Komáromi Lapok, 1923. július-szeptember (44. évfolyam, 79-117. szám)
1923-08-18 / 99. szám
1923. augusztus 18. Komáromi JLapuk 3. ©Idái lói szereztem vízumot, amely Fiúméba való beutazásra jogosít. Az egykor élénk és vidám Fiump, amelynek kikötője a sok hajótól, motortól, csónaktól és emberi lármától volt hangos, most teljesen halott. Az egykori magyar miniszterről elnevezett gyönyörűen kiépített Baross-kikötö tel* | jesen elhagyatott. A kikötő nagy gőzdaruja égnek emelt óriási vaskarjával mintha az égtől kérne segítséget, hogy folytathassa rég abbahagyott áldásos munkáját. A nagy öbölben, amelyből nagy oceáujárók indultak az Adria kék vizén a világ minden tája felé, most néhány sárga vitorlás dalmát halászbárka lézeng. Ezek egy része is csak hasábfát szállít. Bepillantva a dokkba, néháuy tengeralattjáró maradványát látom, mint szomorú emlékét az elveszített háborúnak. Fiume, az adriai tengerpart gyöngye körülvéve a gyönyörű Velebit hegységtől, ájultan, mint egy tetszthalott fekszik és a bizonytalanság kétségében reménytelenül várja, hogy mit hoz a jövő: feltámadást, vagy lassú pusztulást. Fiume hosszú és változatos múltra tekinthet vissza. Római eredetét a „régi város“ ma is létező hatalmas kőfalai jelzik. 1500 bau a kis halászain osztrák uralom alá került, de a ve lenceiek már előbb élénk tengeri kereskedelmi kikötővé avatták. Az olasz-osztrák háborúban sokat szenvedett a kis város, amelyet Mária Terézia — mint „Corpus reparatumot“ csato t Magyarországhoz, hogy legyen az országnak tengeri kikötője. Jelentősége Magyarországra nézve Fiúménak csak 1868 óta, vagyis a kiegyezéstől kezdve volt, amikor is valóságban megkezdődött a külkereskedelmi tengeri forgalom. És az azóta elmúlt évtizedek alatt Magyarország óriási áldozatok árán igazi tengeri kikötővárossá fejlesztette Fiúmét, amelynek nemcsak gazdasági, de kulturális szempoutbói is volt jelentősége. A magyar trikolór és címer, amely a város középületein díszelgett, nem üres pompa volt, hanem védelmet, jólétet és szabadságot jelentett a lakosságnak, amely szemmeiláthatóan erőszakos eszközök igénybevétele nélkül magyarosodon. Fiume újabb visszafejlődése a világháborúval kezdődött, amikor megszűnt a kereskedélmi forgalom, de sorsát a monarchia összeomlása pecsételte meg. A nagy viharban elhagyatva, nem tudta Ijova tartozik. Az olasz lakosság természetesen Olaszországhoz, a horvát Horvátországhoz akart csatlakozni. Egyszerre olasz és horvát városi tanács alakult és mig lettel, aranyhátu kefével és enyheillatil szappanokkal. Mikor kicsomagolta holmiját, eszébe jutott a hajdani kislány, aki valamikor mindezt igy kívánta. A bécsi urra is gondolt. . Nevetett. Messziről úgy látta, hogy nem is volt olyan káprázatosán elegáns. U azóta látott már elegánsabb gavallérokat is nála. Vacsoránál a háziasszony bemutatta neki a fiát, akit még nem ismert. Szép, magas gyerek volt, egészen fiatal. Semmiesetre sem több, mint huszonhat éves. A ruháját nem jól szabták, de az alakját kifogástalanul. Másnap, mikor a vendéghölgy a kis parkban olvasott, lóháton jött haza és a homlokán apró verejtékcsöppek ragyogtak. Néhány pillanatig beszélgettek. Egyszerű fiú volt, közvetlen, meleg, természetes. Látszott, hogy bámulja az asszonyt, de ez a bámulat szinte rajta kívül álló dolog és nem jelent a számára tulajdonképp semmit. S a nagyvárosi hölgy, akinek egy tucat rajongója volt: művészek, politikusok, pénzemberek — most kicsit sértődötten és csodálkozva állt ez előtt a józan, csinos vidéki fiú előtt. — Úgy látom, kedveli a gazdaéletet — mondta neki. — Igen — felelte a fiú. — A városi életet nem szeretem. Nem is bírnám ki. Ott állott csillogó szemmel. Frissen, fiatalon. Kicsit emlékeztetett azokra a vidéki gazdafiukra és segédjegyzőkre, akiket hajdan annyira megvetett. egytészt a közellevó horvát csapatok szállták meg, addig hamarosan olasz csapatok szálltak partra a k köiöben. És mintegy lapdával játszott a két rivális ország Fiúméval. A rapallói szerződés végre függetlenítette Fiamét, ámde d’Annunzió operettszerű kalandja I ismét megzavarta a rendet, amig a Garibaldiimitátort el nem távolították onnan. Végre Zanella megalakította a fiumei kormányt és azzal a szándékkal, hogy Fiúmét szabad kikötővé teszi meg, amelyhez minden ország utat kap és ahonnan minden ország lebonyolíthatja tengeri forgalmát. Ámde Zanella el* számította magát. Az olasz-szerb feszültség sokkal nagyobb volt, semhogy az egyik ország hozzájárult volna ahhoz, amit a másik elfogadott. Végre is 1922 márciusában Zanellát elkergették a város éléről és Fiume ismét vezető nélkül maradt. Most Affilio Deposi, egy volt tanító Fiume elnöke, akinek az a terve, hogy olasz fennhatóság alatt, de némi autonómiával keltse életre a várost. Nem valószínű, hogy sikerül a terv, mert az olasz-szerb versengés a rapallói szerződéssel sem szűnt meg, de ezenfelül élénk a viszály Fiúméban az olaszok és borvátok között is. A fiumei komoly férfiak azonban mégis azt hiszik, hogy előbb utóbb Zanella tervét kell uu-gvalósitani. Ne csak Jugoszláviának legyen kikötője Fiume, — amely ország sokkal fejlettlenebb, semhogy a fiumei kikötőt megillető forgalmat bonyolíthatna ie, hanem Magyarországnak és Csehszlovákiának is. A zágráb—fiaméi vasútvonal, amelyet benőtt a fű, különösen kedvez ennek a tervnek. Egy igen előkelő pozíciója olasz államférfiúval is volt alkalmam Fiumóről beszélgetni, aki kijelentette, hogy Olaszország állásfoglalása ebben az ügyben teljesen plátói. Olaszországnak nincsen szüksége a fiumei kikötőre és semmi esetre sem tudná annak régi forgalmát biztosítani, mert ezzel régi kikötőinek ártana. Séta közben szóba elegyedek fiumei polgárokkal. Szomorúak, levertek, fáradtak. Hogy mi lesz? Ezt kérdezik ók is. Hogy mit akarnak, azt tudják. Egy nagy, élénk, lármá3 Fiúmét, amilyen nyolc év előtt volt, szabad kikötőt nagy forgalommal, teli füstölgő kémény ű hajókkal és a világ minden nemzetének trikolórjával. És a fiú elköszönt és az asszony egyedül maradt. Már nem volt olyan heves, lázadásra kész, mint kislány korában, de tisztán érezte, hogy az élet ismét valami ostoba meglepetést készít a számára. Egy hét múlva már nem lehetett más néven nevezni ezt az ostobaságot, mint aminek hívták. Szerelem volt. Megint egy őrült szerelem. Megint egy idegen, közömbös, elérhetetlen férfi állt előtte. Tüzes ércfal, amelynek neki kell vágódnia a szivével s aztán ott maradni egy kicsit halottan. Hasztalan volt minden: az ezüstös, aranyos holmik. A csodálatos ruhák. A nagyvárosi nő kábitó varázsa. A bécsi ur bizonyára menthetetlen, ha most kerül elébe. A fiú úgy állt szemközt vele, mint egy cukrász-remek előtt állhat valaki, aki nem szereti az édességet. Nem lehetett meghódítani. S az asszony gőgjének és józanságának utolsó morzsáinál tartott. Elhatározta, hogy elutazik. Utazása előtt való nap, vacsorát adtak a tiszteletére. Környékbeli urak és hölgyek özönlötték el a szobákat. S a háziasszony különös és boldog mosollyal figyelmeztette őt egy fiatal lányra, elárulva, hogy ez az a kisasszony, akibe a fia olyan nagyon szerelmes. S hogy nemsokára nyilvánosan is eljegyzett mátkapár lesznek. A nagyvárosi hölgy a lányra nézett. Tizenhét éves lehetett, fényes, sima haját középen elválasztva viselte s két kis fonott-ág kanyarodott hátra a fülénél. Rop iuató üftMüi a [inai hatlolilis egyház ellen? Mi van a Btk. 172. paragrafusával? Az Ungváron megjelenő Határszéli Újság Írja: „Mialatt a hatalom birtokosai a csehszlovákiai magyar uemzeti kisebbségeknek békeszerződésileg és törvényhozás utjáu biztosított jogaiért folytatott küzdelmét unos-untalan az „irredentizmus“, az „izgatás“ és az „államellenesség“ tetszetős szavaival igyekszik kompromittálni, azalatt minden hatósági beavatkozás és büntető megtorlás nélkül már hosszabb idő óta egy olyan uyiit izgatás folyik Szlovenszkóban és Ruszinszkóban a köztársaság lakosságának többségét képező római kalholikuj egyház ellen, amilyenre a vallási szabadság mai korszakában nincsen példa Európában. Az utcákat, s nyilvános helyiségeket ismeretlen tettesek röpcédulákkal árasztják el, amelyeknek úgyszólván minden sora kimeríti a Btk. 172. paragrafusába ütköző izgatás bűncselekményének fogalmát. Az elmúlt héten kezünkbe került egy ilyen röpcédula, mely mindennél jellemzőbben bizonyítja azt, hogy micsoda eszközökkel harcol ma az istentelenség és a huszitizmus Csehszlovákiában a kathoiikus vallás ellen — a koimányhatalom csöndes pártfogása mellett. Mert lehetetlen, hogy mind a mai napig ne került volna egy ilyen lázitó irat a hatóságokhoz, amelyek olyan jobb ügyhöz méltó buzgalommal szaglásznak mindig, s mindenütt az „izgató“ és „lázitó“ irredenta iratok után. Persze magyar iratok után! Mivel azonban ilyeneket a legjobb akarattal sem tudnak találni, (mert nincsenek is! Szerk ) hát inkább szemet hunynak a katholicizmus ellen folyó propaganda előtt is. A röpcédula tartalma: „Csehszlovák nép! — mondja a formedvény kibocsátója — Nemzetünk fölszabadulása úgy, amint az 1918. okt. 28 án megtörtént, ! nem mondható tökéletesnek. Ezen a napon ugyanis a nemzet egy erőteljes lendülettel csak a több évszázados Habsburg igát rázta le a nyakáról, de nem szabadult meg a másik ii; dérétől, mely állandóan nyomja és gyötri, ne! vezetesen a római kathoiikus egyháztól. — Mindaz a nyomorúság ugyani.», amit századokon át a Habsburgok okoztak nekünk, az uralkodóháznak azon lelki hatalomban való együttműködésében leli magyarázatát, amely hatalom az apostoli szeretetet gyűlöletté és pusztulássá változtatta át. Bécs vésztjósló uralma népünk fölött a világot uraló Róma segítsége nélkül lehetetlen lett volnál Számoljatok le Rómával... Majd „történelmi“ példákra hivatkozik a röpirat, s azt mondja, hogy a mait eseményei mind azt kiáltják a csehszlovák nép felé, hogy „Számoljatok le Rómával! Igen! Számoljatok le a római kathoiikus egyházzal, ameiy a mi nemzetünk ereiből annyi sok vért eresztett, s annyi tüzcsóvát dobott házaink és f&lvaink közé“. — „És ez a római kathoiikus egyház ma sem más, mint volt. Csak hatalma nincsen már. De ott, ahol még képes, igy egyházi téren, most is kárhoztatja a tudományt, tiltja a könyveket, átkozza íz eltérő gondolkozást, stb.“ Majd egy hitehagyott kathoiikus papnak, Számtanának a szavait idézi a röpirat, s a római kathoiikus esryház állítólagos fanatizmusát ostorozza, hangsúlyozván, hogy ez „már sok nyomort és gyalázatot zúdított az emberiségre és ma is ilyen irányban hdad tovább — Isten nagyobb dicsőségére“. „Le a fekete kámzsával /“ Ezután a tárgyilagos fejtegetés után maga a fölhívás következik, hogy: „Csehszlovák testvérem, vesd le a fekete kámzsát, amit a római gyilkosok hordtak, kik a mi dicsőségünket elenyésztették 1“ De az élelmes röpirat szerző óvatosságból mindjárt arra is gondol, hogy a fölhívás esetleg nem lesz mindenki előtt szimpatikus. Ezért sietve megjegyzi, hogy „kizárólag csak a tényleg öntudatos és becsületes emberekhez szólunk. Azok, akik vak alattvalói Rómának
