Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)
1925-02-21 / 23. szám
1925. február 21. »Komáromi Lapok* 5 »Sdal Oszlik a köd, sok pártos, balga század Elénk villan Erdély aranykora. Majd Lőcse fehér, titkos asszonya: Szeretet, féltés, árulás, alázat, A lelkünk zengő hangszerén zenél. Zokog- a gyász, sikolt a szenvedély. És jön az uj magyar, Kárpdthy Zoltán, A testet öltő vakmerő remény . .. Harc: uj bilincs. A Véres könyv beszél, Hogy omlott porba mindmegannyi oltár. A nemzet él, hőst és férfit kíván — Győztes ábrándja lelt: Berend Iván. lm, ez a költők örök hivatása. A lélek zajló mélyében kutat, A tévelygőknek jó ösvényt mutat, * Harangot kondit uj feltámadásra. És igéivel, miket elvetett, Újjá teremt egy árva nemzetet. Száz esztendő suhant el, hogy Komárom kiadta nékünk legnagyobb fiát. Most is halljuk: örök szimfóniák Zendüinek ajkán s győznek a halálon. Jókai él: kísérjen diadal, Mese, királya, megváltó magyar 1 Idegeit éppúgy mint izmait, hogy kellőleg működjenek, úgy kell kezelni, mint ......— bármilyen szerkezetet. = Ön köteles egészségét ápolni. Ezen kötelezettséget könnyen teljesítheti, mert az ehhez szükséges legjobb eszközt ...........ma már . .............. 5 korona 50 fillérért vásárolhatja. Értéktelen utánzatokat utasítson vissza, minthogy önnek fizetni kell; tehát a legjobbat kérje. Ez a jól ismert A E.FA Menthol sósborszesz. I 39 Mindenhol kaphatá. Ms»a 5.50 ICc. g f Emlékeim Nagypapáról. Irta: Feszty Masa. Istenem! Igaz, hogy négyéves voltam, mikor Nagypapát utoljára láttam, mégis sokszor kétségbe esem, ha Mama mesélni keid az ő gyermekkori emlékeiről. Neki sincsenek abból a korból pozitív impressziói, csak foltok, hangok, rezgések, fátyolosán. ködösen. De azok mégis oly szépek, mélyek, örökemléköek. Hát annyival ostobább, üresebb, hidegebb gyerek voltam én? Miért, — hogy nekem pár kis, apró jelentéktelen eseményen, hangulaton kívül, semmi, semmi mélyebb impresszióm? Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy ez nem rajtam múlott. . Ennek a természet rendje szerint így kellett lesni. Mama tragikus sorsú gyerek, — akire a szomorú, rideg házban nap csak Nagyapapa szeméből ragyogott. Nagymama, — tragédia, — komor, szigorú asszony, aki gyengeségnek tartotta a szeretetét kimutatni. Akkor csókolta meg, amikor aludt, — hogy ne is tudjon róla. Mint a napraforgó — szegény, anyátlan kis leány — csak a felé a szép szőke, kékszemü fej felé fordulhatott, ha szelídségre, melegségre, mosolygásra vágyott. Neki Nagypapa volt az egyetlen, a minden, az élet. De én elkényeztetett kis princesszin voltam, aki az általános becézés, szeretet, gyengédség valóságos melegágyában nőttem fel. Azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik azt hiszik, hogy a világon minden: Nagypapa, Papa, Mama, nénik, bácsik, meg a csillagok, fák, virágok is mind, mind az 6 kedvükért az ő szórakoztatásukra vannak a világon. Akár a babáik vagy játékaik. Az ilyen gyereknél megoszlik a szeretet és akárhogy szeret is egyet, az az egy sose lehet a minden. De amekkora darab szivemből Papa, Mama, bácsik, nénik mellett, egy darabban üresen maradhatott, ezt aztán teljesen megtöltötte a Nagypapa iránti rajongás, — ez bizonyos. Talán a szuggesztió is hozzájárult, mert Mama igen fanatikusan akarta, hogy Nagypapát szeressem a világon legjobban, — talán csak az ő bűbájos lényének a hatása, — de az tény, hogy ő mindenkinél kedvesebb volt nekem. Pedig ez nagy szó, annál, akinek olyan jó édesanyja van! Volt egy kedves kis gyermekkori imám, aminek a végén Jézuska jóságába ajánlottam mindazokat, akiket nagyon szerettem. Legelőször persze Nagyapát mondtam mindig. De iaj volt, ha egyszer eltévesztettem véletlenül. Újra kellett kezdeni az imádkozást. Pedig ez nagy büntetés a kis gyerekeknek 1 És így volt mindenben. Nagypapa, csak Nagypapa. Nagypapa mindenben, mindig; — ha kérdezték tőlem, kit szeretek legjobban ? Nagypapát, — azlán sok sok semmi, — aztán a Papát meg a Mamát. Hogy tényleg így éreztem-e? Vagy csak Mama fanatizált ? Vájjon mégis nem őt, Mamát szerettem-e legjobban? A természetes ez lett volna. De azt hiszem — tényleg Nagypapa volt az első. Papával csak később, mikor már „ember" lettem, fejlődött ki közöttünk az a gyönyörű viszony. Pici koromban unt. Pedig azt mondják, nagyon aranyos gyerek voltam. De ő túl energikus, túlideges, túlnyughatatlan, mozgékony volt ahhoz, hogy egy kis totyogó, selypítő jószággal bíbelődni tudott volna. Meg azután ritkán is láttam. Sose ebédelt, vacsora alatt pedig már az ágyscskámban feküdtem. Nagypapa, az más! Lappapát (így neveztem). nagyon szereti Carrika. Ö minden reggel, kávézás uíán szép meséket meséi neki. Aztán nem unja ezer csacska kérdésre felelni. Ebéd után, ahány új francia szót tud, annyi szép, fényes uj krajcárt kap tőle. Aztán olyan jó vele sétálni, Nem siet úgy, nem lép olyan nagyokat, mint a többi nagy ember. Olyan szépen ejtipegünk mi ketten. S hogy szeretünk együtt sétálni! Aztánjengeri malacaimat is szereti. Minden reggel együtt etetjük őket a Svábhegyen. Svábhegyen I Milyen jó, ott, a Svábhegyen ! Reggel, kávézás után, először a virágos kertet barangoljuk be. Minden rózsafát, minden külön szál rózsát megvizsgálunk, megtárgyalunk: mennyit fejlődött tegnap óta? Kinyi* ■ e már ez, vagy az a szép bimbó? Nem Ihulío t-e le az a gyönyörű, nagy Lafrance rózsakirályné. amelyik tegnap már teljes pompájában virított? Aztán megyünk a szőlőbe, szilvásba, körtésbe . .. mindent megmustrálunk, mindent együtt megdiskurálunk. Milyen jól is értjük mi egymást! És milyen jól tudunk mi viperát ölni együtt! Bizony 1 Mert egyszer azzal is találkoztunk ám! Amint mentünk, mendegéltünk a szőlőben, a szerpentin úton, egyszerre csak jött felénk ágaskodva, sziszegve, egy csúnya, szürke kígyó. Én cseppet se féltem, meg akartam fogni, de Nagypapa elrántott s úgy odasuhintott hozzá a vasvégü botjával, hogy menten szörnyetdöglött. Akkor magyarázta meg aztán, hogyha megcsípett volna minket, meghaltunk volna. Bizony! Ilyen hős az én Lappapám! Nem is félek én a világon semmitől, ha Nagypapa meg a botja velem vannak. Az a boti Az egy csodabot. Attól még a Néió kutya is fél. i Nem üt meg vele senkit, semmit Nagy■ papa. mert mindent sajnál, de ha akarná, hát ezzel a bottal az egész világot meg tudná verni. Én azt biztosan tudom, a Majorosék Gyulája is, mondta. Ó, a Nagypapa! Az mindent tud, amit akar! Az a világon a legokosabb ember. És mindent meg tud magyarázni, amit látunk és nem értek! Hogy szereti az ő Camikáját! Kivágatta a fák gyökereit, hogy el ne essem bennük, mikor karikázom. Csak karikázni nem tud. Kár. Milyen jó volna, együtt karikázni! De mást mindent együtt csinálunk. Együtt írunk is. Bizony, ő mondta! Azt mondta: gyerünk írni, Camikám. És azt is mondta, hogy ha ott ülök a lábánál, mikor ir, hát jobban megy neki. (Mert ő mindig leírja azokat a meséket, amiket reggel mond nekem, hogy a nagyok, akik már tudnak olvasni, azok is meghallják ) Ö, a Lappapa! Olyan nincs a világon egy gyereknek se, olyan nagypapája. Milyen szobája van! Mi minden van abban! Azok a csigák, nagyobbak mint a fejem ott, az üvegszekrényben. Meg azok a könyvek Gyémánttal, rubinnal, arannyal vannak k rakva, mint a mesékben a tündérkirályok pa lotái, meg ruhái. Hogy csillognak, ragyognak! Meg azok a furcsa hosszú, gömbölyűk, olyanok kicsiben mint az oszlopok, amiken a hirdetések vannak. Csak ezek szebbek, mert bársonyból vannak. Nem tudom, miért vannak, de szépek, nagyon szépek ... Ó, de jó ott lenni a Lappapa szobájában Milyen jó is a Jézuska! Hogy nekem annyi mindent ad. Szegény Gyula.,. annak semmije, semmije nincs. A papája mindig megveri, a mamája mindig részeg, nagypapája meg nincs is, nem is volt soha és játéka sincs... hogy sajnálom szegény Gyulát. És Mama azt mondja, hogy olyan sok ilyen gyerek van, akire nem gondol a Jézuska Karácsonykor. Azért kell nekem mindig öreg játékokat adnom a Gyulának meg más gyerekeknek, akiket nem is ismerek. Drága, jó Jézuska, köszönöm neked, hogy adtál nekem annyi játékot fehér ágyacskát, tengeri malacokat, meg ilyen jó Nagypapát . . . meg Papát, Mamát, Katkát, Margit nénit . . . Aranyos, jó Jézuska! Mert ilyen önelégült, boldog kis gyerek voltam én. Hittem a Nagypapa és a csodabot erejében, meg még a Néró kutyáéban is, akik minden bajt elhessegetnek felettem. De hisz különben a világon nincs is baj. Mi volna? Egészséges, mosolygó körülöttem minden és mindenki. (Katka még a halottaskocsikra is azt mondta nekem, hogy azok „menyasszonyi kocsik“ s valamelyik mesekirálykisasszonyomat viszi most a királyfija esküdni.) Az egyetlen szomorúság, hogy néha egy csirke, egy macska, kutya megdöglik. Milyen jő, hogy az emberek nem döglenek meg! (Csodálatos, hogy bizonyos ős ösztönöket j nem lehet megölni. Egyszer Papa sokáig nem jött ki nyáron a Svábhegyre. Egyszerre, mint akinek valami ijesztő tudás villan át az agyán, 1 rémülten kérdeztem: Csak nem döglött meg \ a Papa is, mint a kanári madár?) Igen, milyen jó ez, — hogy mi örökké élünk. És örökké, örökké ilyen jó dolgom lesz és igy fognak szeretni. . De azért mégis, hogy van az, hogy olyan 5 hosszú ideig olyan jó egyik embernek és olyan l rossz a másiknak? Miért, hogy engem úgy szeret a Jézuska ? Nagypapától kérdeztem, hogy őtet melyik Karácsonykor kaptam? De azt mondta, már nem emlékszik. Milyen jó ő, Istenem! Egyszer kaptam ki csak tőle életemben. Mindig elfelejtem felöltöztetni a babáimat és úgy hagyom őket szanaszéjjel. (Úgy látszik, a későbbi aktfestő tört már ki akkor belőlem.) Hát egyszer meglátta a Nagypapa s olyan haragosan nézett rám, hogy szinte féltem tőle s azt mondta, hogy milyen mama leszek én, ha felnövök? Meg hogy nem szégyenlem magam a babák helyett? Meg hogy megfáznak.
