Komáromi Lapok, 1921. január-június (42. évfolyam, 1-52. szám)
1921-05-21 / 41. szám
2 oldnJ. „Komárutrm Lapok“ 1921. május 21. emberek muukája. De a kouazoiidáció békés mtnkája mar ne tűszérásokban merííljöu ki, melyek csak elkeseredést és dacot váltanak ki. Azok vessenek magukra, kik ezt nem akarják megérteni! II. Ne tekintse a nyájas olvasó logikai mgasuak, hogy most már a kedvenc tanügy terére iépek. A címhez hűen e második részben is tűszurásokra fogok rámutatni, abban a meggyőződésben, hogy a legkisebb félreértésnek is elejét kell venni a kölcsönös megértés érdé kében. Megérdemli a múlt héten lezajlott tanítói nagygyűlés, hogy utóhangjai legyenek. Az a pompás hozzákészültség és szervezettség, melyet ott láttunk, valóban ritkítja párját. Ha az összeseregiett százak is előzetesen tájékoztatva voltak volna es az előkészítő bizottságnak minden részükben kiesztergályozott beszédeihez sokol daiu felszólalásokat füzheltek volna, sok tekintetben jótékonyan hatott volna, mint a tényleg elhangzott néhány eíőre átgondolt felszólalás nagy hatasa mutatta. De nem erről akarok szólni, hanem azokról az apró tűszurásokról, melyek az ünnepélyesen elhangzott, igen tartalmas beszédekből sem maradtak ki. Kétségtelen éle volt annak a megjegyzésnek, hogy azok, kik már kétévesek, edzettek, de mi még pólyában vagyunk. Kérdem: hol van két év óta szabadabb mozgás, itt e, a , magyar — vagyis magyarlakta - alföldön, vagy a szlovák hegyek közt? Hol kellett több őserő és edzettség a tömörülés létrehozásához? A Z. U. S. meglehet nélkülünk is! Azt feleljük-e erre röviden, hogy mi is? Nem felelünk ily ridegen. Egymásra vagyunk utalva, egymás nélkül egy országban el nem lehetünk. ; Egyformán számottevő erők vagyunk, megmu- - tatta a nagygyűlés. Ne nyilasunk hát egymásra. Tatan épen a nyiiazásnak következménye j volt az a tapintatlanul eldobott kis bomba, a ! nagyon kényes nyelvkérdés körül, melyet sze- j rencsére sikerült az elnöknek ártalmatlanná i tenni. Hiszen annyira még nem vagyunk, hogy ; a mostani államnyelvet, mim ilyent, el ne kel- { lene ismernünk. Hogy a bomba mégsem csak | visszafelé sült el, hanem némi visszhangra is ! talált, annak kizárólag az említett finom tűszurások voitak az okai. A muitat is szemünkre vetették, pedig a múlt nem volt oly elfogult, mint a jelen. Álljon itt egy péida. Papnövendék koromban március 15-én vallásos es hazafias szellemű alkalmi felolvasást tartottam intézetünkben. Halvány fogalmam sem volt akkor még arról, hogy nemzetiségi kérdés is van a világon. Meglepődtem, ] mikor egy szlovák növendék azt dobta oda, ! hogy a p3p legyen kozmopolita. Egy magyar fiú ; erre tüzbe jött és azt mondta: akkor vagyok 1 Az ősmagyarokról. (Gin.) A K. L.-ban már ismételten olvashattunk a „kekinek"-ről vagy egyik cikk szerink „tikinek“-ről, mint a magyarok Ázsiában maradt rokonairól, illetőleg őseiről. Talán nem lesz unalmas és a K. L. magyar olvasóit is érdekelni fogja, ha ezt a kérdést az ethnografia és az összehasonlító nyelvtudomány mai álláspontjával kissé megvilágítjuk. Mindjárt az elején kijelentjük, hogy nem tartjuk valószínűnek, hogy Papp Sándor kőműves segéd közlései a .kekinekről, melyek a Kassai Naplóban és ennek nyomán a K. L.ban megjelentek, az ősmagyarok kérdésének proplémáját a megoldáshoz közelebb vinnék. Ezt az állításunkat meg is okoljuk a következőkben. A magyarok ősei legalább is ezelőtt 1200 esztendővel elszakadtak Ázsiából. Pontos időt itt megjelölni nem tudunk, mert semmiféle adat sem áll rendelkezésünkre. De az tény, mert egykorú történetírók följegyzései bizonyítják, hogy a kilencedik század elején már Európában vannak és Oroszország Ural-menti vidékein legeltetik nyájaikat. A kilencedik század végén pedig már meghódították maguk számára azt az országot, amelyben több, mint ezer év óta laknak és ahol ezer vésszel-viharral dacoló államot bírtak alapítani. Hogy az ázsiai őshazából mikor szakadtak ki és mikor váltak el a hátramaradó testvérektől, arra nézve még inkább a sötétségben tapogatódzunk. Az bizonyos, hogy ahhoz, míg Európa határait elférték, elég hosszú időre volt szükségük. Mert kozmopolita, ha otthon nincs dolgom. Régi, de tanulságos reminiszcencia ez. Kérdem, melyik részen szították már akker a tüzet? De a szent Igazság nevében tartozom megmondani azt is, amiről bécsi theologus koromban meggyőződtem. Nem a szlovákok leikéből fakadtak az ellentétek, hanem a cseh egyetemi ha'lgatók környékezték meg őket, hogy az ezeréves testvér elleni gyűlöletet s egyúttal az atheizmust is beléjük csepegtessék. A magyar állja a defenzívát, ha kell, de szeretné már letenni a fegyvert, hiszen béke van. Szűnjenek meg a tűszurások és csendben leszünk. És akkor az impozáns nagygyü és ered • ménye az őszinte megértés és együttműködés lesz, melyet eped ve és most már bizalommal várunk. Dr. Sz. Dókai ÍKlór-oííhona. A budapesti Bajza-utcai otthonról beszélek. Pompás kis palotaszámba menő egy emeletes épület — velencei stylben. Feszty Gyula építész müve. Minden oldalról szabadon, parknak bizony alig nevezhető zárt terülelen állott ott az epreskerti müvésztelep szomszédságában. Vasrácsos kerítése és a palota homlokzat között keskeny diszcserjés élőkért, hova egy kis terrasz nyillott, oldalt a bejárás. A souteraint, a konyha, cselédlakás és az ezekhez tartozó mellékhelyiségek foglalták ei. A földszinten a költőfcjedelem leánya: Róza és férje Feszty Árpád festőművész laktak. Ugyanitt volt az emelet magasságáig felemelkedő, tágas műterme Árpádnak, mely a gyakran előforduló zsurok, estélyek színhelye is volt. Voltaképpen a családi ház Feszty Árpád tulajdona, ö is építette a főváros által jutányos áron adott telken. Az emeleten volt Jókai lakosztálya, dolgozó-, háló-, fürdőszoba és szép tágas közös ebédlő-terem, melynek falait a francia-forradalom nagy alakjainak fametszet, fekete fakeretes arcképei díszítették. Egykor Petőfi Sándor lakásának díszei. Annak hagyatékából kerültek Jókai birtokába. A tágas méretű dolgozó szoba a költő mondása szerint „műhely“ volt, egyszersmind az elfogadó terem is. A bejárattal szemben állott a hatalmas, remek művű íróasztal, mely naponként már kora reggel, majdnem a hajnali órákban maga mellett találta a nagy írót. Itt nyertek életet, innét keltek szárnyra, világhódító útjukra — gyöngyöző, apró lila tintával papírlapra rögzítve — Jókaink leikének, határokat nem ismerő fantáziájának szellemi termékei. A „munka" óráiban nem volt szabad zavarni hiszen nem utazhattak vonaton, hanem gyalog és szekereken, nyájaikat maguk előtt terelgetve, a hadi nép pedig lóháton. És bizony gyakran megesett velük, hogy ahol alkalmas helyre és jó legelőre akadtak, hosszabb időre is letelepedtek. És csak akkor kerekedtek fel ismét, amikor már állataik számára nem volt megfelelő helyük, vagy ha egy erősebb más néptörzs megzavarta őket. Látjuk ezt európai vonulásuknál is, amelynek folyamán, mig e hazába érlek, többször is megállapodtak. (Nagy Magyarország, Baskardia, Etelköz) Már most, ha az őshazából való kiválást csak 1500 évve! ezelőttre tesszük is, át kell látnunk, hogy azóta mind a visszamaradó ősmagyarok nyelve, mind pedig a kivándorlottaké olyan lényeges és jelentős átváltoztatásokon ment keresztül, hogy egymásra bizony csak kis mértéken hasonlítanak már. Mert a nyelv nem megállapodott valami, nem egy gondosan kiépített mű, mint valamely gépszerkezet, hanem folyton fejlődő eleven erő (Humboldt szerint nem ergon, hanem energia). Olyan mint egy fa, amelyen folyton uj hajtások keletkeznek, a régiek pedig elszáradnak, elkopnak. Amikor tehát a mi őseink elszakadtak az őshazától, mindkét nép nyelve más irányba kezdett fejlődni, mert nem volt többé közöttük érintkezés, amely az eltéréseket lecsiszolta volna, amint az egyterületen lakó és egy nyelvet beszélők nyelvénél ez folytonosan megtörténik. Évszázadok folyamán aztán ezek az eltérések annyira elszaporodtak, hogy lassankint két külön nyelv kezdett kialakulni. Ehhez a természetes elváltozáshoz hozzájárult még a mindenkori szomszédnépek nyelvének hatása is, amely senkinek, Carbarusként őrködött is efölött éveken át „Gábor diák", a theológusból örs| ként fanulu3sá vedlett fiatal ember, kit a Jókai személye iránt már szinte csendes őrültségre valló rajongás marasztalt itt a költő hűséges szolgálatában, csakhogy állandóan közelébe lehessen. Megfeszített munka mellett is csak óriási munkabeosztása révén tudta egy egész könyvtárra valóval megajándékozni a magyar kultúrát és az egész világot. A dolgozó szobában talált elhelyezést ér; tékes és gazdag kagyló gyűjteménye — hatal[ más, üveges szekrényben, ugyanitt állott egy kisebb művészi kivitelű könyvszekrény is, abban műveinek idegen nyelvű: francia, német, angol, holland, olasz, spanyol, amerikai, svéd, norvég, finn stb. kiadásai. Egy egész könyv! tárra való. Persze külföldi kiadói művészi kön- I tősii kötetekkel kedveskedtek az átültetett mü| vekből 50 éves irói jubileuma alkalmából az j üdvözlő iratok, díszpolgári oklevelek egész ' légióját kapta. Köztük számos a keligráfia és iparművészet valóságos remeke. Némelyik reális érték tekintetében is kincsekkel értek fel. Például Fiume város díszpolgári oklevele. Drága kövekkel kirakott majdnem teljesen szinarany kötésben. A komáromiak nagy tulipános ládája is ; ott húzódott meg a fal mellett. Látogatói soí rából alig maradt volna ki a külföld bármely j Budapesten időző hírneves fia — Író, tudós, politikus, katona — egyaránt. Dehogy mulasztotta volna azoknak bemutatni szülővárosának ezt — a frigyládáját, melybe a szülőváros figyelme ás gondossága egybegyűjtve elhelyezte a nagy fiának gyermek és ifjúkorára vonatkozó érdekesebb okmányokat: a költő keresztlevelét, a születési ház és a későbbi Jókai kúria rajzait, elemi és gimnáziumi iskolai bizonyítványainak hiteles kivonatait stb. Nagy becsben tartotta és mindig büszkeséggel mutogatta látogatóinak az ő kedves Komáromjának azt az ötletes ajándékát. íróasztala előtt jó sokáig egy óriási jegesmedve bőr, a szücsíparnak valóságos remeke terpeszkedett széjjel, mely azonban később hálószobájába került. Kiszorította innét és elfoglalta helyét a magyar nők dolgos kezének, művészi ízlésének nagy értékű gyönyörű alkotása és a hatalmas, majdnem az egész dolgozó szoba paolózatát elfoglaló magyar motívumokkal teljes szőnyeg, melynek elkészítésén száz meg száz lelkes magyar nő hosszú időn át dolgozott és a mellyel 50 éves irói jubileuma alkalmából lepték meg a nagy „mesemondót." Reggelijét az „öreg" dolgozószobájában csak siettette a külön nyelvvé való alakulást, így fejlődött ki lassankint a latinból más és más idegen elemek fölvételével az olasz, a francia és a spanyol nyelv. És igy fejlődtek ki általában az összes nyelvek egy közös ősnyelvből, természetesen hosszú évezredek folyamán. Ez utóbbi áliitást a világ összes számottevő nyelvtudósai kezdik elfogadni. Így meg van oldva a tudomány által is az ősszülők kérdése és a bibliai bábeli nyelvzavar is. Különben is ott vannak a rokon népek közül a legközelebbi rokonok, a vogul é* osztják nép. Ezekkel együtt szakadtunk el az Őshazából, legtovább éltünk együtt velük és természetesen egy nyelvet is beszéltünk. És szeretném én azt a magyar embert látni, aki akármelyik vogul vagy osztják atyánk fiának a beszédét most megértené. Az elválás után más irányban fejlődött az ő nyelvük is, meg a mienk is. Épen azért kötve hiszem, hogy akárki is találhatna még olyan néptörzset, amelyiknek a nyelve azonos lenne a mienkével. Keresték már az ős magyarokat nagyon sokan, kereste többek közt Körösi Csorna Sándor is egy egész munkáséleten át, kifogyhatattan energiával, bámulatra méltó tudományos felkészültséggel, minden rendelkezésre álló eszközt felhasználva, mégsem találta meg őket. Nem, mert vagy szétszóródtak a hátramaradt ősök és beolvadtak más néptörzsekbe, vagy ha még léteznek is valahol, az ő magyar nyelvük nem a mi magyar nyelvünk már. Ezért nehezen hiszem, hogy a Kassai Napló Pap Sándor a „kikények“-kel már. rövid ott tartózkodása után folyékonyan tudott volna
