Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)

1922-04-15 / 45. szám

4. old •»* „Komáromi Lapok“ 1922. április 15. Térig sértett aranyosiak az irányban nyomoz­nak, hogy hol és kik előtt szokott magyar­­ellenes kiszólásokat tenni, mert akik ezt eddig nem tették szóvá, azok bizonyára hasonló ér­zéseket táplálnak a magyarok iránt. Az aranyosiak le akarják tépni ezekről az álarcot, mert nem tűrik, hogy egy színtiszta magyar községben a magyargyülöletnek fészke legyen. ( Uíleuél uisumot l minden államba a leggyorsabban és leg­olcsóbban megszerzek. minden uasárnap, kedd, csütörtök este futár megy Prágába, eljárási díj, uisum és ajánlott posta- 74 dijjal együtt: ITlagyarországba és üémetországba 70 Ke Romániába közvetlenül 110 „ „ ITlagyarországon át* 160 „ Dugoszláuiána „ „ 180 „ űm: hászló Zsigmond Bratislava (Pozsony) Széplak-u. 12. sz. Komárom jövője. Sokat foglalkoztam mostanában — úgy gondolatban, városunk jövőjével. Azelőtt is so­kat gondolkoztam erről a témáról, csakhogy amig régebben csupa reménységgel, mintegy álmodozásszerüen elképzeltem magam elé, ki­dolgozni próbáltam elmémben, hogy milyen lesz a „Nagy-Komárom“, addig most súlyos gondként nehezedik rám a való élet sejtető, előrevetett árnyéka és minden biztató, reményt kelteni kívánó hivatalos beállítás ellenére a leg­­sivárabb pesszimizmus rajzol eiibém komor ké­pet szegény városunk szomorú jövőjéről. Előre kell bocsátanom, hogy nem ijedtem meg azoktól a sokszor ismétlődő hirektől, hogy a városokat és igy Komáromot is nagyközséggé fogják lefokozni, törvénnyel, hivatalosan. A vá­ros jelleget nem a hivatalos elnevezés, nem a bürokratikus kategóriák adják meg vagy von­ják meg. A város a társadalmi fejlődés produktuma, már kedyed szerint te nyargalhatsz rajta. De a kötőféket jól eltedd, hogy többé az asszonynak a kezébe ne kerüljön, mert ennek a kötőféknek az a varázs tulajdonsága van, hogy akit éjfél­kor fejbe ütnek vele, az lóvá változik. A legény megköszönve a kioktatást, meg­nyugodva ment vissza a műhelybe és csende­sen dolgozott estig. Vacsora után, mikor min­denki nyugodni tért, ő is bement alvó kam­rájába és bevevén az álom elleni port, ágyba feküdt. De még ha ilyen szert nem vesz is be, nem tudott volna elaludni a nagy izgatottság­tól, amellyel a történendőket várta. Most is épen úgy történt, mint előző este. Pontban éjfélkor belebbent a boszorkány s a legény ágya előtt megállva, végigsimitja ennek arcát s ezzel benyúl keblébe és kiveszi onnét a kötőféket. Abban a pillanatban, mikor kezét felemeli, hogy a legény fejére sújtson, ez fekvő helyéből hirtelen fölemelkedve, nagy hangon rákiált az asszortyra: — Halberdó! — s azzal villámgyorsan kikapja kezéből a kötőféket s erélyesen fejéhez suhintja. Az eredmény meglepő volt. Az asszony nagyot sikoltva, elkezdett remegni s egyet ráz­kódva, lóvá változott. A kovácslegény szinte megrendült a tüne­ményes elváltozás láttára. Mikor a bámulattól magához tért, kivezette a lovat az udvarra, ott kikötött a szederfához. Azután bement a mű­helybe, felköliöite az inasokat s tüzet gerjeszt­vén a kohóba, patkókat kovácsolt és a lovat mind a négy lábán megpatkolta. Mikor ez meg­történt, felpattant a ló hátára és elnyargalt vele nem ugyan a Szent-Gellértre, hanem a városba, itt meghajszolta a városon végig, nem kiméivé tőle a pattogó korbácsot. Mikor a ló már taj­tékzott és szinte kimerültén lihegett a nagy vágtatásban, a legény is megelégelte a további heccet és haza nyargalt. Ott kihúzván a ló fe­melynek kialakulásában geográfiái, történelmi, közgazdasági, forgalmi, kulturális és egyéb té­nyezők működtek közre. A várost lakóinak fog­lalkozási köre, intelligenciája, forgalmi lehető­ségei, kereskedelme, ipara, közgazdasági és kulturális intézményei, társadalmi, közéleti, köz­egészségi, rendészeti, tanügyi, művészeti stb. berendezései, tradíciói, életszínvonala és élet­igényei teszik várossá. Nem lakosainak száma a fontos, legalább is nem elsőrangú fontosságú a lélekszám, mert egy alföldi nagy helység, melynek lakosai ki­zárólag vagy tulnyomólag mezőgazdasággal foglalkoznak, kiknek életszínvonala és kulíur­­igényei nem haladják meg a faluhoz fűzött kö­vetelményeket, nem lesz várossá az által, hogy ötvenezer lelket számlál. Nem is egyes intézmények emelik várossá. Falu marad, habár a gőzmalom el is látja vil­lanyvilágítással, vagy habár grófi kastély van a közepén. A felsorolt sok tényezők együtthatása teszi várossá, a fejlődési folyamat egy bizonyos fokának elérése adja meg a városi jelleget, amit aztán a hivatalos szervezettség is elismerésre juttat. De viszont nem függ a városi jelleg a törvény rendelkezésétől sem. Nem az a fontos, hogy hivatalosan nagyközségnek minősitik-e, vagy városnak? Ha a városi jelleg kialakult már, ha megvannak a városias berendezések, akár csak részben is, ha a színvonal, az igé­nyek várost mutatnak, ezen nem sokat változtat az, hogy a törvény községgé degradálja. Tovább is város marad lényegileg és ha nem változtak az anyagi feltételek, fejlődhetik vígan tovább, bármelyik kategóriába skatulyázza be a bürok­ratizmus. Vájjon Drezda megszűnnék város lenni, ha a törvényhozásnak eszébe jutna is azt mon­dani rá, hogy ezentúl csak község lesz? Az anyagi előfeltételek, a fejlődési lehető­ségek a fontosak. Ezért olyan vigasztalanul ko­mor az a kép, mely városunk jövőjéről elém mered, mert ezeket nem látom fennforogni. Komárom kis város volt eddig, melynek fejlődését a kedvezőnek látszó geográfiái hely­zet ellenére sok akadály és sok csapás gátolta. Nem volt messzire kiterjedő határa, jövedelmező területe, jól gyümölcsöző vagyona. Nem volt gócpont a vasúti közlekedésben, nem voltak gyárai ; körül volt zárva közlekedési és közgaz­dasági akadályokul szolgáló erődökkel, a vár­jelleg nem vonzotta, hanem inkább elriasztotta innét a nagy vállalatokat. De volt mégis egy pár iskolája, voltak állami, vármegyei és egyéb jéből a kötőféket, az udvaron magára hagyta s miután a kötőféket gondosan a ládájába zárta, ő is nyugodni tért. Másnap reggel azt újságolta a szolgáló, hogy az asszony nagyon beteg, égési sebekről panaszkodik és 51 orvosért küldte A meghívott orvos, miután a kezeket megvizsgálta, a bőrön csakugyan észlelte az égési nyomokat, de sa­játságos formájukon csodálkozott, mert az ész­lelt nyomok határozottan egy patkó alakját mutatták. Ennek aztán nagy hirtelenséggel hire futott a városban s bár az asszony gondosan takar­gatta a kezeit, mindenki tudta, hogy azért kí­vánja azokat elrejteni, nehogy a patkókat má­sok is fölfedezzék. Nem is hívták azután más­ként, — mindenki csak Patkós Kötmöndinének nevezte. Az asszony különben az eset után egészen nem gyógyult föl többé, csak fonnyadt és aszott; mogorva és buskomor lett, mig az­után mindenkitől elhagyatva, kilehelte bűnös lelkét. Úgy hallottam, hogy rendőri segítséggel lehetett csak lezárni a koporsóját, mert az oda tóduló tömeg mind a patkó nyomait akarta látni a halott kezén. Gyermekkoromban ez a monda még ele­venen élt és nem akadt senki, aki ennek hite­lességében kételkedett volna. Patkós Körmöndi­­nének a sirját is sokáig mutogatták a temetőn. Énekes gyerektársaimmal mi is nem egyszer fölkerestük az ő állítólagos sirját, melyet egy durván faragott alacsony márványkő jelzett. A mi fantáziánk még látta a kőre vésett patkók rajzát s ezenkívül semmiféle irás vagy betű nem árulta el, kinek porai nyugosznak e különös jelző kő alatt. Petteny Lajoson kivül többször megláto­gatott bennünket Vámossy káplán is és mikor ezek ketten együtt voltak nálunk, hol az egyik hol hivatalai. Megyei székhely volt és igy egy bi­zonyos terület igazgatási, kulturális és gazdasági központja volt. Ez adta meg városi jellegét, forgalmát, társadalmi színvonalát, életlehetőségét. Az iparos, a kereskedő, a város minden rendű és rangú lakosa megélt benne, sőt ha szorgal­mas és józan életű volt, a békeviszonyokhoz mérlen tisztes vagyonkára is szert tehetett. Nem az a bőséges, duskálódó élet volt itt a háborút megelőző ötven évben, mint száz év előtt, mint a gazdag rácok, gabona- és fa­kereskedők, a Jókai-festette „aranyemberek“ korában, hanem a lassú, akadályokkal viaskodó fejlődés, a szakadatlan építés korszaka volt, mely mintha félt volna a földrengéses talajtól, csak óvatosan, lépésről-lépésre mert és tudott előrehaladni. Hiába volt az óvatosság! Mégis eljött a nagy földrengés, mely megrázta nemcsak ezt a várost, hanem színié az egész földet. És ez a nagy földrengés kirázta városunk alól a fejlődés talaját és anyagi előfeltételeit. Kedvezőnek hitt geográfiái fekvése nem előnyére, hanem hátrá­nyára szolgált, mert e nélkül sohasem jutott volna mostani helyzetébe. Nem elég, hogy ősi nevétől is megfosztva kétfelé szakadt, hogy az a nagy folyam, mely eddig bekapcsolta a világba, a kereskedelmi forgalom lehetőségébe, most tiltó gátja lett; ami eddig éltetni látszott, most megfojtja előbb­­uióbb. Nem elég, hogy elvesztette azt a kör­nyéket, mely piacát fölkereste, iparát támogatta, kereskedelmét fenntartotta. Nem elég, hogy ki­esett abból a centrumból, mely a hivatali élet minden ágazatát ide központositotta. Most a tervezett nagy zsupák felállításá­val megszűnik megyeszékhely lenni. Elveszti még azt a felényi kört, azt a csonka vármegyét is, mely most még ide tartozik. Elveszít egy csomó hivatalt, tekintélyes számú tisztviselő családot, mely eddig itt élt s itt szerezte be szükségleteit, kik után egy csomó kereskedő és iparos élt. Ha elmegy a vármegye hivatali személy­zete, a pénzügyigazgatóság, a mérnöki hivata­lok, esetleg a törvényszék, utána kénytelenek székhelyet változtatni az ügyvédek, a szabad foglalkozású intelligencia s aztán ... a lobbi is. Kitől fog itt megélni az orvos, a kereskedő, az iparos, a vendéglős, a kertész, stb. Ki marad itt akkor? Az államrendőrség és a katonaság? Ki tartja fenn a várost és intézményeit? A háztulajdonosok? A munkás­ság? Miből ? a másik vitte a szót. Pettenv leginkább a debreceni diákéletből veit epizódokat beszélte el kelleme­sen, Vámossy meg forradalmi emlékeit (állító­lag Hunyadi huszár volt) adta elő nagy páthosszal és a figyelmet mindig lebilincselő ékes formában. Ezek az előadások nagy gyö­nyörűséget szereztek ne'-tem, csak úgy nyeltem ezek a szines beszédeket és én sajnáltam min­dig legjobban, mikor vendégeink távoztak. Ha nem volt nálunk senki, akkor csak a közönséges olajmécses égett. Gyertyát csak a vendégek tiszteletére gyújtottunk. Erzsiké nagy­­néném ennél az olajmécsesnél rendesen kézi­munkázott, nagyanyám és édesanyám fontak, az egyik rokkán, a másik gyalogorsón. Mi gyerekek pedig tollat fosztottunk, vagy vad­salátát tisztítottunk. Nagyatyám, akinek a látá­sát a nagy tűz meggyengítette és estéli mun­kára alkalmatlanná tette, csendesen pipázgatott s néha az utolsó insurrectióból, melyben ő is mint fölkelő nemes részt vett, beszélt el egyes jeleneteket. Napoleon seregei t. i. már Győr alatt állottak és az insurgensek itt ütköztek meg az előhaddal, amely üiközetből a rosszul föl­szerelt, fegyelmezetlen fölkelők szégyenletesen megfutamodtak. Ezt a futást aztán elég komi­kusán „francia futásinak nevezték el. Nagy­atyám is, — ahogy előadta, — három társával a győri molnároktól lefoglalt ladikon menekült az ütközetből. Ebből az időből maradt fenn és még azután is sokáig alkalmazták a vitéz meg­­futamodásokra: „Retirálj, retirálj, Komáromig meg se állj! .. .“ Névnapokra nem szoktak vendégeket invi­tálni. Eljöttek a legközelebbi rokonok, a jó barátok hívatlanul. A gazdasszony azért nem jött zavarba, mert akkoriban nem kellett cuk­rászsütemény, vagy egyéb nyalánkság. Amit a családi éléstár nyújtott, az teljesen elég volt. A vendégek csekély igényűek voltak, nem is az eszem-iszomért jöttek, hanem a tiszteletadásért.

Next

/
Thumbnails
Contents