Komáromi Lapok, 1925. július-december (46. évfolyam, 79-157. szám)

1925-12-24 / 154-155. szám

12. oldal.

Komáromi Lapok

1925. dpc^mbpr 24.

Ennek a szemeállásával nem tudtak raegbékülni, a szúrós szemekkel, amelyek megverték azt, akire merően ránézett velük.

A rab pedig, akiről nem jött hir, ott lent messze Konstantinápolyban minderről nem tudott semmit, várta a jó szerencsét és a napot, mely meghozza számára a szabadulást. Végre éz is felvirradt Konstantinápoly felett.

Erdélyi követség jött Sztambulba és ennek hire szaladt a rabok közt is. iMindenki várt valamit, ki újságot, ki üzenetet, ki váltságdíjat. Volt köztük elég, akiknek attyjukfiai levelet küldtek nekik és abban reménységet, hogy még egyszer meglátják a magyar földet. Ha török parancsolt is rajta, de magyar föld maradt az mégis, Segnyeit is felkereste az erdélyi követség egynéhány tagja, ezekkel tartott Balázs deák is, aki melegen érdeklődött utána. Tolmács gyanánt hozták magukkal ezt az ügyes embert az erdélyi magyar urak, Báthory István fejedelem követei. Szívesen látott vendégei voltak a basáknak, mert nem jöttek üres kézzel és ezek szerették, ha ajándékkal forgolódnak körülöttük.

Hat év után az első ember Balázs deák, aki beszélni tud a feleségéről, aki látta a kis fiát is két esztendővel ezelőtt. Balázs deák elbeszélte a váltságdíj kalandos történetét, feledésének sok-sok szenvedését és viszontagságát annak előteremtése körül. Bizonyos, hogy a háromezer arany Prokop kezén raeadt meg. Ez az ügyes deák megszöktette SegnyeiL Csatlósnak öltözve lopta ki a rabok házából és lovat szerzett a!ája, azután a követséggel együtt, mint sereghajtó lovász e/ény kocogott ki Konstantinápoly kapuján a szabad Segnyei János

Siess haza jó vitéz, boldogságodat viszed haza, ha sietsz, kárhozatot, ha késel.

IV.

A lápispataki várkastélyban lakodalmat laknak. Sürög forog a násznép, délceg lovasok érkeznek a környékből, selyembe, tafotába öltözött asszonynépek. A kassai őrség tisztjei is elkísérték kapitányukat Prokop kicsinosította ma/át a nagy és nevezetes napra, hosszú szakállát megkurtitotta Míkós mester, a kassai borbély. A citerások és kobzosok szép dalokat pöng ettek szerszámaikon és megható énekeket mondottak az úri népnek, A máglyán ökröt sütöttek a jobbágyoknak és a szolga népnek. A hordó csapon állt.

Ez alatt egy poros utas érkezett meg Rozsnyóba, Kassát szándékosan elkerülve, hogy hamarabb jusson céljához- A tréfás rozsnyói biró szóba is ereszkedik vele, pedig messziről gyütt embernek nem jó hinni, de már nem állhatja meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

— Hová igyekszik kend?

— Lápispatakra igyekezném. Él-e még ott Segnyei Jnos felesége ?

— Hogy él-e? Jókor érkezik éppen oda kigyelmed a lakodalomba. Ma lakja lakodalmát Segnyei János hátramaradott özvegye Prokop kassai kapitány urammal Tán bizony oda hivatalos kend? Evődött a vándor ral a biró, de az hátra se nézett többé, úgy sietett tova,

— Mégis uvyan siet a lakziba ez a szegénylegény,

Sze/nyei János nem ért rá válaszolni a tréfára, mert a vér valahogy a fejébe tódult, a szive meg úgy vert. hogy azt hitte, kiugrik a nyakán. Jó pár órajárás még Rozsnyótól Lápispatak, de az ut nagy részét futton-futvást tette meg és még nem szállott le az este, mikor a várkastély alá érkezett, ahol még nem gyújtották meg a gyertyákat. A dobozóhidon nem akarták az őrök beereszteni az ágrólszakadt külsejű embert, de mikor a porkolábnak levelet mutatott, hogy azt úrnőjének hozta, még is bebocsátották.

A levélvivő embert a várnagy vette pártfogásába, aki bevezette a lakodalmas házba, ahol a gyertya-Syujtassal vesződtek a csatlósok.

zemei . gyorsan jártak körül a teremben és észrevette feleségét, aki ott ült az asztalfőn, Prokop jobbján. Segnyei süvegét kezében tartva, lehajtott fővel követte a várnagyot

és megárt a menyasszony karos széke hátamögött. Hét évnek minden szenvedését érezte ebben a pillanatban összesürüsödni a szivében a felesége láttára. Mikor a várnagy figyelmeztetésére a menyasszony hátrafordult a jövevény felé és a tekintetük találkozott, nem tudott szólni egy hangot sem.

Könnyezni kezdett és a könnyei peregtek le végig poros köntösén.

Az asszonyon rémület futott végig egy pillanatra, de a másikban már magához tért és elöntötte egy forró érzés hulláma, az örömé, a szerelemé. Felugrott a székéből és annak a toprongyos, ágrul szakadt jövevénynek a nyakába borult. Csó kok zápora hullott a borostás ajkakra:

— Én jó uram, én szerelmes jó uram! Bocsáss meg nekem, nem vétettem soha ellened.

Prokop halotthalaványan kelt fel a székéből és Segnyei felé közelített, akit akkor már a rokonság is felismert a kopott köntösben.

— Csodát tett az Isten! Hajtogatták a férfiak, a nők sikoltoztak és óriási kavarodás forgott-zugott a teremben.

Prokop a zavarban távozni akart. De Segnyei elé állt és igy szólt hozzá:

— Ha lova? va?y, itt maradsz- Nekünk számolnunk kell egymással háromezer aranyról is, meg másról is.

A magyar urak szörnyüködtek és a hangulat a jövevény pártjára fordult. Prokop megsemmisülten hallgatta tisztjei között. A várkaput bezárták, innen megszökni nem lehet. Lápispatakon holnap reggel ité ni fog az Isten.

Másnap reggel a lápispataki templom előtt a bajlátók kimérték a viadal helyét. A párbaj megkezdődött életre-halálra.

ítéljen az Isten.

A szakállas óriással szemben egy fáradt, a viszontagságtól megviselt lovag áll szemben ősi szablyájával, melynek vércsatornájába ez a szó van edzve: Fringia, Ezzel verekedtek az ősei is, magyar hazájukért a pogány ellen, most ezzel védi meg az utód háza becsületét. A várkastély egyik csendes szobájában egy asszony térdel a feszület előtt és imádkozik. Egy összetört szívből száll az imádság és alázattal kéri azt, aki reánk kü d szenvedéseket, bánatot, hogy Ítéljen, védje meg a gyengébbet az erős ellen, az igazságot a hamissággal szemben.

A körülállókban az elszörnyedés moraja fut végig: Prokop e?y irtózatos vágást mér Segnyei fejére. A két kard összecsap, de már csak egy van, mert a Prokopé kettétört és a hatalmas test előre lendülve teljes súlyával rohan Segnyei kardjába, mely a hátán fut ki a hatalmas termetű lovagból, aki végig zuhant a zöld mezőn.

Az Isten Ítélt.

írva maradt ránk ez a történet és fakult írások őrzik a hírét a vitéz Segnyei Jánosnak, a megszabadult török rabnak, kinek vitézi nevéről valamikor hegedősök da o tak éneket és elmondták a ápispataki csodát, a magyar vitéz megvédett becsületéről.

Lorántf f y Zsuzsanna halála.

Irta: Vargha Gyula.

Véa szolga robog be a Pataki Tárba,

Paripája szakadt, egy-habbá Tálra.

C a pzott a szőre,

Vér, sár bemocskolta,

Hátárai a szolga

Fáradtan ledobban a dobogó kőre.

k irincein a rárnép körfllreszi mindjárt,

A T^n odadobja közéjak a kantárt,

S morog sötéten,

Meggörnyedt testtel:

»A tiszteletessel,

Medgyesi Pállal rolna beszédem..

Medgyesi elsápad, látra s szolgái,

— Kinek csakló sirás fojtogatja torkát —

És sóbajt mélyet:

»Fül- mb« sem flntéd,

Már ben idebent ég,

Boldogtalan ember, lelkemben a mérged.

Csak mondd el a hirt, bármilyen átkot,

Mit ránc bűneinkért mért a Magasságot,

Ei kell rieelntnk «

És felnyög a szelga

Könnye-omolra:

»Gyalvnál elesett fejedelmünk.«*)

Kezét Medgyeei Pál kulcsolja imára:

•Légy neki. Úr Jézns, kegyelmes bírája,

Bűneit bocsásd meg . . .

*gi hatalma»,

Óh légy irgalmas,

Nyomorult országunk Ínségét te lásd meg.«

»Óh bár meglátnál . . . Török és tatárkád Gyilkolva, rabolra szanaszét árad,

Népünknek vége,

Odavan oltal a,

Rikóezy halva,

Erdélyt nincs már, aki védje!«

»Hagyd el, öreg, ros«z még sohsc fordult jóra, 6 maga volt épen Erdély megrontója.

Kévéi y bátorságból ...

Hós volt, daliás volt,

Hajh, de azért más volt,

Mint öreg Rákóczy, az a bölce ée jámbor;

Volt mindene, s lengyel koronára vágyott, Pedig édes anyja, ez a kegyes, áldott F-jedelemasszony Hogy’ kérte, hogy’ ótta . . .

A könny azóta

Soha föl nem száradt a jóságos arcon.«

»Oh jaj a szent asszony, a kegyes Zsuzsánna! Hogy mondjam el e gyászt, hisz meghal utána.« »ör g ezt csak hagyd rám.

Aki már-már célnál,

S csak imában él már,

Meg tud az nyugodni Isten akaratján.*

Lorántffy Zsuzsánna ajtajához érve Kopogtatnak. M-dy csend. Belopóznak félve, Szemben egy kis asztal,

Ott üi karosszékén ,

A nagyasszony békén,

Öreg bibliára leborulra arccal.

Ott ül a. nagyasszony. Imádkozva? Alva? . . . Medgyesi rápillant: »ÚrisleD, hisz halTa Bibliája mellett!«

S mint villámtól érve Leborulnak térdre:

»Áldassék, nagy Isten, a te szent kegyelmed.«

*) II. Rákóczy György. ____________________

Az ördög muzsikusa és a szent.

Irta: Bállá Irma.

Karácsony estéje volt, Pongrácz, a fiatal muzsikus hóna alatt a hegedűjével, a kislányának szánt karácsonyi csomagokkal a kezében, gya logszerrel ballagott hazafelé az országúd fasorban. Boldogan megkönnyebbülten lépkedett, mert épen aznap járt le a szerződése, amelyben bérbeadta a lelkét egy esztendőre az ördögnek. Tavaly ilyenkor volt. Az egyetlen kislánya, akit vigaszul itthagyott neki a korán elment felesége, nagybelegen feküdt és Pongrác£ hiába kilincselt valami alkalmazásért és hasztalan szaladgált íühözfához kölcsönért. Az emberek részben a jótékony egyesületekhez, azok a társadalomhoz, a társadalom pedig a valláshoz utasította Pongráczot: és ekkor elkeseredésében bérbeadta a lelkét az ördögnek. Az ördög három hangversenyre szerződtette Pongráczot és 10 százalékot fizetett neki. Pongrácz zsebében vígan csörögtél! az ördög aranyai, de azért -nagyon örült, hogy megszabadult tőle, és a szemébe szeretett volna nevetni az ördögnek, mikor meg akarta újítani a szerződést. De aztán elszégyelte magát Végre is az ördög becsületeden viselkedett és egy ördögtől igazán nem lehet kívánni, hogy mást adjon, mint a lényege, ellentétben némely angyalcimert viselő szemforgatóval. De a szerződést nem újította meg vele, pedig az ördög már dupláját ígérte neki, mert az ördögnek végre Is érdekében áll, hogy igazi vérbeli művész terjessze a muzsikáját. Pongrácznak csak egy vágya volt most már: karjába szorítani a rég nem látott kislányát, Röpködött a sokgalléros köpenye és a nyaka köré tekert sálja és őt is röpítette a vágy és megfeledkezett a nagy városról, meg minden ördögé; öl.

Hál amint igy megy, mendegél, az egyik mellékutró! szembe jön vele egy öreg vak koldus. Pongrácz nagy lelkű felbuzdulásában egy aranyat csúsztatott a koldus markába. Alig, hogy az hálálkodva eltávozott, egy öreg koldusasszony került elő. Pongrácz ahhoz sem akart mostohább lenni és neki is aranyat adott, de már kevésbé jó szívvel. A harmadik koldusnál aztán már megfogadta, hogy bárki kérjen tőle, most már töbo alamizsnát nem ád. így — gondolta boszusan — ugyan hamar a nyakára hágnék az aranyaimnak. Abban a percben észrevette, hogy egy kopott barnaruhás kis öreg, olyan kéregetö barát vagy remeteféle közeledik feléje.

Aa őszülő halántéka remeleformájú pádig senki más nem volt,

mint maga a szent Antal, ez a szór' gos, mozgékony, drága szent, aki az ő — ne vétessék profanizmusnak, — hogy úgy mondjam, gazdasági érzékével ilyenkor, nagy ünnepek alkalmával siet kopogtatni a a sziveken és erszényeken, jól tudván, hogy ilyenkor etlágyul a szív és adakozó lesz a kéz. Azt is jól tudja azonban a jó öreg szent, hogy a gazdagok szive és ajtaja állandóan le van lakatolva, oda nehéz bejulni, mit tehet hát egyebet, mint hogy a szegényeket sarcolja meg egy kicsit a még szegényebbek javára A szegény megértőbb. De Pongrácz most már nem volt adakozó kedvében és ki akarta a szenttt kerülni, akit nem ismert fel. Ám a barnaruhás fürgén feléje tartott.

— Jó estét derék .muzsikus — szólította a szent a Pongráczot, — hallom, hogy aranyak csörögnek a zsebedben Adj belőlük azok számára, akiknek nem jutott ma kenyér és meleg fekvőhely a békességnek ezen az éjszakáján.

De Pongrácz összeszoritotta az ajkát

— Adtam ma már. Többet nem adhatok. Az aranyakat a szivem vérével szereztem és most hazaviszem a kislányomnak, hogy örömet és vidámságot vásároljak érte és hogy ne kelljen neki az emberek ajtaja előtt kérnie hiába.

— Pongrácz, Pongrácz — szólt a szent feddöieg. — Judáspénz az, nem lesz áldás az aranyaidon.

Pongrácz ijedten nézett a remetére, de aztán fölvetette szép fiatat fejéi és sötét szeme föllángolt.

— Hát mit teltem ért tulajdonképen? Szabadságot és szépséget muzsikáltam.

— Tüzet és kést játszottál gyermekek kezére — szólt halkan a szent.

— Elvetted tőlük a Bethlehem békéjét, a gyermekkoruk álmát és mit tudtál adni cserébe? Az örök szomjúságot.

— A sasoknak nem lehet megtiltani, hogy kinöjjenek a szárnyaik és repüljenek — szólt Pongrácz dacosan

— A sasok, azok hadd repüljenek, ha igazi sasok — felelt a szent boszusan, - de minek akarjátok a szegény libákat fölvinni a bérctetőre, ahol semmi keresnivalójuk. Különben valakit a jótékonyságra kényszeríteni igazán nem lehet — tette hozzá, — de egy kicsit ravasz reménykedéssel várakozott még. Ám amikor látta hogy Pongrácczal nem megy semmire, szomorúan clballagoti. Pongrácz utánatekintett. És akkor elrestelte magát. Az öreg remete görnyedlen, nagy léptekkel sietett. A lába meztelen volt, a sarujának csaknem levált már a talpa, a csuhája nyűtt és iti-ott már szinte lefoszlolt a sovány kis vézna alakjáról. Tonzurás fejét behúzta a válla közé, látszott, hogy nagyon fázik szegény. Pongrácz utána akart kiáltani, de szent Antal addigra már eltűnt a sötétben és Pongrácz valahogyan nem tudott már olyan condtalanvidáman lépkedni, mint eddig.

Csak otthon, mikor a kislánya két puha kis karját a nyaka köré fonta és az arcához szorította fürtös angyalfejét, akkor derült föl újra.

— Apuskám, csakhogy megjöttél. Annyira vártalak.

Pongrácz odaadta a csomogokat az öreg cselédnek, hogy bontsa ki azokat és meggyujtotta a kis karácsonyfa qyertyácskáit. Édes csend volt. A szoba ablakából ki lehetett látni az országutra. A csillagok, mintha a fák ágaira lennének aggatva Kék fehér ragyogás és a karácsony békéjének édes varázsa reszketett a bársonyos messzeségben.

— Apuskám, hizelgett a kislány és újra átölelte Pongrácz nyakát

— megígérted nekem, hogy eljálszod karácsonyi ajándékul a kis Jézus bölcsődalát... Azt, hogy: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok .. .* Eljálszod, ugy-e?

Pongrácz mosolygoit és az álkához szorította hegedűjét. Drága gyermekkori emlékek varásza tette körül és a szeme el fátyolosodon.

— Ka apuskám, miért nem koz-