Komáromi Lapok, 1923. július-szeptember (44. évfolyam, 79-117. szám)
1923-07-07 / 81. szám
4. olcUl. ^Komáromi Lapox J 923 julius 7. akkor, amikor magát a belvizektől megakarja szabadítani, de vájjon számol e a vezetőség azsal, hogy amikor Gsilizköz 7 községe magának jót akar, ugyanakkor ne akarjanak rosszat, másnak. Önök uraim, azt kell hinnem, hogy nem számolnak azzal a természetadta áldatlan állapottal, hogy a szóban forgó Csilizköz 7 községe a belvizlevezetés tekintetében éppen olyan tezületére esik, hogy a vizek lefolyása irányában előtte is, de utána is olyan emelkedés van, hogy az esést mesterségesen sem lehet egyes helyeken keresztülvinni, mert ott igazán holt tengerekről beszélhetünk, ahonnét a vizet sem az ármentesitő társulat államosítása, sem a meliovacaé druzsstvo, sem semmiféle druzstvo ki nem szívja és le nem csapolja. Igen tisztelt araim! helyeseljük s hozzájárulunk az önök azon panaszaihoz, hogy a magas járulékok mnllett tisztességes muukát is akarunk látni, amelybe az önök által sokszor sürgetett csatornák kitisztittása is benne kell, hogy legyen. Tisztelt uraim 1 Az ármentesitő társulat közgyűlésein és a választmányi üléseken nagyon sokszor hangoztatták az önök megbízottai, de különösen szót emelt ez ellen a választmányban Sebők Gábor választmányi tag ur, hogy miért fizet ezen 7 község érdekeltsége 10 koronát, mig a pozsonymegyei érdekeltség csak 7‘67 K-át, holott nekik több vizük van ? Hát bocsánatot kérek uraim, akkor, amikor önök még ma is csatornákat kívánnak az ármentesitő társulattól, mi pádig azon imádkozunk, hogy bárcsak mifelénk folyna a viz, akkor talán ba fogják látni uraim, hogy mi nem fizethetünk annyi belvizlevezetést, mint önök, mert nekünk belvizlevezetésre, azaz, hogy ármentesitő társulatra majdnem azt mondhatom, hogy szükségünk sincs. Igen tisztelt uraim! vau egy szerény tanácsom, t. i. az, hogy hasson oda az igen tisztelt érdekeltség, hogy a jelenlegi ármentesitő társulatot, amennyiben az neki meg nem felel és ha teheti, oszlassa fel, mert mint mondám, nekünk, akiknek a magas és kövecses talajon a szárazságtól kiég mindenünk, ilyenre szükségünk úgy sincs, azok az igen tisztelt érdekeltségi tag urak pedig, akik az ármentesitő társulatnak a szükségességét látják, azok tartsanak fennt egy ármentesitő társulatot, amely az önök pénzein egyedül az önök vizét fogja levezetni. Lehet, hogy igy önöknek kevesebbe fog kerülni, de ez nagy kérdés. Az államosítási a csak annyit jegyezhetek meg, hogy napjainkban ez a legkényelmesebb dolog, de már ebből mi igazán nem kérünk, mert mi még élni akarunk azzal a jogunkkal, t. i., ha fizetünk, hát parancsolunk is. Da ha egyszer az ármentesitő társulat államosítva lesz, akkor autonómiánk megszűnt, egy tisztviselő helyett lesz tíz, ránkzuditják a fizetések nagy tömegeit és senkinek sem parancsolunk. Ezt az önök mozgalmával legkönnyebben elérhetik, de a Duna száraz sohasem lesz. Ezeket meggondolva és a következményeket előre megszívlelve, általam pedig áldást kérve a mozgalomnak jobbik oldalára, maradtam az említett Csilizköz 7 község nagyérdemű birájainak alázatos tisztelője. Nagymad, 1923, julius 2. Csóka Móric, községi biró. item kötelező a betegsegélyző. A prágai legjelsőbb közigazgatási bíróság 1923. évi julius 2-án rendkívül fontos Ítéletet hozott nyilvánosságra a rendes háztartási alkalmazottaknak a betegsegélyző pénztárba való kötelező bejelentését illetőleg. E döntés szerint a háziassznny nem köteles többé a házi cselédeket a betegsegélyző pénztárba beíratni és az utánuk kivetett járulékot fizetni. A legfelsőbb bíróság a fenti dátummal kelt 4344 és 6775 sz. u. ítéletét a következőképen indokolja: Az 1919. évi 268 sz. u. törvény (ez alapján lettek az összes háztartási alkalmazottak is a betegsegélyzőbe bekényszeritve Szerk.) 1. §. 1. bekezdése nem sorolja fel a szolgálati és mnukaviszonyok összes kategóriáit. Ezen 1. §. 1. bekezdése a 4. §. 1. bekezdése szerint értelmezendő. Ezen utóbbi §. alapján szolgálatadó ezen törvény szerint azon személy, kinek neve allatt az üzem vagy gazdaság vezettetik. »Üzem« alatt csak egy egységes »vezetés« alatt orgizált s »kereseti célból« a vállalat számlájára és veszélyére alakult s a gazdasági termelő eszközök összességét felölelő társulás értendő, s igy a vezetés szó nem értelmezhető olyformán, mintha az a háztartásra is vonatkoznék. Ugyanez áll a gazdaság szóra is, mely alatt az ált. törvény könyv 6 §. alapján csak kereseti célokból alakult gazdaság és nem háztartás értendő. A cseléd és gazda közötíi viszonyt szabályozó 1876. évi XIII. t. c. 32. § a, továbbá az 1875. évi 111. t. c. 1. és 2. §-a Szioveuszkóu hatályon kívül helyezve nem lett s igy ezen törvények, melyek a gazda és cseléd közötti viszonyt a gazda kötelességeit alkalmazottjának gyógykezeltetése iránt megállapítják, még ma is érvényben vaunak s igy jogában áll mindenkinek választani : vájjon belső cselédeit saját maga akarja-e gyógykezeltetni, avagy biztositja e őket az illető kerületi pénztáraknál betegség esetére. A hatvanéves Dalegyesület. A Komáromi Dalegyesület történetéből. Irta Fiilöp Zsigmond. I. A dalárdák történetéből. — Magyar dalegyletek. A dalnak társadalmi és nemzeti kulturális célból való művelése külön egyesületek keretében, tulajdonképen csak a múlt század első éveiben kezdődött. Az első dalegyletek Németországban keletkeztek, hol a dalos társaságok első ilyen ősét a tizenhetedik században találjuk Greiffenbergben, Alsó Pomerániában, ahol 1673 ban fennállott egy társaság, mely hazafias és világi dalok művelését tűzte ki cé- , lul a társasélet élénkítésére és egymás szóra- . koztatására. Művészi értelemben vett dalegye- j sületek csak a tizenkiíencedikszázad első éveiben ' keletkeztek, melyek egyik legtekintélyesebbjét, Zelter Károly Frigyes, a berlini Énekakadémia (Sing-Verein) igazgatója alapította, ki az akadémia keretében egy tisztán férfiénekesekből álló dalosegyletet szervezett, amely a későbbi, sőt a mai német dalárdáknak is mintája lett. Magyarországon a szabadságharc előtt is léteztek már dalegyesületek, amelyek egyházi és világi énekeket adtak elő. Működtek már ez időben Sopronban, Kassán, Temesváron, Pécsett és más nagyobb városokban is dalegyesületek. Egy jól szervezett férfikart állított össze Havi Mihály, mely a negyvenes években nemcsak Magyarországon, de a külföldön is igen sok sikert aratott. Ö volt az, aki karával először mutatta be a magyar dalokat négy szólamu betanításban. Példájára Budapesten és vidékén több dalkar keletkezett, melyek szintén kultiválták a magyar dalt, ezek a dalkörök azonban a szabadságharc következtében megszűntek. A dalárdáknak intenzivebb meghonosítása az ötvenes évekre esik, amikor az elnyomatás, szomorú korszakában az elnémított magyarság a dalhoz folyamodott, mint amellyel legsikeresebben tudta ébrentartani a csüggedt lelkekben a nemzeti érzést. A szent hivatással, melyet ezek a dalárdák betöltötték, egy elhagyott nemzet fájdalmára csepegtettek gyógyitó balzsamot, erősítették az összetartás testvéries érzületét s nagy szolgálatot teljesítettek a kultúra fejlesztése tekintetében is. Mint a nemzeti érzés és magyar kultúra egyik bázisa körül forrott össze a társadalom minden rétege, lelkes működésűk által nemcsak a szivek bánata enyhült, de egy szebb jövő biztató reménysége erősödött a lelkekben. A mai időkben tudjuk csak teljesen értékelni, azt a nemzefenntartó nagy hivatást, melyet azok a magyar dalegyletek a dal művelésével betöltötték. A nemzeti érzület ápolására keletkezett a legelső alapszabályokkal biró „Pestbudai dalárda“, melyet Thill Nándor szervezett Pesten, ennek példájára számos egyazon célú dalkör alakult Magyarország több városában, úgy hogy már 1861-ben arról volt szó, hogy a hazai dalárdák egy országos dalünnepet rendeznek. Ezt az ünnepélyt azonban csak 1864-ben tartották meg Pécsett, az ottani dalárda meghívására. Ekkor már mintegy száz dalárda volt Magyarországon és ezen az ünnepen vetette föl id. Ábrányi Kornél, ez Országos Magyar Daláregyesület megalapításának eszméjét, mely az ország dalegyesületei között teremtett egy közös kapcsolatot. Ettől az időtől kezdve mind nagyobb és nagyobb számban keletkeztek dalkörök, melyek az 1867-ben megalakult Országos Daláregyesület, illetve a mai Magyar Dalegyesületek Országos Szövetsége, mint budapesti központ körül tömörültek. Nemzeti és kulturális működésűk áldásos hatását több mint félszázad lelkes és kitartó munkásságának eredményében érezte a nemzet, melynek megaláztatásában legnagyobb vigasztalója, csüggedésében bátoritója, örömében lelkesítője és buzditója volt minden időben. II. A Komáromi Dalegyesület keletkezése. — A honvédsegélyző bizottmány hangversenye 1861-ben. — A csépi műkedvelők énekkara. — A komáromi dalárda eszméje, — Körösy Sándor, Molnár Ádám, Kopeczky Ferenc — Alapszabályok. — ühyczy Kálmán tiszt, elnök. A Komáromi Dalegyesület életre hívásának körülményeire nézve okmányszerü följegyzések ugyan nem maradtak fenn, de Molnár Ádámnak a Dalegyesület nagynevű alapítójának és első elnökének feljegyzései hiteles adatokat nyújtanak erre nézve. Abban az időben Komárom közállapota és társadalmi élete semmivel sem volt jobb az ország többi városaiénál. Az egész országon érezhető nyomasztó, bizonyos fásultság uralkodott itt is, az absolutizmus teljes erejével nehezedett a polgárságra, mely a passiv rezistencia éveit élte. Bár a társas érintkezés tágabb keretekben nem fejlődhetett ki szabadon, mert a hatóságok gyanús szemmel néztek minden tömörülésre irányuló szándékot, mégis az előző évtizedhez képest egy kissé enyhülni látszott a helyzet, amennyiben humánus és kulturális tevékenység tekintetében nagyobb engedékenység mutatkozott már abban az időben. Ezt bizonyítja a Tudományos Akadémia és Kisfaludy Társaság ismételten megkezdett működése, több szépirodalmi lap keletkezése és virágzása, a dal és humánus célú egyletek alakulása. A viszonyok enyhülése következtében nem kellett tartani nagyobb akadályoktól azoknak a jeles férfiaknak, akik a Dalegyesületei megalakították. A megalakítás gondolatát tulajdonképen az a jótékonycélu hangverseny adta meg, amelyet 1861. május 4-én a komárommegyei hon védsegélyző bizottmány rendezett a vármegyeháza nagytermében. Ezen a hangversenyen közreműködött Molnár Ádám, Konkoly Thege Miklós a későbbi tudós csillagász és Kopeczky Ferenc zenetanáron kívül a csépi műkedvelők énekkara is, két műdalt adván elő nagy sikerrel. A hangversenyen megjelent közönség meleg elismeréssel fogadta a kar szereplését és ennek hatása alatt többen azon gondolkoztak, hogy nem lehetne-e Komáromban is egy férfi négyes kart szervezni. Hiszen ha egy község intelligenciája képes volt megalakítani a maguk daloskörét, mennyivel biztosabb eredménnyel kecsegtethet a szervezkedés a városban, ahol mégis nagyobb intelligencia áll rendelkezésre. A gondolatot nem hagyták pihenni s még azon év szilveszterén a Nérei-féle (most a Baross-utcai Vigadó) sörcsarnokban összegyűlt nagyobb férfi társaságban Körösy Sándor volt városi főjegyző a lelkes hangulat közepette a dalárda korszerűségét és szükségességét fejtegetve, egy dalegylet megalakítására hívta fel barátait. A jelenlevők a kezdeményezést felkarolták és a rá következő évben „a dalkörbe lépni akarók többszörös tanácskozás után elhatározták, hogy hazánk több városai vonzó mintájára szervezik a komáromi dalárdát, addig is a buzgó zenetanár Kopeczky Ferenc biztatására, ennek lakásán hetenként kétszer egybegyűltek s ott az akkor még nagyon kis számban levő, leginkább magyar férfi négyesdalokból néhányat szabatosan betanultak.“ A társulatba mind többen léptek be, pártoló tagok is nagy számban jelentkeztek és hogy a dalkörnek irányitója is legyen, Körösy Sándor ügyvédet megválasztották ideiglenes elnöknek és felkérték őt az alapszabályok megszerkesztésére. Ez 1862-ben történt. Az alapszabályok elkészültek, felterjesztették azokat a budai Helytartótanácshoz, onnan azonban bizonyos pótlások végett jóváhagyás nélkül visszaérkeztek az ideiglenes elnökhöz. 1863. év tavaszán Molnár Ádám ügyvéd Ogyalláról Komáromba költözvén, Körösy felkérte őt, hogy vállalja a dalárda végleges szervezését. Erre Kőrösyt az az ok indította, hogy Molnár Ádám neve alatt sikeresebb lehet a szervezés, — Körösy ugyanis, mint volt josefstadti fogoly, a hatóság előtt politikailag kompromittálva volt. Hogy Kőrösynek ez a
