Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)
1924-03-08 / 30. szám
X 1924. március 8 , Komáromi Lapok* 5. «Idái ........ ii ■Aggéi íiembei. Efcbei s i&kk hazáiban a magyar tani lóságuk semmi oka sincsen részt- Tennie és segédkeznie. VÍZUMOT ttltevetehr*, miadenféla ulUvélttgyet, ki- éa bevitel] engedélyek megszerzését, kOabenjáaásÉ, fclvftájjositásokat és fordításokat meghiahatóau, gyorsan is a legolcsóbban intéz «1 a „fassteBe des ZcntralaasschmMS für jldtsatre StndeBienfársorge Prag V., Maislova 18. 1IL 82. (Szelőit: ífiKsrerein de.i jad. Hoetigahäler áss der Sorakei). Kö&eqjárási djj vizumonkint: 16 Ki. bevnteaÍB: magjai, német, szlovák, «sah. Egy földink sikere. (Dr. Wallenstein Zoltán volt komáromi, jelenleg pécsi főrabbi ünneplése Mohácson.) Mindig őröm tölti el lelkünket éa szívesen ragadjak meg a tollat, ha földink sikeréről, előmeneteléről és népszerűségéről írhatunk.- Ilyen öröm tölti el lelkünket, amikor a komáromi zsidóság népszerű és kiváló szónoku Tolt főrabbijáról, dr. Wallenstein Zoltán föllünkről, jelenleg Pécs népszerű főrabbija által elért sok-sok siker közül egy meleg és impozáns ünneplésről írhatunk. Bár a nagy távolság, amely bennünket tőle elválaszt, nem igen alkalmas arra, hogy minden sikerének, népszerűségének a hire ide érj in hozzánk, azért mégis tudjuk, hogy dr. Wallenstein Zoltán főrabbi Pécs rokonszeavét, tiszteletét és beesülését vallás és társadalmi külömbség nélkül már odaórkezésének első hetében kivívta magának. A napokban alkalmsak volt a Mohácson megjelenő »Dunavidék* című hetilap egyik szá mába beletekinteni, amely többek között ezeket írja Wallenstein főrabbi mohácsi szerepléséről: Magas knlturszinvonals és káprázatosán szép beállítású, effeklusol ban esillogó és szellemiekben duskálásig bővelkedő kultur ünnepség zajlott le vasárnap délután a mohácsi belvárosi kaszinóban. A gazdag műsor dacára, a páratlan érdeklődés: dr. Wallenstein Zoltán pécsi főrabbinak, a legendás hirü aranyszáju hitszónoknak szólott. Zsúfolt nézőtér zsongó hangulatába bongott bele a gong jelzés. Pillanatok alatt csönd és elkezdődött a gazdag, uivós műsor. A legkülömbözőbb műsorszámok keltette vallásos hangulatban került sor: dr. Wallenstein Zoltán pécsi főrabbi ünnepi beszédére A tsidőeág jeles prédkátora, amikor megjelent a színpadon, egy magas növésű, nyakas és konok református prédikátor benyomását keltette. Ez már magában véve is jó ajánlólevél volt számára, mert még nem is szólott, máris halotti csönd leste, várta ajkairól a hirdetendő igét. Ahogy megállott az asztal mellett, olyan volt, mint egy sadárba szökkent cédrus, mint egy vad ösztönös jellem, de mikor megszólalt, kiérzett belőle az ajkát elhagyó első szó után nyomban a kifinomultan tudós tanult lélek, akiben a szent hitvallók természete és lelke látszott lobogni. ő igazán ékessége egyházának ! Kemény, szilárd haDgon beszélt s csak a buzgéság és a szeretet enyhítette itt ott a hang ját. ö nemcsak könyvekbőt látszik ismerni az életet és egyháza bajait, azért is tudott oly találóan rámutatni a kor és fajtestvérei hibájára. Tanított hitre, buzgóságra, hitvallásra. Uj eszméket akart elhinteni, ötezer éves magvakat, hogy azok gyökeret verjenek, azért is volt hangja néhol oly lágy és szomorú, hogy a szivekig hatott, mint a zene, mely mikor már elhalt is, mintha még mindig zendülne. Beszéde, klasszikusan szép rethorikai mű remek volt. Megfontoltan, magasan szárnyaló filozófiával beszélt, ügy beszélt, mint akinek már létra van a szivétől az eszéhez. A pompázó szavak, mély gondolatot halomba szórt csokrából gyönyörűen emelkedett ki a hit-imá dás vezérgondolata. Beszédét azzal kezdte, hogy Pygmayllon is képes volt a hideg matériába életet lehelni a szerelem forró csókjával. Ez azt jelenti — úgymond —, hogy minden élettelennek látszó dologba, igy a hitbuzgalomba is lehet élehet lehelni az ősi hit hivésónek csókjával. Az igaz, hogy a matéria pozdorjává semmisülhet, legyen ez Pheidias obeliszkje, Praxi teles Venusa vagy Michael Angeló Mózese, de a gondolat étheri világűrön, küzködő ionokon, láthatatlan X sugarakon keresztül szárnyal az emberi léleknek. Majd többek közt igy folytatta : — Ma, amikor mindenütt csak a drótonrángatott Jánusarcu embereket látunk, két küszöbön nsm ug ráihat senki I — Szeretném látni itt a zsidó szivek dobogását. Ne legyenek Mohácson zsidók, akik vaslakatot tesznek a szivükre, nyissák azt meg a hit, a vallás és a honszerelem számára, mert mi ugyan a Mu t népe vagyunk, de kell, hogy a jövőből ia rész jasson nekünk, mint ahogy van ősi örökségünk is, legyen hát reménységünk is I Mert elül ám a gyülölsóg atmosférája, az egymásra zuduló faji gyűlölet végre valahára felolvad és megtagadja a farizeuskodókat. Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, csak elfajult kor hős elődöket; a lelkes eljár ősi eirlakához s gyújt régi fénynél uj szövétneket! 0 yau férfiakra van szükségünk, mint a flórenci tudós, akit pörbe fogtak azzal a váddal, hogy az ördögökkel cimboráivá akarja a világrendet föl forgatni, mondván: Mozog a földi A vád szörnyű volt, s a vádlott látván a rája vigyorogva váró hóhérokat, egy pillanatában elgyengülv*1, rájuk hagyta hát : jó hát, nem mozog a föld I De alig hagyta el a szó ajakát, nagyot toppantott é3 vádlói felé kiáltotta: Mégis mozog a föld !... Mi is megállapodtank már. Csalódtunk! Nekünk tehát tanulságokat keli levonnánk. A történelem géniusza majd felírja, megmértelek és könnyűnek találtalak. A zsidóságra bőséges szerep vár 1 A sekszpiri királyt idézem, aki szétosztotta vagyonát gyermekeinek s aki végül koldulni volt kénytelen. A zsidó vallás is igy osztott részt gyermekeinek. Kérdezem, hol van ez az örökség ? A mi szivünknek olyannak kellenne lenni, mint a zsoltár költő eiterájáoak. A mi utunk a megpróbáltatások ntja. A mi ruhánk a thalis. Minket politika változás készületlenül nem találhat, visszük az ideákat a múltból a jövőbe !... Csak egy bajunk van. Mi elgyengültünk zsidóságunkban ! Ha a kuli ara letört, ott uj erőre van szükség. Én nem hivatkozom Bibliára, altra modern nőknek férfiaknak ez nem imponál, de hirdetem azt, hogy a zsidóságnak vissza kell térnie eredeti zsidóságához. Eredeti szépségében kell megtérni a régi zsidóság etikájához. Parlagon hevernek évezredes hagyományok. Azt hihetnők, hogy mindennek a végén vagyunk. Dehogy 1... Nekem csak nehány széplelkü, nehány szelíd lelkű, meleg szivü nő kell, nekem csak néhány erŐ3 lelkű férfi kell, akik szivükkel, lelkűkkel és érzésükkel jönnek velem, — az ujjáébredő uj zsidóságért, amely, ha aj lesz is, de ősi patinát fog hordani magán. Mi a zsidó szerelem betegei vagyunk, a a zridó tradíció, a zsidó eszmény rajongói. A zsidó reménység, a zsidó fajdalom jiszgadal keserveit sírjuk. Ezt nem tanultuk, hanem az — Ugye, Kemény ur, magának van egy buga, akit Margitnak hívnak ? A professzor ráképedt: — Van. — Es menyasszony. — Igen. De honnan tudja? — Tudom. — Hallotta? — Nem. De maga olyannak látszik, mint akisek van egy húga, akit Margitnak hívnak és menyasszony. — Szóval: kitalálta. —- Kitaláltam. Mióta itt ülök, azóta mindig ezt „érzem'. — És amit elmagyaráztam ? — Az . . . nem fontos. — Nem fontos ? — nevetett a professzor. — Igazán, most már magam is kételkedem abban, mintha azért volnék itt, hogy önt, kisasszony, a telefon titkaiba beavassam . . . — Látja, Kemény ur, most, hogy nevetai láttam, észrevettem, mennyivel szeretetreméltóbbnak látszik igy, mint azzal az emeletes komolysággal. — Az lehet, kisasszony, de én nem óhajtok most szeretetreméltóbb lenni önmagámnál. Haladunk tovább, ugyebár ?! A professzor aztán tovább beszélt a szabályokról, jelentkezésről, kapcsolásról, a felekkel való bánásmódról s Klárika szemrebbenés nélkül hallgatta. — ... ha már beszélnek, a figyelőt lezárják — mondta a professzor. — Hát bizony, rettenetes is lenne mindig figyelni — Sóhajtott Klárika. — Látta a kertünket ? — Nem figyeltem. — Hát nézze meg. Majd meglátja, hogy egy grófi parkban sincsenek olyan kellemesen bájos helyek, mint minálunk. — Majd estefelé megnézzük! — Este? És maga addig itt „akar" ülni? — It t kell ülni! Magának is ! — És az ebéd? — Ebédelni azért fogunk. Aztán újra kezdjük a tanulást Klárikának eltűnt a . mosoly a szájáról. Azt mégsem gondolta, hogy igazán illyen lehet valaki. Borzasztó! Azonban eszébe ötlött valami: — Kérem, Kemény ur, csak addig ne tanuljunk, inig megnézem, mi van a tegnap ültetett violámmal. — Tessék! — De jöjjön maga is! Jöjjön kérem szépen. A professzor ur furcsának, komikusnak találta, hogy ő a kertbe megy egy kis leánynyal, akit még tegnap nem ismert s aki ma szeszélye szerint akar vele bánni. Roppant gyerek A hivatalban nem fog beválni. Beléptek a kertbe, csakugyan kedves hely volt, a professzor úgy érezte, mintha csupa kék és fehér fény lobogna előtte s lelkére, szivére élesztő illatokat teregetne. Előtte pedig egy kacagó, himbálódzó játékszer, egy eleven baba, aki min.! e színeket és illatokat kormányozza. Szinte megzavarodott a reá áradó, halk és szokatlan életjelenségektől. Milyen egyszerű és friss minden, olyan... élet ízű. Elet ízű. Ez a kis leány is . . . Csakugyan, mintha ő teremtené és kormányozná mindezeket. . . miket? Tulajdonképen semmit Kert másutt is van, virágok is, színek is. És mégis, mi lehet hát ?. . . — Ide üljünk le, kedves professzor! Ejnye. De furcsa volt ez a hang. No lám, talán gúnyolódik vele ez a kis baba. — Nem. Nem ülünk le. Bemegyünk tanulni, ha megnézte a violáit. — Csak egy kicsit üljünk le. Megnézni a sziveket a pádon — Sziveket? — Igen. Az ember, ha ideálja van, lerajzolja, azaz kivési valahová a saját és az ő szivét. Minálunk ez a „sziv pad". A többit nem engedi a papa Minden szív ezen van. A professzor kiváncsi lett. Oda mentek a pádhoz és leültek. A támlája csakugyan tele volt kicsi és nagy, formás és formátlan szivekkel Klárika hévvel magyarázott: — Ez meg a marna szive, meg a papáé. Ők is ide „sziveztek*. Ez itt a Mariska nénémé, meg az uráé. A múltkor már le akarta kaparni, mert összevesztek egy, kicsit Ez a Gál Joláné, az unokanővéremé Ő kikosarazta a Forró Palit. Azért van tőr az egyik szívben. Az a Forró Pali szive Tudja, hogy mit jelent az? — És maga ? A maga szive itt van már ? — Én?. . én gyűjtöm a sziveket. Ez a sor itt mind az enyém 1 — s olyan piros és diadalmas volt, mint egy kis királynő. — Ha akar, maga is rajzolhat szivet. Van kis kése? — Nézze Klárika — igy, — én ilyen tömegsziv-gyüjteményben nem akarok helyet foglalni. Én, kis Klárika, csak úgy vésném ide a szivemet a magáé mellé, ha más sziv itt nem volna . . . Klárika elszoraorodott. — Én, kicsi Klárika, csak úgy tudnám ide írni a szivemet, ha ezek a szivek innen mind eltűnnének — ismételte a professzor. — Az lehetetlen, professzor ur. Én soha sem gondoltam arra, hogy akadhat valaki olyan, aki ne akarna idejutni. Eddig mindenki akart És én hagytam. Mert az a szép Sok-sok sziv. Én szeretem ezeket a sziveket. Mindig nézem őket, mint a Jancsi öcsém a lepkegyüjteményét. Mikor bementek a szobába, a professzor mosolygott, Klárika komoly volt. És egész délután tanult. Négy napig volt ott a professzor s a négy nap alatt Klárika úgy értett a telefonozás mesterségéhez, mint a — professzor ur A szivekről többé semmit sem szóit s mikor a professzor elutazott, már haragudott is rájuk.
