Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)
1923-02-17 / 21. szám
1923. február 17 Komáromi Lapok“ 3. oldal. irodalom egén ikercsillaga volt, az a Jókai Mór a mienk volt! Jókai születésnapja ez a nap, aki 98 évvel ezelőtt abban a dunamenti kis városban jött világra, melyet akkor Rév-Komáromnak neveztek. Ez a föld adta át a magyar irodalomnak, itMhkott családja, itt éltek ősei már kétszáz évvel azelőtt és ide tértek vissza ismét. Ennek a földuek életereje táplálta az ő géniuszát, ennek a városnak élete sugalmazta az ő képzeletét, ennek a népnek nyelve tette beszédessé az ő tollát. Az ő nevét is épúgy ismeri az egész mű veit világ, mint Petőfi Sándorét, az ő lelke, szelleme éppúgy a magyar nép leikéből eredt, táplálkozott, nőtt, mint Petőfié, az ő száz meg száz gyönyörűséges könyve éppúgy ott forog fétszázadot meghaladó idő óta a magyar kezekben, mint Petőfié. Jól esik tehát nekünk, hogy Petőfi születésének százra fordult esztendejében emlékezésünk kegyeletében összefűzzük Petőfi és Jókai nevét, mint ahogy összefűzte azt a sors véletlene, a lelkesedés tüze, a barátság melege a múltban. Gondoljunk szeretettel, büszkeséggel az évfordulón Jókai Mórra, Komárom legnagyobb fiára, örök dicsőségére és örök bizonyítékára annak, hogy Komárom egy messzefónylő, tündöklő csillagot tudott adui a magyar irodalom, a magyar szellemvilág égboltjára, mely ott ragyog Petőfi mellett. És ha szivünkben összegyűjtöttük a hálás emlékezés gyújtóanyagát, őrizzük meg és szaporítsuk azt, hogy készen legyen arra az időre, mikor két év múlva betelik egészen a századév, s mikor méltó áldozatot kell bemutatnunk Jókai emlékének azon az oltáron, hol a múlt század nagyjainak emléktüze ég ! Szikra. Lltleuél uisumot minden államba a leggyorsabban és legolcsóbban megszerzek. Didéki megbízásokat a leggyorsabban elintézek, mintán hetenkint háromszor megy küldönc Prágába eljárási díj 25 korona. cím: kászlő Zsigmond Bratlsiaoi (Pozsony) Széplak-n. 12. sz. mennyit el is hallgatnak ... És a köd beburkolta őket és egy láthatatlan koppanió olto gatni kezdte a iány lelkében a gyertyácskákat. — Otthonról jössz e? — kérdezte félve, halkan. — Otthonról — válaszolt a fiú csendesen. — Alig túrtam szabadu'ni. Megérkezett a nagyanyám. Az összes unokák összegyűltek. A nagyanyám nagyon öreg és nagyon okos. Csend. — Nagyon okos — ismételte lelkében Magda és megborzongott. — Egész nap sütöttek, főztek, pedig alig eszik. Olyan finom, olyan parfümös, olyan áttetsző és folyton beszél. Ott ül az asztalfőn és a gyerekeket emlegeti. A legkisebb gyerek ötven éves . .. Csend. Magda hallotta is, nem is, arait beszél, csak azt tudta, hogy nem azt mondja. — Gyáva — mondta magában — gyáva és nyitott száján beáradt torkába a köd. — Nem mondta meg, hogy ismer egy leányt, aki jó, aki festő, aki szereti őt és aki nem gondol soha önmagára, csak őrá és aki minden szépségét, tehetségét, lelkének izzását, önfeláldozását neki akarta adni és akinek megígérte ... — Minek Ígérted — szólott önkéntelen h&lkaD. A fiú megállóit. — Te arra gondolsz, amit mondtam . . . — Arra. — Én erről otthon semmit sem szóltam. Megmondom neked úgy, a hogy van. Én az Igazság a béke útja. Doumergue E. könyve: La paix par la vérité. Doumergue Emil, a kiváló történész, a montaobani theol. fakultás tiszteletbeli dékánja, kinek nevéhez, különösen az egyházi irodalom terén számos mű fűződik, aki körülbelül tíz éve Magyarországot is bejárta, főképp egyházi viszonyainkat tanulmányozva s tapasztalatait vaskos, kedves hangon megirt könyvben foglalta össze *A kálvinista Magyarország« cimen, egy minden esetre érdekes vállalkozásba kapott: összegyűjteni a fontosabb természetű tényeket és dokumentumokat, melyek segítségével megállapítható, kit terhel a felelősség a háború előtt, folyama alatt és a háború után. Vállalkozásának első kötetét — a háború előtti felelősség problémáját — vesszük kezünkbe fenti cimen. Személyesen is, munkáiból is jói ismerjük Doumergue urat. Alaposságáért, minuciózus pontosságáért, objektivitásáért méltán tarthatjuk Európa egyik jelenleg élő legnagyobb történészének. Azonban jelen munkáját olvasva, eszünkbe jut: Aiam bonus Homeros dormitat. A jó Doumergue bácsi is alszik, akarom mondani haragszik. Haragszik a németekre és még Schreiberben, Daismannban is pángermánokat lát, akik pedig semmivel sem nagyobb németek, mint amekkora francia Doumergue. Egy egész világ választja el hitsorsosálól és tudós társától, H. Bavincktól. Mig e kiváló holland tudós még nem akar, nem mer véleményt mondani a háborús felelősség kérdésében, mert még nincsenek dokumentumok; vau ugyan sok, de ezek a központi hatalmak levéltáraiból kerültek elő, de hogy véleményt lehessen mondani, ki kell üríteni az ántánt titkos archivumjait is és a háború okaira csak később, akkor lehst világosságot vetni, mikor az összes dokumentumokat nyilvánosságra hozzák, a felelősség kérdésére is csak akkor lehet mindenkire kielégítő feleletet adni. (Cnristendom, Oorlog, Volkenbond 1920.): Doumergue a felelősség tisztázására három tételt állít fel: 1. vagy Németország a felelős (és ez tartozik fizetni), 2. vagy a felelősség megoszlik (és Németország nem köteles fizetni), 3. vagy az antant felelős (és ekkor az ántánt köteles fizetni.) »Tessék választani.« Anélkül, hogy részletesen ismertetnők Doumergue ur megoldását, nem nehéz kitalálni a felvetett tételekből, melyiket választja. Szerinte is, mint minden francia és Lloyd George szerint, aki 1921. márc. 3-án hires londoni beszédében azt mondotta a német felelősségről, hogy ez az alap, melyre a versaillesi békeszerződés épült, — Németország a felelős és Nómeiország köteles fizetni. Doumergue ur álláspontját tudós felkészültséggel védi, diplomáciai iratokat, táviratokat, parlamenti nyilatkozatokat, újságcikkeket soraután, a hogy kimondjam — elkezdtem gondolkozni. — Gondolkoztál? És mit gondoltál. . . — Nem rólam, rólad. Ösmerem magara. Hogy jó lesz-e? Hogy képes bszek e egyik nap úgy, mint a másik nap egyformán csendben érni. Hogy lefogok-e tudni mondani az egész nagy életről, minden újságjával, vágyával érted. És ha nem mondok le, nem kínoználak- e halálra. Rád gondoltam és ezért . . . gondolkoztam. — Félsz nekem adni az életed? — Félek. Én nyugtalan ember vagyok. Ha esz-mbe jut elmenni tőled egyszer, — mi lesz ? Én nem vagyok egy egyszerű kötelességtudó. jó ember. Bennem ezer kíváncsiság lobog mindent akarok tudni, próbálni, mi lenne belőled mellettem : egy síró, halvány asszony. Egész éjjel gondolkoztam. De megígértem és ha akarod, én állom a szavam . . . A Magda keze elbocsátotta a férfi kezét és a karja kicsúszott a karja alól. — Nekem nem Ígértél semmit. — szólott halkan. — Ta megértesz engem. Ahhoz, hogy fejlődjem, szabadság kell. Te vagy nekem a legdrágább a világon — magamon kívül. De vannak olyan percek is, mikor ngy érzem, jobban szeretlek téged magamnál is. Mindent odaadnék érted. De aztán jön az önzés. Ne kivánd az egész életemet. Nézd én gazdag vagyok. Annyi mindent tudnék neked adni az életemen kívül .. . Annyi szépséget, annyi barátságot, annyi hűséget, annyi szerelmet. . . Te művész vagy, megérted ... Csak az életekoztat fel, azonban objektivitását cserbenhagyja, vagy objektivitása őt. Nem akarjuk elfogultsággal vádolni, de hogy milyen irány jellemzi az egész művet, a főbb fejezetek címeit idézzük csupán: „A harcias Németország“ (pángermán militárizmus, német sovinizmus, Ludeodorf 1913. évi javaslatai, osztrák magyar militárizmus stb.), nA békés Oroszország“ (német törekvések Oroszország ellen Törökországgal és Ausztriával, Oroszország békés törekvései stb.), „A békés Angelorszdg“ (Németország bekeritósi politikája, Angolorszag törekvései az 1914 iki krízis békés megoldása iránt stb.), „4 békés Franciaország„ (Franciaország és Poincaré békés törekvései 1912-ben .. . Foch cáfolata a francia militárizmusról 1903 ban, mozgósítás, Belgium semlegessége stb.) »Az ultimátum« cimű fejezetben megemlékezik Tisza Istvánról, a háborút illető felfogásáról és magatartásáról. 1914. juüus 7-én Berchtold gróf sietett összehívni a rendkívüli tanácsot, hogy keresztülvigyék a julius 5 én Potsdamban megállapított politikát: szó esett egy európai háborúról és megállapodtak egy Szerbiához intézendő, még nem precizirozott ultimátumban. »Ebben a pillanatban — igy ir Doumergue szóról-szóra — egyedül Tisza gróf vált külön a tanács többi tagjától Nem akart rögtön nyers támadást .vigyázz kiáltás nélkül“; ugyan meg akarta nyirbálni, de nem megsemmisíteni Szerbiát és rámutatott egy európai háború rettenetes veszedelmeire.« »A gróf (Tisza) kifejtette nézetét Ferenc József császárhoz irt levelében. Ezt mondta: »ha gondolok a gazdasági és pénzügyi felfordulásra, azokra a fájdalmakra és áldozatokra, melyeket kétségkívül előidéz a háború, a legfájdalmasabban öntudatos megfontolás után nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Szerbia ellen tervezett katonai támadásban a felelősség súlyát viseljem én is.« És a gróf azzal végezte levelét, hogy távozását ajánlotta fel arra az esetre, ha nem vetnének számot eszméivel.« »Oly érzelmek ezek, melyekért lojálisán kell adózni Tisza gróf emlékének. A gróf valószínűleg egyedül volt, aki hasonló emberies érzelmeket nyilvánított. Beszélik, hogy Berlinben is járt volna, hogy megkísérelje Németországot lebeszélni a tengeralatti háborúról. Üdvözöljük a grófot. Üdvözöljük honát.« »Még juliu3 10-én Bécsből Berlinbe oly távirat megy, hogy Tisza gentleman módjára (gentleman like) akar eljárni: ami II. Vilmosból ezt a haragos felkiáltást váltotta ki: »ostobaság«. »Ezek a nemes szavak és nemes érzelmek azonban nem az egyedüliek, melyeket Tisza gróf táplált és kifejezett az első naptól fogva.« »Egyébként nem szabad elfeledni két dolgot. Tisza gróf közönyös volt azzal az ürügym«t nem. Félek. A végén gazember lennék és tönkretennélek ... A lány vállat vont. Mennyi fölösleges szó csak azért, hogy eltakarja a ienyeget. — Mit adhatsz Dekem, —- szólt csöndesen — ha nem adod az életedet? Éti erősebb és gazdagabb vagyok, mint te, mert én művész vagyok és szeretek. — Te mernéd rámbizni magad és nem félnél, hogy eljön az az óra, mikor egy másik többet igéi- és elfelejtelek érte? Mikor türelmetlen leszek és megbántalak; mikor az unalom őrültségekbe kerget... Te mernéd? — Mortem volna — mert azt hittem . .. Elhallgatott. A fény mind kialudt lelkében. A ködben árnyak suhantak körülötte. Szegény hervadó lányok, akik alkusznak a sorssal. Vagy furcsa, régi kalapban járnak és megnyugosznak a fátumban. Vagy nyugtalan szeműek, kik folyton próbálnak és a végén fáradt mosollyal, megvetően néznek az élettel farkasszemet. Rémület szá’lt rá: és a jósága, mely benne fénylett, kié lesz. Az önfeláldozása? És az a rengeteg szépség, mely ott illatozott lelkében, mint egy tavaszi kert ... Az arcán két könycsepp gördült alá és szivében feljajduit a panasz: — Da kár érettem ... Aztán körültekintett. Valami kellett, amit magához szorítson, ami biztassa, amiben bízzon és mig a hídon egyedül visszament, gyötrődve gondolta: — És most megfestem a szomorúságot. *
