Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)

1925-02-21 / 23. szám

4. oldal.

Komárom» LmpuK -1925. február 21

Aztán nem is láttam azóta... azt se tud- , tam hol, merre van ? Elninte nem is akartam tudni róla. Hanem aztán, mikor eltűnt — mi- j kor keresték, halálra keresték... Óh, hiszen az én fiami Már azt hittem meghalt, megölték... Istenem, most levelet küldött, titokban, meghitt ember utján I Tehát él, él... Oh áldott, óh áldott a keze írása!

Nem szavakba öntve mond la ezt el az a jó öreg asszony, hanem ez mind csak úgy átvillant a gondolatában, egy pillanat alatt, mint mikor a villám egy szemrebbenésnyi időre megvilágítja a viharos éjszakát, úgy, hogy mire az ablakhoz ért, mind el is tűntek ezek a gondolatok, érzések, a múlt sötét éjszakájába; csak az utolsó maradt meg a felszinen: a valóság, a jelen, az, hogy él a fia, akire úgy kellene haragudnia. Hiszen itt a levelei

Úgy remeg az édesanya keze, amint az ötlik eszébe, vájjon nem tömlöcböl küldi-e ezt a levelet ? Jaj, ha búcsúlevél találna lenni ez az írás! Hiszen a vésztörvényszék olyan könynyen végez mostanában. Nagy kő esik le a szivéről, amint végig olvassa a néhány sort:

„Kedves Anyám I Beteg vagyok. Az édesapám szokott betegsége lepett meg engem is. Tudom, hogy ennek csak egy orvossága van, amit kedves anyám tud elkészíteni Arra kérem, hozza el ezt az orvosságot Budára és ott keressen fel Kovács János néven az Adlitzervendéglőben.“

Eddig a levél; se dátum, se aláírás. Minek is az, mikor olyan jól tudja az, akinek szól, hogy kinek az írása ? Valami örömtől és szánalomtól vegyitett elérzékenyülés ömlött el az édesanya szivén, mikor végére ért a levélnek. Öröm a fölött, hogy aggodalmai nem váltak valóra, de szánalom — óh, a szánalomra több ok van. Elsőbben is a betegség. Hiszen j nem lehet nagy haj, csak afféle köhécselés, j ami gyakran meglepte az apja tüdejét is, ha megfázott. Hanem az a tudat, hogy a fiú is j örökölte az apja betegségét, egyszerre, mintha közelebb hozta volna a fiút az anyához, akinek pedig — ezt sohasem lehet elfeledni — annyi oka volna haragudni.

Aztán a szánalom másik örök forrása az anyának, hogy még mindig névtelenül kell rejtőznie, idegen helyen, vendéglőben lappangnia, ; nincs foglalkozása, nincs senkije, aki ápolja. Az az asszony bizonyára nem törőeik vele.

— Hazahozom őt, — vágott bele ez a gondolat az édesanya szivébe. Legyen itthon prókátor, kezdjen uj életet; hiszen még csak huszonöt éves, egy egész élet áll még előtte.

Ez a hirtelen elhatározás, mely egyébként | aleptermészete volt az energikus Pulay Mária asszonynek, egészen fölfrissitette őt elérzékenyültségéből s bármennyi oka volt haragudni fiára anyai önérzetének megsértése miatt, rögtön elnyomta ezt anyai szeietete; most szüksége van rá a fiának, most ott kell lennie mellette. Meg aztán felcsillant az a remény is, hogy most ki lehet ragadni Móricot abból a környezetből, amelybe anyja akarata ellenére került.

— Károly fiam, Klára lelkem, levél jött Mórictól, olvassátok I

Károly az idősebb fia volt özvegy Jókaynénak, Csontos Klára pedig ennek felesége. Olt laktak együtt a zsalugáteres házban. A hívásra bejöttek, de még inkább a nagy hirre, hogy Móric levelet küldött, melynek elolvasása után mindjárt meg is kezdődött a családi tanácskozás.

Öreg jókayné mindjárt bevezetésül kijelentette elhatározását, hogy elmegy Budára és hazahozza a fiát. Károly rögtön helyesléssel fogadta a tervet, csak Klára asszony tett ellenvetéseket.

— Hogyan? Édesanyánk odamenne hozzájuk; ahhoz a nőhöz, aki úgy eltántoritotta Móricot tőlünk ? Aki ellen épen édesanyánknak volt oly sok és alapos kifogása.

Az édesanyát nem lehetett ilyen egyszerűen eltériteni feltett szándékától. Hamarosan kész volt a válasszal: .

— Nincs az az asszony már ott. Tudom én azt, ismerem én az ilyen „művésznőket", nem tudnak azok olyan sokáig egy helyen maradni.

— Én meg ismerem Móricot, válaszolt a fiatalasszony. Az ő szelíd lelke visszariad az elkerülhetetlen szemrehányásoktól. Hátha ismét elbuvik a találkozás elől ?

Jókayné majdnem megharagudott menyére az első szavakért, hanem aztán a dicséretbe burkolt korholás megbékítette. Inkább megigérte, hogy nem tesz szemrehányást Móric fiának.

Klára asszony most a hosszú ut fáradalmára és Jókainé magas korára alapította ellenvetéseit. Igaza is volt, mert 1850 ben még nem jártak vasatak, kocsival meg egész napi ut Budáig, jókayné betöltötte már akkor a hatvanadik évét, nagy törődés ilyen korban az utazás. De az édesanya erre is tudott orvosságot.

— Elvisz a gőzhajó félnap alatt. Elmegyek, punktum.

így történt, hogy másnap ebéd után Jókay józsefné nemzetes asszony Károly fia kíséretében és a kitapasztalt hatású herbateának való szárított füvekkel fölszerelve hajóra szállt a komáromi révnél A hosszú nyári nap is alkonyodóra fordult mikor megérkeztek. Nem kellett sokáig keresgélniök, namar eligazították őket az Adlitzer hotelhez. Ebben i: könnyen megtalálták a Kovács János szobáját.

Kovács János — erre a névre szólt az útlevél, mellyel tardonai rejtekhelyétől Budáig utazott Jókai, ezt a nevet kellett egyelőre használni a vendéglőben is — otthon volt, mint ahogy illik egy jó nevelésű bujdosóhoz. Még pedig nem is egyedül volt. A felesége volt nála látogatóban.

A belépők meglepődve állottak meg az ajtó közelében. Jdkai frissen, vidáman ugrott fel az asztaltól, mely mell éti eddig ült s tárt karokkal rohant anyjához. Nincs akkora harag soha az édesanya szivében, hogy rég nem látott és most karjai közé futó gyermekét, bármit vétett is ez ellen, el tudná taszítani magától. A könnyek leolvasztják a fájó emlékek éles jegeceit. De az édesanya nem is haraggal jött már ide, hanem csak féltő gonddal, hogy fiát elhagyatottan, betegen fogja találni. Meglepetése kétszeresen jóleső volt. A betegágy helyett terített asztalt, a magány helyett asszonyt talált fiánál c-aládias, meghitt együttlétben.

És méghozzá milyen asszonyt? A viszontlátás első szavai és ölelései után, mihelyt kibontakozott öreg Jókayné a Móric fia karjai közül, éles tekintete rögtön arra a nőre esett, akit most látott először, de akiről ludta, hogy csak a felesége lehet a fiának. Még volt két lépésnyi távolság köztük.

Laborfalvi Róza mozdulatlanul állt eddig; magas termete, telt alakja méltóságteljességét enyhítette kissé lehajtott feje és félig lehunyt szempillái. Egész lénye tartózkodó, várakozó magatartást árult e>, me’yet középen kétfelé választott, hullámos fekete haja még egyszerűbbé, még vonzóbbá tett. S aztán amint megérezte az öreg Jókayné rá eső tekintetét, fölemelve nagy szemeinek nézését, nyugodt mozdulattal borult elébe s megcsókolva kezét, melegen, mintegy suttogva rebegte e szót: édesanyám.

Nem volt ennél nehezebb szerepe Laborfalvi Rózánek sohasem és mégis ezt játszotta meg a legnagyobb sikerrel: meghódította férje édesanyját. Nem volt abba semmi színpadi művészet, csak melegség, őszinteség, igazság; nem ezrek hódoló tapsa volt az eredménye, hanem csak egy szív dobbanása. Mialatt Jókai Mór a testvérbátyjával ölelkezett össze, azalatt az öreg Jókainé sirva emelte fel magához azt az asszony, akitől eddig képzeletben minden jót, szépet megtagadott, de akinek szépsége és meg alázkodása most telje-en lefegyverezte.

Két ellentétes világnézet, két pólus jutott itt egymás közelében, amit már nem volt nehéz teljesen kiegyenlíteni.

— Fiam, te azt Írtad, hogy beteg vagy.

— Már meggyógyultam, édesanyám. Az én jó feleségem tudja az orvosságát ennek a betegségnek is. Ugyanazt a herbateát főzte a számomra, amit édesanyám szokott boldogult apámnak.

Ezzel is egy fegyver esett ki az anya kezéből. Mikor aztán Jókai eldicsekedett anyjának azzal is, hogy felesége hogyan kisérte el menekülő utján, hogy rejtette el őt a Bükk rengetegében, hogy szerzett neki szabadulást, hogy élesztgette csüggedésében, hogy bátorította, ápolta, mentette ki bajból, veszélyből, biztos halálból, akkor már elhitte édesanyja is, hogy tud szeretni hűséggel, odaadással, önfeláldozással az olyan nő is, aki mindennap más alakot „játszik“ a színpadon, de otthon — otthon nem játékot mivel, otthon csak egyszerűen: feleség.

Másnap ismét utrakelt özvegy Jókayné a Károly fiával hazafelé, Komáromba, de mielőtt búcsút vett a kisebbik fiától, meghívta „kedves lányát“, Laborfalvi Rózát az apai házba, a Szombathy-utcai zöld zsalugáteres házba; otthon pedig azt mondta a másik menyének, Csontos Klárának:

— Nem hoztam haza Móricot. Nyugodt vagyok, jó kezekben van ott is Úgy sem pTÓ- kátorkodhatnék nyilvánosan idehaza sem.

T

1

Nem kell a fővárosba menni! t

mikor

POLLÁK JULISKA

utódánál

Komáromban, Nádor-u. 17. sz.

olcsóbban beszerezhetők a legújabb és kényelmes gummi és halcsontnélküli hasfüzők és melltartók

— orvosi rendeletre is. —

Bőrkeztyük nagy raktára! — Keztyük tisztítása és javítása I — Selyem és flór— harisnyák nagy választékban! —

52

f

I

Jókai emlékezete.*)

Irta: Ölvedy László.

A porlasztó Idő sötét malmában, őrlődik rendre minden századév,

De tüzoszlopként ragyogó e név, i Vezet a puszta magyar éjszakában.

Sugára, fénye máig sem fakult,

Föltárnád véle s jövőt kér a múlt.

! Szülték vajúdó, forró, terhes évek,

Midőn kockán egy nemzet sorsa volt. j Áld-é a gyermek, vagy átkoz a holt?

Örjitő, döntő perc: halál vagy élet.

Rab volt a nép, lenyesve szárnyai S e faj véréből termett Jókai.

I ,

Es szólt: én elvezetlek koldus népem,

Ahol örök a fény, a nap meleg.

Kacagnak ott a boldog emberek,

Nem látni fodros gondfelhőt az égen.

Az ifjú szép álmok szerelmese,

Selyemkarjával ringat a mese.

Gonoszság fojt és főidre nyűgöz itten Szabadon messze szállni nem lehet,

Bár hívnak távol kéklő tengerek, i Itt sorvadunk kesergő, szürke hittel.

Magyar Ikarusz: bénán teng alul,

i Százszor tör égbe, százszor visszahall.

<

Hazug zsibárus, csalfa mánál I Alkossunk szebb és nemesebb valót . . .

! . .. A mesetenger : LStod a hajót ?

Jókai áll pirosló árbocánál.

Fehér hajó bíbor vizekre száll,

Röpíti eszme, tiszta ideál, i

Nagy igék vannak írva zászlajára,

Mert örökkétig tart a küzdelem:

Előítélet, gazság, félelem,

A rossz és Jó kél itt ádáz csatára.

Elvész, mi gyarló, önző, emberi.

A lényeg győz: az örök isteni.

1 Ártatlan, hivő gyermek lesz az ember, Fehérre mossa szenvedés, a harc.

Sugárzó napba nézzen minden arc És éljen holtig áldott szerelemben.

A szépség és a szív mindenható,

Rut szennyen, bűnön mindig győz a Jó.

Csak egyet int a bűvös mesemondó,

; S tárul a rejtő, mély téngerfenék. i Csodásabb, mint édes tündérregék, Káprázatos kastélya kincset ontó.

(Költő csupán e varázsló neve,

Ajkáról perdül nyelvünk gyöngyszeme.

I És minden gyöngyben, szóban benne reszket I Valami néma fájdalmas erő.

Múlton borong, sirat törökverő;

Elődöket és száz magyar keresztet,

Mely láthatatlan ott ég vállain,

S virraszt a költő fájó álmain.

*) A komáromi Jókai Egyesület ódapdlydeutot jutalmat nyert költemény.