Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)
1923-05-24 / 61-62. szám
2. oldal. „Komaromi LapoJt 1925. május 24. tapasztalatot, hogy az angol politika szavai ég tettei között lényeges különbség van. Az olasz népnek ez a hangulatváltozáia valószínűleg az ország hivatalos politikájában is éreztetni fogja a hatását. = Magyarország a kisantantban. Ezt a valószínűtlennek látszé hirt hoznák a prágai jelentések. Magyarországon a lngkisebb kávéházi politikus is tudja, hogy & kisantantnak egyik főcélja Magyarországot még jobban elgyengíteni, hogy aztán mint tehetetlen préda hulljon a kisántánt ölébe. így nehéz elhinni az alábbi prágai tudósítást, mely szerint Foch marsall prágai látogatásához a legkülönbözőbb találgatásokat fűzik, elsősorban Lengyelország belépését a kisántántba, aminek bekövetkezése Benes minapi nyilatkozata után csak rövid idő kérdése lehet. A lengyeleknek azonban elintézetlen ügyük van Prágával: a Jarovina kérdése, amelynek hovatartozását még nem döntötték el véglegesen, A lengyelek nem tudják elfelejteni, hogy az osztrák Szilézia keleti részének elosztásakor Tesehent Csehszlovákia kapta és a lengyeleknek meg kellett elégedniük az elővárosokkal. Nagy sérelmük a kisebbségekkel való bánásmód, szemükre vetik a cseheknek, hogy választójoguktól is megfosztották a lengyel kisebbséget. Foch tartózkodásának főcélja az ellentétek eloszlatása, mert Párisban nem találják elég szilárdnak az Oroszország elleni védgátat, ha Lengyelország nem lép be a kisántántba. Varsói hírek szerint Cíehizlovákia Magyarországot is szeretné bevonni a kisántánt érdekkörébe. A „Kurier Warsowszki“ írja, hogy Benes még területi engedmények árán is hajlandó Magyarországot politikai érdekeinek megnyerni, Franciaország is támogatja a dunai konföderáció eszméjét. A „Kurier Warsowszki“ közleménye azért figyelemreméltó, mert e sorok akkor jelentek meg, amikor Foch Varsóban tartózkodott. — Egy kis beismerés. A mait számunkban már jeleztük, hogy a bécsi emigráns sajtónak másik orgánuma. Az Ember is követte Lovászy—Garami lapjának a Jövőnek a sorsát: j csendesen kimúlt. Az Ember kimúlása előtti i számában meginterjúvolja a Jövő megszűnése felől a főbb bécsi emigránsokat. Minket leginkább Hatvány Deutsch báró nyilatkozata érdekel, amelyben elismeri, hogy a bécsi emigráns sajtó csak a magyar állapotokat kritizálta és ócsárolta, ellenben az utódállamok kisebbségi politikájáról nagy bölcsen hallgatott. HatvaDy ezt azzal indokolja meg, hogy ha ők a kisántántot kritizálni merték volna, akkor nyomban megvonták volna lapjaiktól a szállítási engedélyt a kisántánt államaiban. Mi még azt is hozzá tehetjük, hogy a szállítási engedélyen kívül a szubvenciót is megvonták volna tőlük, hiszen nekik megrendelésre kellett irniok: Magyarországot befeketíteni és a kisántot az égig dicsérni. Lássuk különben Hatvani beismerő vallomásait; A magyar választások végrehajtása óta az emigrációs politika elvesztette jelentőségét. Az emigráció céljaiért, a magyar demokrácia megvalósításáért az otthoni ellenzéknek kell küzdenie. Az otthon kimondott burkolt célzás többet ér, mint a Bécsben kimondott szabad szó. Amit mi itt a legjobb (?) szándékkal s a legmagasabb (?) érzéstől vezettetve kimondunk, azt magyar anyanyelvű olvasóink önkéntelenül félreértik, mindaddig, amíg a Bécsben megjelenő újság csakis a magyar politika eseményeit kísérheti bírálattal s az utódállamok politikája felől kénytelen hallgatni. Az utódállamokban megjelenő magyar lapok rendkívüli előnye a Bécsben megjelent magyar lapok fölött, hogy sajtószabadságot élveznek, mig bennünket állandóan a szállítási jog elkobzásának veszélye fenyeget, gyakorlatilag meg nem valósítható kedves elméleti elképzelésem olyan bécsi magyar napilap, mely az osztrák vendégjog adta nagyszerű függetlenséggel élve, a magyar és az utódállamok politikáját egyforma mértékkel méri. Csak ez a lap világíthatna be abba a rettenetes forrongásba, amelynek Középeurópa a neve. Csak ez a lap szolgálhatná a hazai demokrácia ügye mellett a magyar kisebbségek ügyét is egyszersmind. Csak ez a lap szüntethetné meg az emigráció körül támadt végzetes félreértéseket. »Az Emberinek ugyanebben a számában Göndör Ferenc hosszabb sikkben foglalkozik az emigráció helyzetével. Megállapítja, hogy az emigráció helyzete kétségbeejtő, a szakadék közte és Magyarország között egyre tálongóbbá válik s az emigrációnak egyetlen útja van, vezéreitől tehermentesítenie kell magát és elve fentartásával, a kisántánt irányában való barátságos érzések megóvása mellett Magyarország felé kell orientálódnia. Róbert Oszkár megállapítja, hogy az emigrációnak nincs mit várnia a kis ántánttól, a kis ántánt demokráciája egyáltalán nem törődik a demokrácia ügyével. Ezek a politikai nyilatkozatok a magyar emigráció teljes felőrlődéséről, válságáról tanúskodnak és arról a szándékról, hogy az emigráció levitózlett lovagjai előtt most csak egy cél lebeg: visszatérni a megrugdosott, a leköpdösött ezer éves Magyarországba, amelynek többek ártottak, mint egy vesztett háború. Hogy a százszor megtaposott Magyarország be fogadja-e őket és el tudja-e felejteni velük szemben a legynagyobb bűnt: a hazaárulást, az még igen nagy kérdés. A folyammérnöki hivatal és a munkanélküliség. —május 23. Olvastam a Komáromi Lapok vasárnapi 60. számában „A komáromi munkanélküliség“ című cikket és az annak kiegészítéséül a városi hatósághoz érkezett miniszteri leiratot. Ezekből érdekes dolgot állapíthatunk meg a kikötőépités és a folyammérnöki hivatal magatartására nézve. Megtudjuk többek között azt is, hogy a folyammérnöki hivatal kötelezi az alvállalkozókat, hogy helyi munkásokat alkalmazzanak a kikötöépitésnél. Bizonyára ezért történt, hogy a raktárak építésénél a mait évben morva kómivesek dolgoztak és a komáromi épitömnnkásoknak csak ezek kivételes szakértelmében adatott meg gyönyörködni. A szerződés, mely a telek eladására vonatkozik, kifejezetten kimondja, hogy esak helyi munkások alkalmazhatók, akiket a városi munkaközvetítő hivatal tartozik közvetíteni. Ez a feltétel sem lett betartva az állami építésvezetőség részéről, úgy, hogy most szinte teljesen elesettnek látszik a telekeladás legfőbb indoka, mert a helyi munkásság a kikötő építésűéi nem jut munkához. A miniszteri leiratból világos, hogy a helyi folyammérnöki hivatalnak már előterjesztést kellett volna tennie az építkezések ügyében és bizonyos munkák elvégzése tárgyában, amilyen a Darányi liget planirozása, ahol sok segédmunkás talált volna alkalmazást. Hogy ez megtörtént-e, nem-e, nem áll módunkban megállapítani, de azt tudjuk, hogy mnnka kiírva nincsen és a városi munkaközvetítő se közvetített egyetlen munkást sem, pedig erre volna néhány száz jelentkező. A közmunka referátus reméli, hogy a kikötő építésénél a munkákat a legközelebbi jövőben el lehet kezdeni. Nem tadjak, mit szól ehhez a folyammérnöki hivatal és kap-e ott alkalmazást majd komáromi munkás. A városi képviseletnek és tanácsnak ebben a kérdésben a legszigorúbb elvi álláspontot kellene elfoglalnia, mert kérelmekkel és panaszokkal semmire se mennek. Feljelentést kell tenni a rendőrbiróságndl azok ellen a munkaadók ellen, akik nem alkalmaznak helyi munkásokat, amire őket törvény és kormány rendeletek kötelezik. A rendőrbiróság ebben az ügyben a törvényt kíméletlenül köteles alkalmazni és a mellőzött munkásoknak elégtételt fog szolgáltatni, a vállalkozókra pedig terhes pénzbírságokat rónak ki. Ha a folyammérnöki hivatal a munkanélküliségről szóló törvényeket és az ezek végrehajtása tárgyában kiadott kormányrendeleteket betartaná, akkor Komáromban nem lenne ma is 8—900 munkanélküli, hanem jóval kevesebb. Kíváncsian várjuk a kikötői munka megindítását, amely most, a nyár kezdetén, teljesen szünetel. Hogy mikor akarják tulajdonképpen építeni, azt nem tudjuk elképzelni. Mikor erről szó volt, rettenetes milliókkal dobálóztak és a munkálatokat sok évi ciklusra osztották be. Ez a ciklus, nem tudjuk, hogyan volt a programba felvéve, holott most már a telek is szabad (sőt a folyammérnöki hivatal a város telkét is igénybe vette az épités céljaira) és az államnak a tulajdona. Sajnos, hogy a kikötőépitésben igy csalatkoznia kellett a város lakosságának, amelynek a kikötő építéséről és kiépítése után beálló forgalomról aranyhegyeket Ígértek. A szocialista párt ezeket készpénznek vette. Mi ellenben azt vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy igen messze vagyuuk az ígért aranyhegyektől. A város vezetősége nagyobb erélyt kell, hogy kifejtsen ebben az ügyben. A kikötő éfités olyan közügy, amelybe mint az állammal egyenlő jogú szerződő félnek kell befolynia és jogait érvényesítenie. Szomorú sors az, hogy a város tervez bőséges munkaalkalmakat, erre törzsvagyonának jelentékeny részét feláldozza és a folyammérnöki hivatal végez, mert az alvállalkozókat nem ellenőrzi a helyi munkások alkalmazása körül. így természetesen a városnak és a munkásságnak kell a rövidebbet húznia. Csodavárás* Terhes tőle koránknak a méhe, vajúdik tőle a fehér ember lelke. Valahogy mindannyian érezzük, hogy valahol a fejünk fölött lélekharangot csonditenek. Mint Jeruzsálem vesztét a próféták, úgy hirdetik Európa pusztulását látnokaink Rollandtól-Spenglerig. Mint mindenki, aki érzi a múlt leomlását és várja az újat, úgy fordulunk nagy szorongattatásunkban múltúnk pogányságához, fordulunk keletnek és délnek, fordulunk Kelet bölcseihez Konfucséhoz és Laoeséhoz, hallgatjuk, olvassuk a dél költészetét, India meséit, Tagore dalait. Valahogy megsejtettük, hogy a Kelet és DM népeinek más életutján kereshetjük még a boldogságunkat, a megváltásunkat. Mert megváltásra várunk, felszabadulásra a legborzalmasabb szoigaság alól, önalkotta eszközeiük tirannizmusa alól. Európa lelke belesorvad élete mechanizáltságába. A fehér ember technikája révén a világ ura lett és ugyanakkor a gépei szolgája. Már Henri Georg felveti a kérdést, hogy minden technikai haladásnak dacára miért maradt meg a szegénységünk, de nen kiáltották még oda nekünk, hogy mitől bete; a lelkünk. Rolland érzékelteti először Mich laDgelo életrajzában az európai tragikumot. Michelangelo mii den idők legnagyobb szellemóriása bilincsekbe verten vergődik, hogy az anyaghoz és eszközök aöz van kötve alkotó ihletében. Márvány és véső, nedves vakolat és eeset átokként nehezednek rá, legnagyobb koncepeiéi ép a velük való küzdelmében maradnak kivihetlen, életének keserű napjai és végső nagy meghasonlottsága mind-mind ebből fakadnak. Így titán borzasztó viaskodása az élete, hogy Istenként alkothasson, egy legyen szóval, egyimmateriális emanatióval, egy teremtő akarással. Teremteni ?! Hisz még rombolni is csak a kalapáccsal rombolhatott volna, ha akart volna, csak kalapáccsal verhette volna szét a szobrait! És mi mind, akik évszázadokon át gőgö3 önáltatással hirdetjük, hogy a cél szentesíti az eszközöket, a végén mind odamenekülünk a dogmához, hogy az Isten egy akarással teremt, egy akarással teremti meg az anyagot is. Az anyagot is! Mert ha már mi annyira hozzá vagyunk kötve az anyaghoz és eszközeihez, legalább utolsó menedékünkről akarj uk hinni, hogy az anyagtól független és igy független a mi sorsunkra is. Most, hogy sokévi rombolással átéltük — és nem fontos, hogy tudatára ébredtünk- e, mert hisz sorsunk tudatalatti élményeinkben dől el — hogy még rombolni sem tudunk eszközök nélkül, mert beteljesedett a végzetünk, mert csodatevőt, csodát várunk, hogy legalább egy bizonyságunk legyen, hogy az anyagtól, hogy gépeinktől, eszközeinktől függetlenek vagyunk. Azért fordulnak a népek meggondolás nélkül, minden emberfia felé mohó várakozással, mert remélik, hogy teremteni fog. Wilsontól, Lenintől vallásos hittel várták az anyagiatlan eszme győzelmét, ma már mindenki hívőkre talál, aki valamilyen tettet igér, tettet, ami magán viseK az akarat-emanatio isteni jegyét. Még egy fehér ember sem tudta kivonni magát a fehér ember végzete alól. Wilson is, Lenin is belebuktak az eszközeikbe. A falvakon is átrezeg a fehér emberiség organizmusának a láza. Amikor felfigyelnek hallucinációs látomások hírére, amikor zarándokúira indulnak hisztériás csodalátások megcsodálására, nem tesznek egyebet, mint lázadnak, tüntetnek a sorsuk ellen, a közös sors ellen, mely urnák rendelte felettünk a gépet, az eszközt, az organizmusunk fölé a mechanizmust Az égtől várnak csodát, eszköztelen tettet, mert a Föld esak eszközeik előtt hódolt be nekik.
