Komáromi Lapok, 1922. július-december (43. évfolyam, 78-156. szám)
1922-09-23 / 114. szám
1822. szeptember 23. «Komáromi Lapok« 8. oldal. kásságnak a saját fajiságának a megtagadásáért aztán ígértek minden földi jót, földreformot, tehermentesítést, munkát, magas munkabért, olcsó árakat. Az üzlet megtörtént, de csak egy oldala szállítással, a megtévesztett magyar munkásság szállította a magyarságának megtagadását, a munkás lapok állandóan cáfolták az itteni és a tulsóaldali magyarságot a bécsi magyar sajtó sémája és receptje szerint és dicsérte az itteni boldog állapotokat, a régi ös magyar helyneveket kerülték az Írásaikban, hogy azzal is kedvesek legyenek az uj szövetségesek előtt. Szóval a magyar megtévesztett munkás szállította, amire rákapacitálták, de a jutalom, a másik fél kötelezettsége szépen elmaradt, hiába zörgettek, hiába zörögtek a bezárt ajtón, az nem nyílott meg. Az idő halad, a magyar munkásság szomorúan látja, hogy citrom ő már, amit kifacsartak és ellöktek, Mór ő már, aki megtette kötelességét, tehát mehet. Két frissen nyomott röpcédula került a kezünkbe, amelyeket a komáromi munkásság terjesztett helyben és vidéken. Hogy mennyire tisztán kezd már a munkásság látni, álljon itt pár idézet ebből a két röpcédulából : íme: »Munkásokat és kisbirtokosokat, akik az állam fönntartói, másod és harmadrendű egyénenként kezelik, panaszaik pusztába vesző üres szavak». »A földbirtokreform csak papíron van meg. Ahol pedig bizonyos hátsó gondolattal és céllal megcsinálják, a helybeli nincsteleneket, kisgazdákat mellőzik, megfosztják őket kenyerüktől és azon föld megszerzésének lehetőségétől, amelyet atyjuk és minden nemzetségük évtizedek óta tart, müveit és törekedett megszerezni». »Ezeket az eddigi megaláztatásokat és mellőzéseket birka türelemmel tovább nem tűrhetitek s nem lehettek kőzönbösségtek és nemtörödömségtek révén gyermekeitek gyilkosai és családotok pusztulását kell, hogy megakadályozzátok.« »A lábatok alatti anyaföld megszerzéséért kérlelhetetlen harcot kell indítani.« »Nem lehet belenyugodni, hogy a több, mint 80 milliárdnyi fölszabaditási dijat túlnyomó részt a fölnmunkásokon, kisgazdákon és egyéb kisembereken vasalják be.« »A nagy garral hirdetett földbirtokreformnak áldásait nagyon sokan éhezni fogjátok, ki lesztek verve a majorokból a munkanélküliségbe, az éhségbe.« »Ha annyi méltánytalanság, ha annyi gonoszság, ami ebben a dioső demokratikusnak kivált este, folyton a jövendőről gondolkoztak. Beszélni nem igen beszéltek, mert a magyar ember ha eszik, keveset beszél, ha pedig valamit fontolgat, akkor meg egyáltalán nem beszél. Egy este azonban Ferenc mégis megszólalt s ezt mondta az asszonynak: — Tegnap, hogy azt a két urat vittem a vasúthoz, hát hallom, hogy azt mondja az egyik ur, hogy: „A fene érti, miért akarják ezt a két uradalmat parcellázni, mikor Kiskodályon az alapítványnak huszonötezer hold földje van és egy kis falut kivéve, félnapi járásra sehol sincsen élő ember. Hát ott kaphatna földet, akinek föld kell!“ Erre azt [kérdezte az a másik vendég ur, hogy! „hol is van az a Kiskodály?“ Erre azt mondta aztán az első ur, a vékonyabbik, hogy: „Ha az ember innét esteBogdány felé vasúton elmegyen, hát hajnalban már ott van." Ferenc elhalgatott és várta, hogy majd mit mond erre az asszony ? Hát az csakugyan azt mondta, amire Ferenc várt: — Tán jó volna, ha megnézné kend azt a helyet!... Ferenc két napig tusakodott még megával, aztán kért három napi szabadságot és Istennek ajánlván lelkét, felült a vonatra és elment Kiskodályra. A majorban törték a fejüket a népek, hogy hová és mi járatban kelt Ferenc útra? Az igazságot persze nem lehetett megmondani. Az asszoDy azt mondta hát, hogy Ferencnek meghalt egy távoli rokona, s igy az örökség dolgában kellett a gyámtörvényszékhez mennie. Ezt aztán éppen azért, mert a sohasem emlegetett rokon és az örökség egy kicsit meseszerű volt, a népek elhitték. csúfolt államban érte a dolgozó szegényeket, nem rázott föl benneteket, akkor megérdemlitek sorsotokat.« * Azt hisszük, hogy ennyi szemelvény éppen elég, bár többet is tudnók közölni a két röpiratból, amellyel hívták, össze a munkásságot a komáromi munkásság által szept. 17-én d. e. 10 órakor a Kossuth téren megtartott tiltakozó megyegyülésre. Napirenden volt a munkanélküliség, a föidbirtokreform, a súlyos adók stb. A két röpirat a sok jogos panasz között azonban egyet kifelejtett megmondani. Illetve nem feledékenységből maradt az el, hanem egyszerre nem akar az észretért munkásság annyi igazságot elismerni. Az maradt ki pedig a két röpiratból, hogy a panaszkodó munkásságot csak azért mellőzik, mert magyarok. Hiába tagadták meg a magyar ságukat, odafönn azért magyaroknak tartják őket. A csehszlovák szocialisták, kommunisták hirdetett nemzetközisége, amely egyforma embernek tartja a csehet, szlovákot, a magyart, a németet, mind csak humbug, nincs sovinisztább nemzet a világon a csehnél, akinek szemében a magyar csak harmad, negyedrendű ember. Mindezt még nem meri kimondani a két röpcédulát kibocsátó szervezet, de valójában bizonyára nagyon is jól tudja. Magyarország 3 MwMm tagja egy hét óta, tehát a háború egyetlen áldozata, melyet Középeurópa koncául dobtak oda s a győztes hatalmak vele egy sorba ülnek ezentúl és elmondhatja kívánságait, panaszait. A határozatot nem kell túlértékelni, mert amilyen egyszerűen tudomásul vesszük ezt a tényt, épp annyira nem vettük volna túlságos tragikusan. ha Magyarország nem lett volna még a Népszövetség tagjává. Mindenesetre jellemző, hogy román álmerénylet és más csodabogarak nem tudták megzavarni az egyhangú határozatot és az állítólagos összeesküvők, akiket Európa közvéleménye számára ütőkártyául tartogatott a román szomszéd, hatástalanoknak bizonyultak. Magyarország tehát a népek tanácsában helyet foglal ezentúl. Ez főieg a kisebbségi helyzet szempontjából nem közömbös reánk nézve, mert a Népszövetségben angol jóakaróinkon kívül ott van a közvetlenül érdekelt magyar nemzet is, amely lenyesett és lehullott tagjait képviselheti. Nekünk egy kötelességünk van: az, hogy minden sérelem, amely bennünket ér s amely Harmadnap Ferenc hazaérkezett a nagy útról. Az asszony várta a jelentéstételt, noha Ferencnek szemeiből kiolvashatta már, hogy nem örömhírt hoz. — No, mondja hát kend! — A föld se olyan mint az idevalósi! — igy kezdte Ferenc. — De az emberek m8g egészen másmilyenek! Nagy karimás kalapban járnak, olyanban, mint errefelé a juhászok! Aztán a férfiemberek is melleskötényt viselnek, mint a lányok! Julis asszony nagyot sóhajtott: jajj, de másféle világ lehet Kiskodályon! — Aztán — folytatta Ferenc — nyavalyás fajzat az, nálunk a panyor csak az urakat, meg legfeljebb a gyerekeket, meg az öregasszonyokat veri le a lábáról, ott meg a férfiemberek is csak úgy hullanak a panyortól. Julis asszony szomorúan rázogatta a fejét: hát csakugyan miféle emberek lehetnek azok, akiket ez az ujmódi spanyol-betegség leüt a lábukról ? A korela az igen, de a panyor ? Ferenc egy percre elhallgatott, aztán kimondta a legrettenetesebbet: — És aztán ott a parasztok is, nem lóval, hanem mind ökörrel szántanak! Alig-alig van ló a faluban . . . Ferenc felesége sírva borult a lóca karjára. Hát most már egészen nyilvánvaló, hogy Kiskodályba nem lehet elmenni, mert lám azok a nyavalyás emberek nagy kalapot, melleskötényt viselnek és ökörrel szántanak! Mit is kezdenének ők ketten ilyen népek között ? 1 Hiszen még a birka is elpusztul, ha nem a nyájban van és csak úgy egy-kettő lézeng a majorban! Ugylátszik, nincs innét menekvés, itt kell ezek között a parasztok között lesütörvényt sért, pontosan és megokolásáyal együt bizonyítékokkal felszerelve kerüljön a nemzetközi döntőbíróság elé, ahova a bennünket érő és állandóan sajtó jogbontásokkal szemben appellálni fogunk. A kisebbségi kérdés megoldása befelé, tehát idebent egyedül és kizárólag politikai alapon lehetséges. A kormány semmiféle kulturális egyesülést nem engedélyez, igy rugja fel a biztosított kisebbségi jogokat. Politikai szervezkedéshez nem szükséges kormányengedély és jóváhagyás, mert a meglevő politikai pártok keretében mindenki elhelyezkedhetik. Ez a politikai szervezettség azért is szükséges, mert jogfosztások esetén jogvédelmet a politikai pártok tekintélyes és együttes fellépése még biztosíthat. Ha politikai egységbe nem is foglalható a szertehullott magyarság, de politikai csoportokat alkothat, amelyek kisebbségi helyzetünket megerősíthetik. A moszkvai kormány leltározza a cárok kincseit {Gyémántok, gyémántok és ismét gyémántok. — A pincékben is ékszereket találnak. — Kincsek, amelyek száz esztendeig voltak elrejtve.) A moszkvai kormány el akarja adni a cárok koronázási ékszereit. A múlt héten a „Newyork Times“ tudósítója Moszkvában járt és a szovjet hatalmasai megengedték neki, hogy a koronázási ékszereket megtekinthesse! Az az épület, ahová vezettek — kezdi beszámolóját az amerikai újságíró — valaha a moszkvai törvényszék helyisége volt. Fehérre messzelt szoba előtt állottunk meg. Beléptünk. A szobában nem volt bútor, közepén hosszú asztal nyújtózkodott, amely fehér papirossal volt leteritve. Három munkásféle embert pillantottam meg. Feltűnt, hogy a ruhájukon nem volt zseb. Az egyiket, aki az ékszerbizottság munkáit vezette, Begasevnek hívták. A másik Szohojov, a titkár, mindenben segédkezett neki. Később megtudtam, hogy a harmadik a szakértői tisztet töltötte be. A szomszédos szobában hatalmas acélláda vonta magára a figyelmet. A ládán a császári korona ékeskedett, de mellette a szovjet vörös pecsétje is. A három ember a ládából egy négyszögletes faládikót emelt ki és az asztalra helyezték. — Látja, kérem — fordult felém Begasev, miközben reszkető kézzel belenyúlt a ládikóba, — látja, ez itt a.. . császári korona! Ugyanabban a pillanatban egy lábnyi magas és széles tüzes sugarakat ontó valamit vett ki a ládikóból. Szemeim nem láttak eleinte lyedni: Hogy az Isten verje meg ezt a nagy egyenlőséget! Hogy ne busitsák egymást, Ferenc szomorúan kiment a házból és át ment az istállóba. a lovai nagy nyerítéssel fogadták: azt hitték, zabot hoz. Ferenc megsimogatta a rudast; a csiklandós rudas nyikkant egy kicsit s úgy tett, mintha ki akarna rúgni. Ferencet elöntötte a keserűség: — Hejnye, az árgyélusodat! Ne kényeskedj, mert itt hagylak benneteket s úgy kimegyek ebből az egyenlőséges disznó világbul, hogy ... Az istállóban már sötétedett. Ferenc felült a zabos ládára és elgondolkozott, hogy mi az istennyilát akarnak voltaképpen ezzel a nagy egyenlőséggel? Hát nem elég, hogy a temetőben egyenlők leszünk ? Hát hogy lehetne itt a földön egyenlőség, mikor itt semmiben sincs egyenlőség ! Az ujjunk sem egyforma. Az egyik fa nagyra női, a másik fa kicsire marad. Nincs egyforma két buz&kalász! És ez a négy sárga is ló, meg a parasztok lova is ló, s még-ie lehet őket egy napon együtt emlegetni! Mit akarnak hát?! Várjon mindenki addig, amig a temetőbe kerül, ott aztán csakugyan egyenlők leszünk ! Sokáig füstölgött igy Ferenc magában, de a gondolkozás egyre nehezebben ment, mert a pipa sehogyan sem Ízlett. Azután egyre sötétebb lett az istállóban. Egyszer csak azt látta Ferenc, hogy a sötétségben hol itt, hol ott furcsa tüzes csillagok szikráznak, libegnek, ugrándoznak, amiktől a hideg végig-végig szaladt a hátán, majd meg valami nagy forróság öntötte el & fejét. Pedig ezek a cikkázó tüzes csillagok se voltak egyformák, az egyik kicsi
