Komáromi Lapok, 1922. július-december (43. évfolyam, 78-156. szám)
1922-11-04 / 132. szám
2 oldal. «Komáromi Lapok« 1922. november 4. állandóan protestálhattak ellene. — Az osztrákmagyar monarchia széthullása után, 1918. december elsején a rögtönzött zágrábi parlamentben a horvát nép akarata ellen kikiáltották a jugoszláv nemzetiségűek egyesülését. És Sándor király mog a szerb kormány hiába ígértek meg mindent, Dalmáciát és Horvátországot, egyszerűen, mint tartományt csatolták Jugoszláviához, dacára annak, kogy csak a lakosság 16 százaléka szerb, a többi horvát. A horvátok már 1919. májusában is interveniáltak Wilsonnál jogaik visszaszerzése végett. Most a Népligához küjdött memorandumban kérik, hogy Horvátországot, mint szabad föderativ államot csatolják vissza Magyarországhoz. A horvát függetlenségért megindult mozgalmat alighanem a parasztság fogja befejezni. Az az egy bizonyos, hogy ha nem gondoskodnak idejében arról, hogy Horvátország régi önállóságát visszakapja, a forradalom nemsokára újra felosztja Jugoszláviát. | Gárdonyi Géza. Egerben fent a várhegyen hétfőn virradó éjjel nagy útra határozta el magát egy szűkszavú remete ember, akit mindenki ismert Magyarországon és Eger városában, de nagyon keveseknek adatott meg, hogy lássák. Ha Egerben kérdezte az ember a kis gyermeket, merre lakik, szívesen mutatta az utat a hegynek, ahol Dobó hős lelke vivőit egykor, de ha azt kérdezted, látták-e, fejet ráztak a derék egriek. Gárdonyi Géza azok közé a furcsa emberek közé tartozott, akik a mai világban sem csináltak színházat magukból s elvonultak a fórumok zajától. A pipás, szikár, csontosarcu, kesernyés szavú tanító nagy utakat tett meg itthon és külföldön, mire elég lett neki az emberekből, politikusokból, újságírókból, kiadókból, nem törődött senkivel. A művészetnek élek — mondotta, ha beszélgetett csöndes otthonában s olyan egyszerűen ejtette ki ezt az áhitatos mondatot, mint valami hivő gyerek. Ha az ember visszagondol erre a páratlan emberre, aki öcsémuramos kedvességgel tudta fogadni a vendégét a könyvekkel teli dolgozószobájában, az ember egyszerű megjelenésében alig tudta megmérni a csonka ország pótolhatatlan veszteségét, hogy meghalt Gárdonyi Géza, az egyszerű tanító, a költő, a Bor szerzője, a nagy regényíró, a mai szegény Magyarországnak a kevesek közül egy igazi óriási embere. Mese a nőről és az ördögről. I Irta: Mariancsics Imre. 1 A tenger tükörsima és kék volt, mélyen azúrkék. A tüzes déli nap mint olvasztott arany folyt le a vörösbarnás sziklafalakon s vakító csikót alkotva a viz színével, a kövek lábánál, belefolyt a tengerbe Bágyasztó melegséggel rezgett a levegő s a fűszálak oly csendesen, mereven álltak, mint az őrtálló katonák. Az egész öböl, mintha megkövesedett volna. Mint a fanatizált tömeg, valami rettentő, megdöbbentő, csodás dologra várt... Álmos bágyadtsággal hullámzott meg a kövön egy smaragdzöld kigyó és tengerkék szemeit körülhordozva a látóhatáron, kényelmes lustasággal akart ismét gyűrűs állásába visszatérni, mikor szeme hirtelen vörösre vált és kétágú fekete nyelvét meglobogtatva útnak eredt. Lassan, óvatosan siklott célja felé, de aztán, mikor céljához ért, hirtelen mást gondolt és felkuszott egy ezüstszirmu, virágzó fára. Ez volt a hazugság fája. Holdtöltéses éjszakákon fakadtak ki a bimbók és illatuk bóditó volt, de hirtelen lehullottak és halk sóhajjal sodródtak le a tengerbe, ha igazat mondtak a fa közelében. Sóhajuk, mint hárfa elgyengült akkordja, zengett s az emberek, akik erre tévedtek, azt hitték, hogy a tenger dalol... Szivük megtelt névtelen fájdalommal, sós könynyük a sós vizbe hullott, s úgy érezték, hogy életükből hiányzik valami, valami, ami színes, ami forró, de nem jutott az eszükbe, hogy ezt költészetnek hívják. A kigyó szemében elhamvadt tüzek lobogtak fel. Csillogó zöld testét hidegen borzongó remegés járta át s már érezte ennek a tiszta szűzi testnek édeskés sós izét. Tudta, hogy az övé lesz. Övé lesz ez a gyönyörű leány, akit talán a szerelem boldogsága vetett erre a csen-Most, ahogy visszagondolunk rá még frissen emlékezünk, ahogy az egri várhegyen saját utcájában levő csöndes hajlékában elpanaszkodott: — Sohase tartottak jó Írónak — mondotta bizonyára túlzott keserűséggel. — Abba az újságba, ahol dolgoztam, az Írásaimat eldugták a lap végére. Egy novellámat, amellyel Párisban egy plagizátor első dijat nyert egy nagy irodalmi versenyen, alig akarták itthon leközölni. Megható volt, ahogy a legnagyobb sikeréről, a Göre Gábor könyvekről nyilatkozott: — Egyszer a lap munkatársai, akkor a Magyar Hírlapnál dolgoztam — mesélte — már mind hazamentek s a szerkesztő bizalmatlanul nézett rám, hogy valami laptöltelék kellene. Akkor Írtam meg az első Göre Gábor-levelet, melyben a falusi biró kéri a szerkesztőséget, tegyék ki a nevét az újságba, mert akkor biztosan megválasztják. Másnap mindenki érdeklődött a furcsa levél iránt, a kiadók, mivel jó üzletet jelentett, az egymás után megjelenő leveleket szívesen hozták könyv alakban. A komoly munkáimmal sose tudtam ilyen nagy sikereket elérni — panaszkodott — a bundapálinkából mindig több elfogy, mint a tokaji aszúból. Énnek az öreg urnák szent hite volt az összeomlott ország közepén az irodalom. Mivel mindazt, amit tudott, magától tanulta, a beszéde megtelt vérrel és erővel, úgy szólott a dologról, mintha csak ő tudna róluk, mint egy Kolumbus, aki a felfedezett Amerikáról mesél. A politikától, mint politikai újságíró, parlamenti tudósitó, végleg megcsömörlött, minden gondolatát az irodalomnak szentelte. Bejárta az egész Európát, de azért egyszerű ember maradt mindvégig és csillogó szemmel beszélgetett el régi tanítványairól, egy Istenes Imre nevű dobronyi földmivesről, aki felkereste levelével. „Az „e“ betűje éppen olyan, mint az enyém“ — és Gárdonyi Géza Istenes Imre levelének jobban örült, mintha miniszterek irkáltak volna neki hosszú gratulációkat. A városi törtetésben ügyetlen ember még nagyiró korában is rosszul érezte magát Budapesten és nem is mozdult ki Egerből, hacsak tehette, évek múltak el, hogy még a saját utcájában se ment' sétálni. A kis gyermekektől kezdve, akiknek az olvasó könyveik az elemiben már tele voltak az ő Én falum frissen megfestett képeivel, Magyarországon mindenki olvasója volt. A cigány, ha valaki nagyon elszomorodott mulatás közben, az ő izes nótáit huzattá, a vidéki ember tudta a Göre-vicceket, az irók eltelték emlékbe. A des vidékre, akinek alvó rózsaszín tesle fénylő alkonyaiban úszó felhőként csillogott, mégis hamvasan, mint a titkos kívánságok mérges gyümölcsei. — Gyönyörű, — suttogta újra . .. és a vére. Olyan szép, mint az angyalok, mikor fénylő szürkületben a dicsőség kapujában gyűlnek össze fogadni az Urat. — Gyönyörű, — suttogta újra ... és a vére, a vére ... sz . . . sz .. . enyém lesz . . . enyém kell, hogy legyen I — Gyönyörű, — suttogta harmadszor is. És az igazság durva ütemétől hullani kezdtek a hazugság fájának ezüstlevelü virágai. Fájdalmas csengéssel ütődtek az alvó, bársonyos testhez, süppedtek a szénfekete hajba és akadtak meg a száj, a kezek, lábak ives szegletén. A nő fölébredt. Csodálkozva vette kezébe a siró virágszirmokat, sorra csókolta, melléhez szorította őket: — Szegény kis virágok, — szólt hozzájuk — sirtok, bánatosak vagytok, mint én . .. én, aki annyit szenvedek. E naiv hazugság hallatára a fa virágai elhallgattak és a föntmaradtak széles, pajkos mosolygással virultak tovább. A leány pedig pirosló szájába vette a szirmokat, csillogó fehér fogával tépdeste az ezüstleveleket s mert édesek voltak, mint a méz és illatosak, mint az álom — megette őket. — Ez földi nő, — állapította meg a kigyó. — Csak földi nő pusztítja el a szerelme tárgyát csókkal, méreggel, vagy öleléssel. Enyém lesz minden bizonnyal! És az elégülni vágyó várakozástól zöld pikkelyei ragyogtak, mint a lápon imbolyogva fénylő vadtüzek. Elfogyott a virág és a szűz szétnézett keresve, hol találhatna még virágot és ekkor meglátta a fán a sóvárgástól halkan borzongó kigyót. Félelem nélkül nézett rá. Talán úgy érezte, hogy szépsége az a páncél, amely megvédi őt mindentől és mindenkitől. láthatatlan ember, az Isten rabjait, Ábel és Eszter, Az egri csillagok felejthetetlen alakjait. Gárdonyi irói egyénisége. Az iró vele föltétlenül a faluról indult el az Én falum kis apró megfigyeléseivel, Ezzel a könyvvel, mely annak idején páratlan sikert aratott, jegyezte el magát Gárdonyi Gáza az irodalommal. Innen datálódik egész fejlődése. — Csak vissza kell tekintenem az életembe, — mondotta — nincs nekem szükségem a világra, eleget figyeltem én. Szerette az egyszerű emberekei, akiket a sorsuk valami módon feldob az ormok felé. Volt ebben a hitben valami mély és ősi, ami a népmesék hitével rokon: a kertész fiúból lett Jancsi fráter Margit királyleányra tekint fel áhitatos szemmel, Zéta Emőkébe, Attila király ábrándos szerelmesébe szerelmes. Alakjai passzíven állnak az életben, mellettük, köröttük morajlik a világ. A tiszta szívről Írja regényeit s néha egész koszorút fon a csalódott szivek egymáshoz vaió vonzódásához. Ha bonyolultabb problémákat vet fel, olyan, mintha idegen területre tévedne és akadozni kezdene a szava. (Az a hatalmas harmadik.) Irt kedves és furcsán egyszerű izes, népi verseket, rengeteg novellát, regényt. Mint drámaíró, a Borral fontos állomást jelent a magyar drámairodalomban. Ez a darabja, ha bár idill az egész, az első komoly átmenet az operettes sallangos népszinműből a parasztdráma felé. A parasztot színpadon ő adja először sallangok nélkül a maga valóságában embernek s annak idején nagy pőre volt a bemutató alkalmából Pesten, amikor a parasztjait a színpadon szépen vasalt ruhában látta meg. Őt még ez a kicsinyes színpadi hazugság is vérig boszantotta. Budapesten nem tudta nézni az irók irigykedését, gáncsoskodását, ő hivő ember volt, aki minden tehetségnek örült s nem tudta elviselni a pesti abbamaradt iró-ujságirókat, akiknek letört volna az utolsó évtizedekben a kezük, ha egy őszinte dicsérő szót le kell irniok egy nagyságról halála előtt. Szájáról szép gerezdesen hullt a magyar szó, munkáiban pontos művész volt s egy-két szóért, amelyet újra meg újra kijavított, kétségbeejtetíe a kiadókat, meri le-1 etiltotta a könyveit, mikor már készen álliak, Most, hogy elment, egy könyvtárra menő munkát hagyott maga után, melyeket mindenki ismert s egy könyvtárra menő Írást, amitől csak a beavatottak tudnak. Gárdonyi ugyanis az Kedves, negédes hangon kérte a kigyót: — Dobjál le pár szál virágot! — Mit adsz cserébe ? — kérdezte az ördög. — Mit kérsz? — Amit adsz. — Lejöhetsz hozzám és — kedves leszek hozzád!. . . És máris szedte a virágokat, mert azok egymásután sűrűn peregtek, tudva az igazat : Amit a nő igér, arról azt hiszi, hogy úgy is csak hazugság és később tudja meg, hogy csakis akkor mondott igazat, mikor hazudott. Tudta ezt a kigyó is, mikor vígan, könnyed mozdulattal a nő oldala mellett termett. — Juj be’ hideg a tested — borzongott a leány. — A test a forró vágytól lesz hideg — sziszegte a kigyó. — Mi a vágyad, hogy olyan hideg vagy mint a halál? — Oh, névtelen az — szól behízelgő hangon a sátán, — névtelen, mint a szomorúság, mely láthatatlanul borul a lelkekre. Névtelen, mint a tűz, amely üde testeket aszottra éget, mely láng nélkül lobog és éltetve öl. Névtelen, mint a szépség, névtelen, mint a mosoly, mely kisgyerek tejes száján lebeg és névtelen, mint én vagyok. — Miért? Hát neked nincs neved? — Nincs. — Hogy-hogy? — Nincs, mert több a nevem, mint másnak. Nevemben ezreket ölnek és ezrek születnek újra. Nevem ott rezeg a szemedben, a távol hegyek kékjében, nevem úgy csengbong a világon, hogy emberi fül azt meg sem halija és csak a vihar játszik vele a tengeren, mig a habokba sülyeszti a fekete füsttel bélyegzett hajókat. — Különösen beszélsz és nem értelek. — Mert az értelem fölösleges a szépségnél: Tinéktek nőknek nem kell gondolkodnotok,
