Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)
1925-03-05 / 28. szám
4. oldal. „Komáromi Lapok9 1925. március 5. mikor Elizabeth megtudva, hogy Tannhäuser nem nyert a pápától bünbocsánatot és igy ő nem mehet hozzá feleségül, fájdalmasan borul le az utszéli feszület elé, amely egy megszólalásig élethű óriási fa (nem festett) alatt van s mialatt ott fájdalomtól megtörve énekli esdeklő imáját Tannháuserért Szűz Máriához (Allmächtige Jungfrau, hör mein Flehen!) az ősztől sárgult hatalmas fa lassan-lassan hullatja reája leveleit. Az egész színpad annyira természetes, sehol egyetlen egyenes fal, egyetlen festett kulissza, csak fák, bokrok, cserjék, amelyek közül a színészek előjönnek, vagy ahova eltűnnek úgy, hogy az ember elfelejti a színházat, azt képzeljük, hogy az életnek egy drámája játszódik le szemeink előtt! Átélveztem még a dresdeni operaházban nagyon sok előadást, mint különlegességet megemlítem ezek között Mozart „Varázsfuvolá“-jáét, melynél az egész kontinensen először alkalmazták a megfestett háttér helyett j a fehér vászonra odavetheti képet, ami valami csodás, ködbevesző, végtelen távolságúnak mutatta a színpad hátterét. Nagyon érdekes megfigyelést tettem a j hallgatóságra gyakorolt hatásra nézve két ' Wagner-opera: a „Mesterdalnokok“ és a „Parsifal“ előadásán. A „MesterdaInokok“-ban, ‘ ebben a pompás humorral megírt operában j mikor a végén Hans Sachs az ifjú nemzedéknek ■ lelkére köti, hogy tiszteljék az ősök alkotásait, mert ezeknek köszönheti kifejlődését a „dicső j német művészet“, e szavaknál mint egy ember ’ felált az egész közönség és percekig tartó j tomboló tapssal és éljenzéssel éltette a német művészetet. Ök büszkék erre, és el kell ismer- : nünk, hogy jogosan. Éppen ellentétes volt i ezzel a Parsifal előadása, ennek a hitet és ! bűnbocsánatot hirdető csodás műnek az elő- » adásán egyetlen taps sem hangzott el es j végeztével a közönség csendben, szinte szótlanul hagyta el a helyiséget, mintha nem is színházból, hanem templomból távoznának. Megrázó hatással volt reám Mahler VIII. szinfóniája, melyet a hatalmas, gömbölyű kupolájú, kívülről egészen fekete Frauenkirchében hallottam. Mint egy megható istentisztelet, olyan hatást tett reánk ez a megváltást hireető hatalmas mű, melyet mindenki áhitatos csendben, taps nélkül hallgatott végig. Azután a más alkalommal hallott Requiemje Mozartnak, majd Beethoven diadalmas IX. szinfóniája a testvériség szent himnuszával mind egy-egy nagyállomása művészi fejlődésemnek. Ilyen hatások alatt keletkezett „Sorsunk“ című nagyzenekari suitem, melyben az emberéletet festem gyermekkorunktól a halálunkig s mely annyira megnyerte nagyrabecsült mesterem Striegler Kurt karmester úr tetszését, hogy követendő példának állította osztálytársaim elé. Ennek a sikeremnek pedig szintén az egyetlen titka, hogy sohasem keresem megzenésítésre egyedül és kizárólág az én saját érzéseimet, hanem minden nagy, általánosan emberi érzést akár jó, akár rossz legyen az olyan pontosan megfigyelek, hogy zenémben bármikor vissza tudom adni, ha szükségesnek látom. Sokan kérdezték már tőlem azt, hogyan lehet egy érzést visszaadni, amit az ember önmaga sohasem érzett ? Ez a kérdés művészek között is sokszor képezi a vita tárgyát. Erre én magamra nézve csak egyet válaszolhatok: igen. A végtelennek > látszó Természetben, ahol nem találunk embert, ; csak hegyeket, vizeket, eget, fákat és virágokat át tud az ember érezni dolgokat saját szug- I gesztiója folytán, melyeket korábban embertár- j sainái megfigyelt. Es ezek a pillanatok az alkotó művész előtt a legdrágábbak, ezekben átérez mindent, amit embertársai érezhetnek, ] ezekben nem egy ember az alkotó művész, hanem magában felöleli az egész Emberiséget, annak minden örömét, bánatát, jó és rossz tulajdonságait, hogy azt a saját egyéniségén átszűrve művészete alkotásaiban visszaadja az Emberiségnek. És ez az a pont, ahol legjobb társaság maga a nagy Természet, ahol eltörpülnek bennünk az egyéni énnek kicsinyes érzései, hogy helyüket a mindent átfogó, nagy általánosan emberi érzések foglalják el. Óh, a „grosser Garten“ erdőcskéi, virágai, a pomázszentendrei országúira néző gyönyörű hegyek vagy az Erzsébetszigeti külső Dunapart, hol az Örég Duna habjai lágyan csapkodják a partot, mind-mind kedves segítőtársaim voltak nekem Habban, hogy művész legyek. „Szellemóra“ cimü kamaíazertekari munkám követte a „Sorsunkat*, 11 Nem kell a fővárosba menni!! il fl I mikor * 9* u> N >*N J POLLÁK JULISKA sr * % 1 > utódánál be es B Komáromban, Nádor-u. 17. sz. © X X o olcsóbban beszerezhetők a legújabb & #Q s és kényelmes gummi és halcsont< fi nélküli hasfüzők és melltartók X — orvosi rendeletre is. — N *M N Bőrkeztyük nagy raktára! — Keztyűk r 0* ifi li tisztítása és javítása! — Selyem és flór— harisnyák nagy választékban 1 — B I végighallgatta azt, mert mint mondta; nem tud vele betelni, annyira eredeti, annyira egyéni a zenéje és olyan kifejező, hogy ha nem látja is a cselekményt, akkor is pontosan megért mindet.* Jemnitz Sándor, aki maga is zeneszerző szintén nagyon alaposan óhajtotta munkámat ismerni, es úgy nyilatkozott róla, hogy egy rendkívül érdekes újítás, mert az ének részére egészen új kifejezési lehetőségek útját nyitja meg. Hasonló nyilatkozatokat közöltek le előadásom után a budapesti napilapok, melyeket azonban már az itteni lapok is átvettek, így azokat a mi közönségünk már ismeri. Hogy a jövő mit hoz számomra és operám számára, azt persze még nem tudhatom, de remélem, ? hogy nem hiába dolgoztam vele. 52 ennek alapgondolata Dresdenben, a Sophienkirche csodás kriptájában támadt fel bennem. Tavaly nyáron a leipzigi Steingräber-Verlag kéziratban levő kompositiók részere felállított közvetítő központjába — hova csak a legszigorúbb bírálatot is elviselő munkákat vesznek be, miután ezek művészi értékéért a Veriag felelősséget vállal — felvették az én „Szellemórámat“ is. Az az őröm, amit éreztem, mikor nevemet először láttam meg ezzel a kompositiommal kapcsolatban egy az egész világon elterjedt zenei szaklap hasábjain, szintén egy lépcsőt képezett ahhoz, hogy megacélozva akaraterőmet a további küzdelemre, közelebb segítsen művészi céljaim eléréséhez. Közben kialakult nálam teljesen szövegtelen operám gondolata. Az alapeszme, a történet maga már dresdeni tartózkodásom alatt keletkezett, de akkor még magam is szöveget terveztem. Hazakerülve elkezdtem operám szövegét írni. De bármilyen dicshimnuszokat hallottam is operám készülő szövegére, én magam sehogyan sem voltam véle megelégedve. Pedig nagyon soknak megmutattam éppen a saját kétségeim végett is és mindenki nagyon dicsérte, csak én nem. Éreztem, hogy ez a munka nem adja teljesen az én egyéniségemet, az én gondolataimat, hogy a legjobb szövegre irt zene sem fogja tudni olyan szabadon, olyan közvetlenül es olyan drámai erővel visszaadni szereplőim érzéseit, ahogyan én azt akarom. Eldobtam a szöveget és félretettem egy időre az egész operát, pihent igy szegény majd egy évig. Ezalatt azonban komoly tanulmány tárgyává tettem a koloraturás énekstílust. És itt megtaláltam amit kerestem. Mikor egy-egy drámai pillanatnál a zene lerázza vállairól a lusta szöveget és összetörve az általa reárakott bilincseket korlátot nem ismerő szilajsággal szalad tovább, hosszú frázisokat írva le egyetlen szótag fölé — mennyivel több, mennyivel határozottabb kifejezést nyert ezáltal! De igy a szöveg érthetetlen marad. Hiszen mire a többütemes zenei frázissal megnyomoritott egyetlen szótagocskának a folytatását meghallja a közönség, az elejét már el is felejtette. És mégis megértik. Igen, mert a szöveg helyébe az érzések leghatalmasabb, legjellemzőbb és leginternacionálísabb nyelve lépett: a zene. Ilyen gondolatok mellett kialakult szövegtelen operám eszméje. Kiváncsi voltam magam is szakértők véleményére, de meg aztán értesültem is róla, hogy többen, kik már hallottak operám különleges volta felől, nagyon érdeklődnek iránta, — tartottam tehát operámról nov. végén Budapesten a sajtó meghívott képviselői előtt egy ismertető előadást. A hatás,' amit munkámmal itt elértem, nagyon kellemes volt reám nézve. Mindenki, aki hallotta, a legteljesebb elismerés hangján nyilatkozott operámról, többen pedig valósággal lelkesedtek érte. Előadásomat a kritikusok „szűk családikör“-ében tartva mindenjelenlevővel személyesen beszélhettem és hallgathattam meg véleményüket. Dr. Kern Aurél, a Nemzeti Zenede igazgatója úgy nyilatkozott róla, hogy operám rendkívül értékes munka és ha eszmém követőkre talál, úgy korszakalkotóvá fog válni a zenetörténetben. A „Zeitschrift für Musik“ leipzigi szaklap előadásomra kiküldött tudósítója (Lux operaénekes az akadályozott Fliegl zongoraművész helyett) annyira lelkesedett operámért, hogy miután a kritikusok nem egyszerre jöttek és így háromszor kellett előadásomat újta kezdeném — mind a hárómszór Értesítés* Van szerencsém a n. é közönség szives tudomására sdni, hogy Megye-u 9. sz. alatti (a Központi szállóv t szemben) úri-fodrász termemben női fodrászat és manicür részére külön fülkéket rendeztembe. Kívánatra házhoz is küldök Taljes tisztalett el GyOf^jy 154 úri- és női-fodrász. Jókai szeme. Irta: Feszty Árpádné Jókai Róza. Ki ne figyelte volna a falhők játékát a tó felett. Sötét, viharos hatalmas vonalak hullámzanak, egyszerre megszakad egy felhő, hibukhanik a nap, a barna, súlyos tömegek elhúzódnak és helyükbe ragyogó aranyszin csodák jönnek. Úszó tündérpaloták; aranysárkányok, vitorlás gályák, páncélos lovagok, arany báránykák ezüst mezőben. Aztán megint sürü, sötét íelhök. Hirtelen vakító fény... tán vidám cikkázott át a égen? Sürü, sötét felhők, megint bárányfelhők, vonulnak, változnak, követik egymást, míg végre kiiisztul az ég és csak a harmonikus, mosolygó kék nyugalom ömlik el a tavon ... Tíz éves lehettem, mikor, egy csendes, szép nyári estén a füredi terraszon először tükrözte vissza telkembe ezeket a képeket az a bűbájos szempár. Szemben ültem vele. 0 a Balatont nézte, én ötét. Csak szeretetbö), ragaszkodásból, mint kutya a gardáját. Néztem a jóltevőt, a szelíd jó embert, akit Papának, Pápinak tanítottak nevezni. S ahogy néztem, elállt a szívverésem. Azt kezdtem érezni, valami csoda történik. Az én húsból, vérből való Pápim különös, földöntúli lénnyé változik át... Mint a hipnotizált, néztem, néztem .. . A két szeme, két kis színpad, mint a tó tükre a sötét felhőktől, elborult. Valahol nagyon, nagyon messze járt a lelke: hósivatagokon, kietlen pusztákon, elhagyott tájakon és valami nagyon, nagyon szomorú dolgok történhettek azokkal, akik sötét árnyakként surrannak a vigasztalan tájakon keresztül . . . Szomorú? Dehogy! Hisz nincs is szomorúság ! A sötét felhők elhúzódnak, fényár, derű ragyogja be a kis színpadokat, gyönyörű, fiatal teremtésekkel nagyszerű dolgok történnek virágok, rózsák között, mosolygó ég alatt . . . Milyen boldogok lehetnek, akik ott most örök szerelmet esküsznek egymásnak. Azután ők is eltűnnek, ngy mint előbb a szomorn alakok. Most különös, fantasztikus, soha nem látott vidékeken vándorol a lelke . . . Megint emberárnyak suhannak át a kis színpadokon: angyali jók és pokoli rosszak, nagyon boldogok és nagyon boldogtalanok, de nekünk egyformán kedvesek: Sk, mind: a Jókai hősök. i
