnek. Bámulatosan
