Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)

1923-05-12 / 57. szám

1926. május 12. „Komárumi Lapolí" 3. oldal város háztartási és más gazdasági kérdéseire! is. Ha csnpán pénzügyi kérdés lenne: akkor a rideg non possumus elve alapjára kellene he­lyezkednie a városnak; ahol nincs, ott ne ke­ress, a városnak nincsen miből adnia, tehát nem adhat. Azonban itt a helyzet mégis úgy alakul, hogy a városnak érdekei úgy kívánják, hegy az alapításban résztvegyen. A legfontosabb szempont e mellett a gáz üzemének megvédése. Az állam létesíteni fogja a villamos erő­telepet akkor is, ha a város ahhoz nem járul hozzá. Ebben az esetben a villamos világítás versenyre kel a város gázvilágitásával és annak igen érzékeny károkat okozhat, sőt azt tönkre is teheti. Ekkor a városnak gázmüve, amelyet ma lehet 8—10 millióra értékelni, megszűnnék jövedelmező városi vagyon lenni és ez feltét­lenül a közterhek emelkedését vonná maga után, mert a közvilágításra a város nagy ősz­­szegeket fizetne rá, mig igy házilag kezelve, az jelentékenyen olcsóbb. Az állammal, mint üzleti versenytárssal a város nem versenyezhet, mert ebben a ver­senyben elvérzik és a porondon marad. Tehát azért és csak azért kell a villamossági rész­vénytársaságban a városnak résztvennie, hogy ott befolyását a gázüzem érdekében biztosítsa és megvédje ezt a várható versennyel szemben. Sőt a város érdeke az, hogy a villamos áram­elosztás üzleti részét vállalja és érdekkörébe vonja, hogy annak hasznában részesedjék. Érsekújvár azzal érvel, hogy a részvény­­társaság alapításában erkölcsi okokból is részt kell venni, még akkor is, ha az nem biztosí­taná a kívánt rentabilitást. Azonban Érsekúj­várnak és Komáromnak a helyzete szögesen ellentétben áll. Nevezetesen Érsekújvár a gaz­dasági föllendülés uj korszakába jutott, vasút­vonala a világforgalomba kapcsolja bele, mig Komárom vasúti fővonalát elvesztette, elvesz­tette iparvállalatait és ezzel a dekadencia lej­tőjére jutott. Mig az élelmes Érsekújvár máris biztosította magának a részvénytársaság szék­helyét, ahol a cég adókat fizet, addig Komá­rom ettől elesik és itt csak az ipartelep és munkásainak fogyasztásából hárulna valamelyes előny a városra nézve. Természetesen ebbe igy egyszerűen belenyugodni nem lehet, hanem a részvénytársaság székhelyét Komárom részére kell követelni. Hátra van a legfontosabb kérdés, a vá­ros anyagi hozzájárulásának kérdése. Ha ezt a város mai anyagi helyzetéből kellene elbí­rálnunk, úgy ezt lehetetlennek kellene minősí­tenünk. A város pénzügyi helyzetétől két mil­lió hozzájárulást kívánni vagy várni teljes képtelenség és lehetetlenség. A hozzájárulást Érsekújvár az Országos Bank utján felveendő és később törlesztéses kölcsönné átváltoztat­ható kölcsönből fedezi. Komárom mindaddig, mig mai terhes adósságaitól meg nem szaba­dul, a hozzájárulás felöl nem határozhat. A városnak erre a célra feltétlen újabb kölcsönre van szüksége, amelyből az állami két milliós kölcsönt is konvertálnia kell, mert azt az ősz­­szeget öt év alatt, tehát 100.0G0 K ás évne­­gyedes részletekben a város visszafizetni nem tudja. A város vezetőségének mai pénzügyi po­litikája, mely a város pénzügyeinek rendben­­tartását a törzsvagyon elidegenitós alapján véli megoldhatónak (kikötő és hajógyár), feltét­len károsnak kell tartanánk a város érdekében. A közterheknek hosszabb lejáratú kölcsönből való törlesztése lehet az egyedüli reális meg­oldása a pénzügyi szanálás utjának, mert az sok évre elosztva, nem jelenti a város mai polgárságának igazságtalan megterhelését, ha­nem a terheket áthárítja a jövő nemzedékre is, mely bizonyára szerencsésebb körülmények közt fog élni, mint mi. A villamos részvénytársaságban valórész­vétel tehát igen kémény lecke a városra nézve. Egyrészt nem látjuk ennek semmi pénzügyi előnyét, csupán védekezési szempontból mai világításunk érdekében szükséges abból szintén részt kérni, hogy azoktól az előnyöktől meg ne fosszak magunkat, amelyek ebből az ipar­­vállalatból a városra hárulhatnak. Másrészt nagyon kicsinyes és önző állás­pont volna ezt a kérdést abból a szűk látó­körből elbírálni, hogy mivel nekünk hasznot nem jelent, tehát nincs rá szükségünk és el kell előle zárkózni. Számolni kell a jövővel is, nem csak a jelennel és a villamosságnak a város jövó fejlődésében bizonyára szerepe lesz. Ha nem is áltatjuk magunkat hin remény­ségekkel, hogy a város a villamos erőmű telep itteni településével fellendüléshez jut, annyit el kell ismernünk, hogy a haladásnak olyan eszköze lesz a városban, amely adottságánál fogva a jövő ipari és gazdasági vállalkozásai­nak kedvezni fog. A haladás útjára óvatosan, de reá kell lépnünk. A mai kormánypolitika nem lesz örök­­életü, a 8zlovenszkói iparvállalatok részére fel­állított tilalomfák rendre ki fognak dőlni, ha Szlovenszkó kiküzdr a maga részére gazdasági önállóságát. A villamos részvénytársaságban való tőke­­részesedéi áldozatot követel a várostól, de ha * ezt az áldozatot meg nem hozza, eldobja ma­gától azokat az előnyöket, amelyeknek gyü­mölcsei évek múlva megérhetnek a város la­kossága részére. Ha elszalasztja az alkalmat, veszélyezteti gázgyári üzemét, annak hasznot­­hajtó jellegét feláldozza és kiteszi azt az el­értéktelenedésnek, mig idővel ezt a villamos­­sági részvénytársaság is megválthatja. A dilemma úgy van megszerkesztve, hogy a vá­lasztás mindenképpen anyagi gondok elé állitja a várost. Választania kell a nagyobb és kisebb gond között. A kisebb gond az, hogy tőkét szerezzen és résztvegyen egy vállalkozásban, mely idővel gyümölcsözni fog, a nagyobb gond az lenne, hogy gázgyári üzemét korlátozza vagy beszüntesse és milliókat érő vagyont hagyjon pusztulásnak indnlni. Jiins QiseiMl ui ügyvédi diiszsliás lép élettit. Olcsóbb lesz a perköltség. — Egységessé teszik az egész köztársaság területén. Az igazságügyminisztóriumban már régebbi idő óta foglalkoznak az ügyvédi díjszabás egy­ségesítésével és a napokban meg is jelenik az erre vonatkozó kományrendeiet. A juoius hó elsejével hatályos uj ügyvédi díjszabás nem zárja ki, hogy az ügyvéd ügyfelével külön meg­állapodást ne létesítsen honoráriumára vonat­kozólag és lehetővé teszi, hogy bonyolultabb ügyekben a bíró külön mérlegelés tárgyává tegye a kifejtett nagyobb munkát. Büntető ügyekben és a végrehajtási eljá­rásban az egyszerű beadványok dija nem halad­hatja meg a 100 koronát. — Különösebb mun­kát nem igénylő ügyvédi tevékenység, mint föl­jelentés szerkesztése, tárgyalás, végrehajtási és más perenkivüli ügyekben — kivéve a csőd- és kényszeregyezségi tárgyalásokat — nem lehet 300 koronánál magasabban honorálni. A járás­bíróság előtti polgári tárgyalások dija 2000 koronáig 40 korona, általában sehol sem halad­hatja meg a kereset beadásáért megállapított ügyvédi dij az 1500 koronát, csupán a másod­fokú felebbezési, vagy felülvizsgálati fórum előtt emelkedhet 2500 koronáig. A levelezés dija 5000 korona perértéken felül 12 korona, 20.000 koronán felül, vagy komplikált ügyekben az első iv 20 korona, további ivek 10 korona. Tanácskozások és telefonbeszélgetések dija minimálisan 5 korona, 50.000 korona pénzérté­ken túl minden negyedórára 30 korona. Iratok átolvasása minimálisan 5 korona, meghatalma­zás 2 korona. Azt állította, hogy sétálni akar. Tnlaj­­donképen azt akarta bebizonyítani, hogy nem féltékeny s itt meri hagyni a vőlegényét azzal a nővel, aki olyan gyönyörű ma este. A férj vele tartott. A világért sem akart volna féltékenyebbnek látszani nála. Az asszony azt mondta, hogy kifárasz­totta a zene. Szívesen ül a helyén. Marad. Még ő hazudott legkevésbbé. A vőlegény viszont maradt udvariasságból. Behúzódtak a páholy mélyébe és szótla­nul nézték egymás arcát. — Ostobaság volt, hogy eljöttem —szó­lalt meg végre az asszony. — Ostoba, mint az a jól ismert lepke, amely belerepül a lángba, leégeti a félszárnyát, aztán egész életére nyo­morék marad. A férfi átfogta a kezét. — Ne vegye el, —* mondta csöndesen. — Már az előbb szerettem volna megszorítani, mikor megérintette. S ha bennem marad ez a szorítás, nem tudom, mi fog történni velem. Az asszonynak könnyes lett a szeme. Egy kicsit a férfié is. — Flört? Az asszony szemén legördült a könny­csepp. — Esküszöm az éló Istenre, hogy nem. Kis csönd volt. Aztán hozzátette : — Megvetem magamat. így még inkább. A férfi folvonta a vállát. — Szóval, nekem is ez lenne a köteles­ségem önmagámmal szemben ... Eszemágában sincs. Állítsa sarokba a sorsot, hogy most ho­zott össze bennünket, amikor már egyikünk sem szabad. Térdepeltesse kukoricára. Az asszony lehunyt szemmel hallgatott. Hirtelen elrohant előtte az a néhány hó­nap, mióta ismerte. Akárhogyan gondolkozott, nem birt fölfedezni ebben a szerelemben egyet­len vonást sem abból, ami a könny, vagy élet­béli regények bűnösnek nevezett viszonyaihoz hasonlított volna. Egyszerű, meleg, emberi rokonérzéssel kezdődött: olyan kedvesnek látta az egyénisé­gét és úgy kedvelte a hangját. Igen.. . úgy szerette meg, mint egy leány egy fiat, ha nincs is ember a minden­­sógben, aki elhigyje. Fölemelte a fejét és azt mondta : — Az élet ostoba. S kis szünet után hozzátette : — De nekünk okosabbaknak kell len­nünk nála. — Mit hiv okosságnak ? — Úgy kell tennünk, mintha semmi sem történt volna. — így, maga szerint. Tudja, hogy hang­zik én szerintem : őszintének lenni. Megmon­dani az urának, hogy elhagyja, mert engem szeret s megmondanom a menyasszonyomnak, hogy el kell hagynom, mert magát szeretem. Megérintették a kilincset. Az asszony ijedten akarta elhallgattatni a férfit. Nem volt rá szükség. Már hallgatott. A menyasszony bájos arcocskájáról eltűnt minden álgög s most olyan őszinte szomorú­sága sirt le róla a gyanakodásnak, hogy a férfinak fájdalmas és tehetetlen sóhajjal kellett a földre néznie. Kint lassú, aprószemü meleg eső szitált, mikor hazamentek. Közel laktak. Néhány lépéseyire. De az egyik pár jobbra, a másik pár pedig balra. A férfi csöndesen lépkedett a leány mel­lett, az asszonnyal volt tele az agya és láza­dozott : — Most hazaviszi. Milyen nyomorult va­gyok, hogy engedem. Utánnuk kellene menni és leszúrni az urát. A hátába szúrni. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a menyasszonya mellett gondolja mindezt. — Szegénykém — kínlódott. — Édes, szegény gyerek, lehetetlen, hogy ne sejtené... hogy fájhat a szive. S hangosan mondta neki: — Kicsikém, szeretném, ha ritkábban találkoznánk a maga barátnőjével. A leány ránézett. A férfi lehajtott fejjel ment és hallgatott. — Ha egy rossz szót mond róla, itt­hagyom — gondolta magában és összeszori­­totta a kezét a kabátzsebében. De a leány azért volt nő, hogy azt felelje: — Ugyan, hisz olyan kedves asszony. A kedves asszony pedig belekarolt az arába és hízelgő, becéző szavakat mondott neki, hogy elcsititsa a nyugtalanságát, hogy kárpótolja és kiengesztelje. Alig tudt8, mit beszél, mert a gondolatait figyelte, amelyek halkan és sírva zengtek a lelkében, igy: „Most elment és sohasem látom többet. Sohasem fogom ilyennek látni többet. Pedig milyen szép volt a szivem ma este: mint mi­kor egy élettelen, fakó kis ólomdarab a szil­veszteri olvasztókanálban, forró, ruganyos, re­megő, ezüstfényü tavacskává tárni."

Next

/
Thumbnails
Contents