Komáromi Lapok, 1922. július-december (43. évfolyam, 78-156. szám)

1922-11-04 / 132. szám

1922. november 4.

»Komáromi Lapok.

8. oldal

telekkönyvi tulajdonosokat is meghallgatja, hogy a tényleges állapotnak megfelelően történhessék meg a betétek szerkesztése.

A magyar kormányok idejében megkezdett betétszerkesztés régen befejezést nyert már a vármegye községeiben, csak Komárom város telekkönyvének átalakítása húzódott, mig végre most rákerült a sor. Megszerkesztik a betéteket és ezzel rendezik a lakosság birtokviszonyait feltüntető telekkönyvtárat.

Régóta várjuk már ezt a szükséges átalakítást 8 most, hogy belefogtak a telekkönyvi tisztviselők a munkába, ismét csak keserűség fog el bennünket, mert a betétszerkesztésnél újabb sérelemmel találkozunk. Az érdekeltség színtiszta magyar, de ezt egyáltalán nem veszik figyelembe ezúttal sem, noha a kisebbségi jog követelménye itt is az volna, hogy ezeket a fontos és magánjogi szempontból döntö horderövel biró szerkesztés azon a nyelven történjék, amelyet az egyes betétek tulajdonosai beszélnek.

Nem lehet az ellen kifogásunk, hogy elsősorban az állam nyelvén szővegezik meg a betétek bejegyzéseit, de kérdezzük, vájjon használhatja-e a magyar közönség az általa nem értett nyelven irt telekkönyveket és nyerhet-e belőlük kellő tájékozottságot, ba a bejegyzések idegen nyelven történnek? Nem lenne-e helyesebb a magyar jogkereső közönségre nézve, hogyha saját auyanyelvén is olvashatná a telekkönyveket, de a kisebbségi jog és nyeivrendelet is megköveteli, hogy a magyar nyelv ebben a kérdésben is érvényesüljön a törvény alapjáD.

Erre azonban nem gondolnak az igazságügyminiszteriumban, — legalább azt kell hinnünk, mert különben nem tetéznék újabb sérelemmel az eddigieket. Úgy látszik, hogy ebben a kérdésben és külön kell állást foglalni a magyarságnak és meg kell tenni a szükséges lépéseket a törvény szigorú érvényesítésére. Minden ok meg van arra, hogy a telekkönyvi betétek a hivatalos államnyelv mellett magyar nyelven is szerkesztessenek, mert csak igy felel az meg a nyelvtörvénynek.

Csodálkozunk, hogy ebben a kérdésben az első sorban érdekelt ügyvédek és pénzinté zetek eddig még nem tették meg a kellő lépéseket, amelyek hivatva lesznek arra, hogy a sérelem orvosoltassék. A tavasszal a helybeli jogi személyek törvénykezési magyar nyelvének megkísérelt elvitatása — mint tudjuk — teljes fiaskóval járt és a magyar nyelv győzelmével végződött. Bizton remélhető, hogy ezen esetben is célt fognak érni az érdekeltek, ha mielőbb megteszik a sürgős lépéseket. Ezt annyival inkább sem szabad elmulasztani, mert a tétlenség egyenlő lenne a törvényes jogról való lemondással, amelyre pedig az itteni magyarságnak semmi esetre sem szabad praecedenst fölállítani. A törvényben biztosított joghoz saját jól felfogott érdekében szívósan ragaszkodnia kell.

I

not I

Útlevél uisumot

minden államba a leggyorsabban és legolcsóbban megszerzek. Vidéki megbízásokat a leggyorsabban elintézek, miután hetenkint háromszor megy küldönc Prágába

Eljárási flij 35 korona, cím: hászló Zsigmond

Bratislaua (Pozsony) Széplak-u. 12. sz.

Um

I

A jugoszláviai magyarok kivándorlása.

(Uj honalapitás. — Baranyából Mezopotámiába. — Uj Magyarország. — 300 magyar család útra készen.

Baranyavármegyének Jugoszláviához Ítélt részében élő magyar testvéreink nagy dologra határozták el magukat. A jugoszláviai magyar ellenes irányzat a vándorbotot adja a kezükbe. Kivándorolnak. Hová?

Baranyától—Mezopotámiáig! ... Jaj, de rettenetes és elképzelhetetlen távolság ez, a gigász végletek mekkora átfoghatatlan és megmérhetetlen birodalmát jelenti ez a két név. Az egyik a Dráva és a Duna szögletében fekszik, füzfás, égerfás, mocsárködlepel alatt nyújtózó vidék, amelyet északról kincses, aranykalászos rónaság fog be a horizontig. A másik pedig, amely nem & bibliai, a Tigris és Eufrát Közötti föld, ott terül el valahol a La Plata

autodidakta vergődésével jutott el a dicsőség ormára. Első ismert könyve előtt egy sereg munkája van, amiről csak a szakemberek tudnak. Életében még Mikszáth halála után éreznie kellett neki, a falu egyszeri! írójának kivételes helyzetét olyan időben, amikor az irodalom problémái egyre jobban a városra terelődtek át. Az igaziakkal azonban mindig együtt futott. Mikor utoljára nála jártunk, akkor láthattuk, mennyire figyeli az uj írókat is, magányában minden könyvet elolvasott, mindenkit ismert, a fiatalokat is s fiatal lélekkel ment el nagy útjára. Az egyszerűek, a szegények hatalmas Írója volt, amiről ma annyi vezércikk kiabál, az uj, magyar demokráciának ő volt a legnagyobb költője. Novelláiban, regényeiben, verseiben, színdarabjaiban benne élt az egész magyar vidék, minden fájával, házával, templomával, minden emberével s most, amikor meghalt, mintha egy egész világ menne utána.

Életrajzi adatai.

Gárdonyi Géza Agárdon született 1863-ban. Fiatal éveiben néptanító volt, majd újságíró lett s mint ilyen dolgozott a győri Hazánknál, a Szegedi Híradónál, a Szegedi Naplónál, az Arad és Vidékénél és végül Pestre ment, ahol a Magyar Hírlap belső munkatársa lett. Pesti tartózkodása után egymásután jelentek meg szépirodalmi" munkái, a Göre Gábor könyve, Az én falum, A kékszemü Dávidkáné. Az 1900. évek elején már országos neve volt, ekkor irta egymásután következő években legnagyobb és leghíresebb regényeit. 1901-ben az Egri csillagokat, 1902-ben A láthatatlan embert, majd az Isten rabjait. Innen kezdve egy tucat regény és novellakötet jelzi útját. Fiatal korában irt verseket is: Április, Füzfalevél, Nyárfalevél. Színpad számára is dolgozott, több darabját adták a Nemzeti Színházban, igy a Bort, Annuskát, a Falusi verebeket, A karácsonyi álom cimü pásztorjátékát. Utolsó nagy regénysikere a Szunyoghy miatyánkjával volt, azóta csak lapokban jelentek meg munkái, könyvalakban nem adta ki őket. Egyik napilapban most folyik egy regénye. November 1-én temették el Egerben az egész város és Magyarország minden számottevő irodalmi testületének óriási részvéte mellett.

fl komáromi telekkönguek

betétekké alakítása már folyamatban van. A városház egyik földszinti helyiségében ülésezik a betótszerkesztö bizottság, amely a szükséges felvilágositások beszerzése céljából az érdekelt

mert ti mindent a szépségteken keresztül éreztek meg.

Az ezüsivirágu fa leveleinek hullása most elmaradt.

— Hát szép vagyok? — kérdezte a nő és hangjában, szempilláján, egész lényén ott ült mosolyogva az igen.

— Szép vagy — válaszolta egyszerűen a kígyó — és ezt magad is tudod.

A leány csak mosolygott és várt, mert ezt a feleletet ily egyszerűen nem akarta megérteni.

— A szépség — folytatta az ördög incselkedőn — nem minden és különböző. Nézz meg engem, ki nememben a legtökéletesebb, legszebb vagyok s te mégis bizonyosan rútnak találsz, mert — más vagyok, mint te.

Á leány végignézett rajta szelíden és cseppnyi undorral mondta:

— Nem, te valóban csúnya vagy.

A kígyó pedig most igazán szép volt. Pikkelyei úgy csillogtak, mint kékes éjszakán virrasztó őrlámpák. Szeméből az okosság és a szenvedély biborsugárban ömlött, mintha a nyugvó nap sugarainak megaludt vére lett volna és amint ott feküdt a selyemfüben, gyűrűbe fonódva olyan volt, mint valami nagy zöld csillogó ékszer, amilyent talán csak a régi világ halott istenei viselhettek fölséges lakomákon.

A kígyó mereven s gúnyos mosollyal szemlélte a leányt. Egy pillanatra visszaemlékezett a teremtés idejére. Ott lebegett ekkor az Ur körül és feszült figyelemmel kisérte a teremtés munkáját. Oh, ő nagyon figyelt. Látta, hogy az Ur a nőt még gyöngébbnek teremtette, mint a férfit, hogy gyengesége biztosítsa a nemzedékek elkövetkezését. A szerelmi vágy bordó sugarát az anyaság fehér dicsfénye tompítja rózsaszínre. Már akkor, a teremtéskor határozta el, hogy ebbe a puha, forró talajba hinti

majd el, a sötét romlás csillogó magvait. Még egy tekintetet vetett a nőre s aztán igy szólt: — Tudtam, hogy szemedben csúnya vagyok, de főképpen azért, mert szemed szépségeddel van tele és nem látod meg ragyogó pikkelyeim alatt ismeretlen gyönyörök üde csillagát. Mert nem tudod, hogy én végnélküli, vad szerelemnek vagyok hordozója. Nem sejted, hogy ha most zöld vérem itt kiserkenne, rettenetes láng csapna az ég felé. Ha fejem kebledre hajthatnám, szivedben zsibongó meleg támadna, olyan, amilyent még soha, senkisem érzett. Ha szived fölött megcsókolnálak, végtelen gyönyöröket éreznél idegeidben, őrült remegéssel tombolni. Szived kiragyogna szemeidből és a férfiak, a föld legszebb, legerősebb férfiai olyan sápadtak lennének az utánnad való vágyakozástól, mint az éjszakában fázó liliomok, amikor a hold kékjével hinti be őket... Hired eljutna idegen népek távol hajlékába és az ifjak szobrot emelnének hálókamrájukban. S mikor szivüket elönti a szerelem, az ifjúság, mikor a legszebbek, mikor minden akadály csak éleszti lángjukat, térdre borulva imádkoznának szobrod előtt, csókolnák annak kőből faragott lábait és te ... te a messzeségnek ismeretlen csókjait éreznéd ugyanannyiszor tagjaidban, te lennél az álmok istene s a forró éjszakák bibortüzü szelleme ... Most nézz reám! Még mindig csúnya vagyok ? ...

— Nem tudom! — suttogta a nő halkan, úgy hogy még a levegő sem hallotta, de az ördög igen és rózsaszín száját égette a piros vérre vágyó fekete nyelve. Ujjongó, türelmetlen vágyakozástól jéghideg teste rozsdaszinüre perzselte a füveket, de várt, mert úgy gondolkodott:

— Ez a legtökéletesebb nő, mert a leggyarlóbb és gyarlóságuk az ő erényük.

Belátott a rózsás homlok mögött rejtőző agyvelőbe s látta, miként élvezi képzeletében a

fekete sugárban szerteömlő vérét a szenvedő férfaknak, miként érzi tagjaiban millió szerelmes szoritásuak fáradságát, hogyan nyílnak szeme előtt tüzes rózsák alakjában a néki szánt csókok és gúnyos örömmel látta, hogy a vére forr, mint a fölkorbácsolt tenger fehéren porzó hulláma.

— Nos, szép vagyok? — kérdezte csendesen a kigyó.

— Nem, — gondolta lány és azt mondta: — Igen.

A fa virágai egyre sűrűbben hulltak, nyomban újak virultak és mámoros illatuk megtöltötte az egész öblöt.

— Szeretlek... — hörögte az ördög.

— Szeretlek! — hazudta a lány.

... És a kigyó lobogó izzással vetette magát a nőre. Feketére marta pirosló száját, a kigyóméreg sötétlő barlangot vájt a lány szive fölött. A kin, a szenvedés tüzes lávaként égette csontjait, de üvegesedő szemei mosolygók maradtak, a kín torzulása helyett arca fényes mosolygóra változott és utolsó sóhaja pillanatában úgy érezte, mintha szivére egy nagy vörös, hüs virág hajolna .. .

... És ekkor az égen álló rózsásarcu feilegek szürkék lettek a fájdalomtól. A szomorúságtól hajtva összetorlódtak, a tenger haragosan borzolódott s úgy villogtatta meg a vért, amelyet a nap vizébe mosott. A fűszálak, mint veszedelmet jelentő emberek hajlongtak errearra, ijesztő szél támadt. Mindegyre dühösebben, mérgesen visitott a sziklaéleken, villámok üldözték egymást szótlan gyorsasággal. Minden azt jelezte, hogy haragszik az isten és haragja porrá töri, zúzza majd a világot... A kigyó pedig jóllakottan, fürgén siklott odújába s az egyre hulló hazugságvirágok édesen fájó csengése elveszett a fölkorbácsolt tenger bömbölésében.