Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)

1924-04-19 / 48. szám

19S4. április 19.

f aktái.

Ezekkel a korántsem uj megállapításokkal azonban még messze vagyunk a gyermek idegességétől. Ha figyelembe vesszük azonban azt a megállapított tényt, hogy a neurastheriának az egyes életkorokkal való Összefüggésében bizonyos eltolódás vehető mindinkább tűre, úgy ez a körülmény már közelebb hoz bennünket a gyermekhez. Mig azelőtt az „idegesség“ a már munkában álló existenciával bíró korosztályok előjoga volt, ma az életlehetőségek rosszabbodása folytán azt tapasztaljuk, hogy az életbe kilépő fiatalabb korosztályok is jó adag idegességgel „felfegyverkezve" indulnak a harca.

És ezzel kapcsolatban, mint a mi számunkra már jobban számba jOvő adat szerepel az a körülmény, hogy ezen két korosztály határán fekszik körülbelül a házasság, amely házasság már bizonyos fokú idegességgel „kistafférozott“ egyének kOzOtt jön létre, nem is beszélve arról, hogy a mai kor a házasság létrejöhetéséhez szükséges corufort-tal sincs túlságosan berendezve.

No, de mi kOze mindehhez a gyermeknek, pláne a csecsemőnek?

Amig ezt a világot meg nem látta, addig egyáltalán nem volt semmiben hiánya, viszont akármilyen keserves ez a világ, amelyikbe bele született, rá nézve ez még hosszú ideig gondokat nem jelent. És az anyatejet akár durván szőtt „ümOg" mOgül szívja, akár csipkével szegélyezett fehérnemű mögül kapja, egyformán egyik sem „lélekölő munka“ a számára. A cucli atán érzett „szerelmi bánata,í is látszólag minden megrázkódtatás nélül múlik el felette és a „környezet fogyatékosságát“ akkor se veszi a szivére, ha a játék mackónak hiányzik is az egyik lába, vagy akár mind a két szeme.------Nos a gyermek idegessége egyenes következménye a szülők idegességének. Részben, mint örökölt tulajdonság, részben mint nevelési eredmény. így tehát, ha indirekte is, a gyermek idegessége épp úgy köztünet, mint a felnőtteké.

Ha most az ideges gyermek jellegzetességeivel akarunk megismerkedni és mindenekelőtt a csecsemőével, leghelyesebbb, ha minden tudományosság mellőzésével jó megfigyelőképességü szülők észleleteit használjuk fel. És ezeket a megfigyeléseket Összevetve két egymástól élesen különböző gyermektypus képe alakul ki előttünk.

Az egyik fajta, ha táplálékát elfogyasztotta és ettől elfáradt, elalszik és alszik a legközelebbi szoptatásig, anélkül, hogy a szobában járók, kelők esetleg hangosan is beszélgetők zavarhatnák.

A másik fajtát, ha egyáltalán rövidesen elaltatható, a legcsekélyebb nesz felriasztja álmából, elegendő az ajtó kilincséi megnyomni, egy nem is nagyon súlyos tárgyat leejteni, vagy csupán az ágya. illetve kocsija mellé lépni. Hogy a felébredés után sírni kezd, azt senki tőle rossz néven nem veheti, tekintve, hogy egyelőre nem igen áll más mód rendelkezésére, hogy nemtetszését kifejezze.

A csecsemők nagy része, ha ágyacskájában ébren fekszik és bárki idegen hozzálép és j ráraosolyog, barátságosan visszamosolyog, az Illetőnek a kezében vagy ruháján levő fényes í tárgy után nyúl, egyszóval barátkozásra kész.

A másik fajta szemmelláthatóan összerez- . zen, ilyenkor őrült sírásba kezd és kapálódzva j tiltakozik minden barátságos közeledés ellen. <

Később, ha már a napnak csak bizonyos j részeit keli az alvásnak szentelnie, az egyik gyermek minden különösebb nehézség nélkül alszik el és alszik mint a tej, — a másik fajta uéha fél órahosszat is nyitott szemekkel fekszik, még a „bölcsőben“ és az altató már egész műsorát élűiről hátra és visszafelé elaltató-dalolta és őkegyelmessége még mindig nem alszik, talán sokkal inkább maga az altató.

Az egyik fajta órákig jókedvűen kapálódzik az ágyáoan, egy egy gummiból való lovacskával a kezében, amelynek végtagjait vagy a fejét többször egymásután végig kóstolja, — a másik fajta „megkívánja“, hogy állandóan foglalkozzanak vele, folyton babusgassák, a gyerekkocsit gyorsvonat sebességével kell ideoda rángatni, hogy ne „bőgjön*; egyszóval az a gyermek, amelyik ha felveszik sir, ha letessik, sir.

Ha még hozzávesszük, hogy az egyik anya nyugodtan alhatik egész éjjel a gyerme,tt.tw*áro«ai l.apok.*

kétől, a másik meg egész éjjel teát főz, hogy a kicsike „száját betömje“, akkor azt hiszem, nagy vonásokban sikerült ennek a bizonyos másik fajtának — az ideges csecsemőnek — a poitráitját megrajzolni.

Ezek azok a gyermekek, akik a már megszokott táplálék megváltoztatása ellen a legélénkebben tiltakoznak, akik a tejet csak egy bizonyos pohárból akarják meginni és nem tetszésüknek sokszor olyan mérges sírással adnak kifejezést, hogy valósággal belekékülnek, sőt górcsőket is kapnak.

Az ilyen gyermek a legnyugodtabb dajka idegeit is próbára tenné, de az ideges anya kezében csak fokozódnak a tünetek. Az ilyen anya túlzásba viszi a gyermeke egészségi álla; pofának megfigyelését és minden hangulatváll tozás mögött súlyosabb bajt gyanít. „A gyer: mek beteg“, tehát úgyis kell vele bánni, mint i egy beteggel, ami ebben az esetben annyit je| lent, hogy a „betegség* tartamára minden ne! vetést felfüggesztenek. Lassanként kárba veszl nek az eddig elért eredmények is, jóval, rosszal j igyekszik mindenki a gyermek kedvében járni,

| illetve a baját gyógyítani. Majd a nagymama és az összes fel és lemenő ági rokonok hozzák a jó tanácsokat: „a fogai jönnek, a giliszták bántják, ezt adj a gyereknek, azt adj a gyereknek, ide borogatást, oda borogatást* és kész j a zűrzavar.

Nos ha a kép nem is válik mindig ilyen színessé, főbb vonásokban igy befolyásolják egymást kölcsönösen szülők és gyermekek idegessége.

Egyet azonban nem szabad elhallgatnunk. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen csecsemők legtöbbször „intelligensebbek“ a normális viselkedésiteknél. Hamarább tanulnak meg ülni, állni, járni, az első szókat gagyogni. Hamarosan bizonyos rafinériára tesznek szert, megtanulják például, hogy sírással jóízű dolgokat lehet a szülőktől „kicsalni“ és ezt a tapasztalatukat gyakrabban is használják fel.

A korral együtt nő ar értelmi képesség is,

! a kellemetlenebb tulajdonságok hozzáférhetővé váltnak a nevelés számára, a sok sirás és álmatlan éjszakák megbocsájtást nyernek és a csecsemőből eleven eszű, élénk okos kis gyermek lett.

És igy elérkeztünk ahhoz a korhoz, amely; ben a gyermek már látszólag kiheverte az öröklött „rossz természetet“. Az okos sőt kissé túlokos „majd megenném“ gyerekekkel büsz{ kétkednek a szülők; testi fejlettségük csak ritkán hagy kívánni valót hátra, egy kis része talán sápadtabb vagy véznább a többinél, de alapjában véve kielégítő képet nyújtanak.

De ha továbbfolytatjuk, illetve kisérjük a typikusan ideges gyermek fejlődését typikusan j í ideges környezetben — és csak igy ismerkedhetünk meg az összes jellemző tünetekkel, j amelyek különben sohase találhatók meg egy i gyermeknél teljes összeségükben — igy azt - fogjuk látni, hogy az eddigi örökölt idegességet ; í felváltja vagy kiegészíti az utáneott és a hibás nevelésből szerzett idegesség.

A két-három évesnél fiatalabb gyermek \ ' minden megnyilvánulásában és így az ideges- i ségében is alig vagy semmi öntudatosság nem I lelhető fel.

A két évesnél idősebb, szókincsét mind- ’ I inkább gyarapító gyermeknél már előtérbe lép ; az öntudatosség. Mindinkább önálló individummá növi ki magát, cselekedetei céltudatos> sak lesznek, megtanul gondolkodni, a külvilág eseményeit saját személyével kapcsolatba hozni. És az ismeretek gyarapodásával az érzések kifinomodásával párhuzamosan növekszik a lehetőség, hogy az utánzásra hajlandó gyermeki l. lélek a szülők, illetve környezet idegességétől inficiáltassék, illetve később az igy nyert idegességre való hajlamot önmagában továbbfejlessze.

Mint már mondottuk a „von Haus aus“ ideges gyermek intelligensebb a többi kortársainál. (Nem szabad azonban abba a tévedésbe esnünk, hogy ez annyit is jelent, hogy a társainál intelligensebb gyermek idegesebb is a többinél). Nos az ilyen mindent tudni akaró gyermek kérdései még nagyobb örömmel zúdulnak a nevelők felé, akik örülve a gyermek gyors szellemi fejlődésének, mérték nélkül elégítik ki a gyermek kíváncsiságát. Azt hiszem szükségtelen részletezni, hogy az ilyen gyermekekből hogyan lesznek koravének, minden

iránt érdeklődők és mindent hamar megunók is.

A mindig minden eshetőségre számitó, gyermeküket a széltől is féltő szülők sokszor még gyermektársaságtól is távoltartják a család szemefényét — mert valami betegség ragadhat rája — és csodálkoznak, ha az ilyen, mindenféle rafinált játékkal körülvett gyermek egy szép napon azt mondja: „Anyukára én úgy unatkozom.“

Persze nem mindig könnyű megállapítani, hogy az ilyen kijelentésben mennyi a tényleges igazság és mennyi a majmolás. De ha az anyának gyakran van migrainja és a gyermek tanúja az összes vizes borogatásoknak és a sokféle panaszoknak, akkor egy szép napon a gyermek \ is kijelenti, hogy neki a feje fáj és noha a í majmolás kétségtelen ettől kezdve a gyermeknél f is a bon-tonhoz tartozóvá lesz a gyakori fejt fájás.

De az ideges embernek egyébként is sok f baja van és ami a legjellemzőbb rá szereti, a j bajait sokat emlegetni. A gyermek miután ezen panaszokat hosszabb időn át hallja, elkezdi sal ját testét figyelni és csakhamar ő is betegségi geket fedez fel magán.

Ugyanezt a hatást érik el a szülők, ha túl ) sokat foglalkoznak a gyermekek előtt annak

* esetleges sápadtságával, gyengébb fejlettségével, j A gyermekbe idő előtt beleoliják a betegség í gondolatát, kifejezett hypoekondest nevelnek

belőle.

Az ilyen — persze most már a szülők I által is betegnek tartott gyermek nem mehet az óvodába, mert a többi gyerekektől újabb betegségeket kap el, vagy neveletlenségeket tanul (mindig csak a más gyermeke a neveletlen).

• Megvan tehát attól a lehetőségtől is fosztva, hogy hozzáillő társaságban kihancurozhassa

j magát, ellenben kárpótlásul szép másnival a hajában, fehér ruhácskában sétálni mehet „illedelmesen' a nagyokkal. Hogy az ilyen „illedelmes“ sétálások illetve felvezetések a gyermekre nézve végtelenül unalmasak és kényelmetlenek, az sohasem jön számba.

Az ilyen sétálástól ugyan nem lesz ideges a gyermek, de az tény, hogy állandóan felnőttek közt van, sőt beszélgetésükben részt vesz,

I káros a gyermekre.

Ha a szülők között gyakoriak a nézeteltérések és az ebből szájmazó családi jelenetek a gyermekek jelenlétében folynak le, nem csodálkozhatunk, ha a gyermekek is indulatosak, szeszélyesek, tekintélyt nem ismerők lesznek.

Könnyen felforlyanó, magukat mérsékelni nem tudó szülők nádpálcáját is sokkal gyakrabkan forgatja a düh, mint a megfontolt büntetni akarás. Hogy a már jó adag önérzettel bíró gyermek lelkére az ilyesmi nem éppen 1 örvendetes hatással bir, mindenki által könnyen megérthető.

De az egyszerű megfeddésre sem úgy reagálnak az ilyen gyermekek, mint a többiek, órákig „truccolnak" és duzzognak arról, hogy hibájukat belássák és „bocsánatot kérjenek", szó sem lehet. (Ebben a gyermekben van önérzet — mondja ilyenkor sok szülő).

Gyakoriak a le nem szoktatható rossz tulajdonságok, mint a körömrágás, orrbányászás.

Kedélyállapotuk rendkívül változó, akár csak a környezetüknek vannak úgynevezett jó és rossz napjaik. Hol sápadtak, mintha vérszegények volnának, majd ismét kicsattanásig piros az arcuk, mint egy lázas betegé. Kezük és a lábuk gyakran hideg, „mintha békát áztattak volna."

Félnek a sötélségtől és az egyedülléttől, az ugatni tanuló kis kölyökkutya halálra rémíti őket.

Sok esetben ide tartoznak a lányos külsejű fiuk, ahik hosszú hajjal, sőt sokszor másnival a hajukban pótolják „amig csak lehet" az anya számára a különben annyira sóvárgott leányt.

Szinte kimagaslón áll minden jelenségek közepette az egyetlen gyermek, aki megérdemli, hogy egy más alkalommal külön foglalkozzunk vele.

Az iskola az a hely, ahol legelőször kerülnek az ilyen gyermekek összeütközésbe a közösséggel. Szokásaik, viselkedésük merőben eltérő a többi, ép idegrendszerrel bíró gyermekétől és ha a gyermek ezt észreveszi, lassankint elkerüli a többiek társaságát.

Tanulás dolgában sokszor az elsők kö