Komáromi Lapok, 1921. január-június (42. évfolyam, 1-52. szám)
1921-05-14 / 39. szám
1921. május 14. «Komáromi Lapon 5. old«1 Gazdák gyűlése. A vármegyei Gazdasági Egyesület igazgató választmánya f. hó 12-én ülést tartott Kürthy István elnöklete alatt Bathó Aladár, Csepy Dani, Delej Géza, Galántai Farkas Ferenc, (Vért) dr. Farkas Ferenc (Anyala) Feszty Béla, Füssy Kálmán, Fürst Mihály, Grünwald <jyula, Istenes György, Kosztics Lábúd, Kukányi Ferenc, Luczenbacher Pál, dr. Mohácsy János, Rédly Gyula, Rumer János, Rótt Elek, Renner Miksa, Renner József, Ruttkay Béla, Schlesinger Fülöp, Schlesinger Lajos, Trugly János, Varjassy Géza, Vimmer Kálmán, Vörös fc.de stb. Az ülés lefolyása nagyon élénk és hangja nagyon izgatott volt, aminek oka a gazdákra súlyosodé kötelezettségek immár elviselhetetlen voltában keresendő. í Behatóan foglalkozott a gyűlés az udvard járás részére alakított és a munkásviszonyokat ellenőrző bizottság által készített alapszabályokkal, amelyet annak készítője Feszty Béla ismertetett és többek alapos hozzászólása után azt határozta, hogy bár az alapszabályokban foglalt intézkedések megvalósítását nagyon kívánatosnak tartja, de a mai viszonyok között nem tartja azt keresztülvihetőnek. Nem tartja kívánatosnak az értekezlet azt sem, hogy most, amikor az egész gazdatársadalom egységes szervezése folyamatban van, ekkor a gazdák járási körzetenként külön alapszabályon alapuló egyesületeket létesítsenek. Elkeseredetté tette a gyűlés hangulatát Varjassy Gézának a gazdasági munkabérek rendezése tárgyában Pozsonyban tartott tárgyalás lefolyásáról előterjesztett alapos jelentése. Hosszú és szenvedélyes kifakadásokkal teljes vfta indult meg Varjassy jelentése felett. Több javaslat hangzott el a munkáskérdés egyoldalú kezelése ellen való állásfoglalás tárgyában. A vitatkozás eredményeként elhatározta az értekezlet, hogy a Komárom vármegyei Gazdasági Egyesület nevében megkeresi az Országos Kisgazda és Kisiparospárt elnökségét, és felkéri, hogy indítson országos mozgalmat a munkáskérdésnek a gazdákra sérelmes kezelése ellen való egységes tiltakozás meghozatala iránt. Az értekezlet az Országos Kisgazda és Kisiparospárt elnökségével e tárgyban való tárgyalásra kiküldte* Jaross Vilmos, Feszty Béla, Füssy Kálmán, Rédly Gyula, Schlesinger Fülöp és az egyesületi titkárból álló bizottságot. Ott ahol a Dnyeper vize zúg. Irta: Fülöp Zsigmond. \ . .. Napsütéses, ragyogó májusvégi délelőtt érkeztünk a Dnyeperhez. A kis csapat, mely két napig a folyóhoz vezető mellékutakon és csapásokon (nehogy vörös járőrök megzavarják) közeledett az egyik legnagyobb természetes akadályhoz, izzadtan bár, de az üdvöt nyújtó szabadulás erős érzését izgatottan szemlélődött a sással és náddal benőtt hepehupás parton, kutatva, hogy hol találhatna valami úszó eszközt, melyen a túlsó partra juthat. A folyó mentén mélységes csend volt, túl a másik oldalon emelkedő dombon felénk integettek a kis fehérorosz falu szalmafedeles barna tetői, a sárkémények öblös szája szürke füstöt eregetett az ég felé, melyen a ragyogó kékséget egyetlen felhőfolt sem zavarta. Néhány jegenye karcsú kúpja rezgett a napfényben, mely áldást hintett termelő sugarával a földre. Az előttünk kanyargó sebes vizű folyón messziről a parti fákon át bukkantak elő a bolsevikiek felfegyverzett hajóinak kéményei, a feltörő füstfelhő jelezte, hogy a gépet fűtik, ami arra következtetett, hogy nemsokára megkezdik cirkáló utjokat. A közönséges teherszállító hajókat ágyúval és gépfegyverrel szerelték föl és feladatuk volt, hogy a Dnyeper balpartján elhúzódó lengyel állásokat nyugtalanítsák. Arra kellett ügyelnünk, hogy a hajók akcióbalépését megelőzzük és ezért szorgosan kutattunk valami átvivő alkotmány után Hoszszas keresésre a folyó partján egy kis fatörzsből vájt csónakot pillantottunk meg s mellette egy horgászó fiút, a csónak gazdáját. Rövid tárgyalás után megegyeztünk a fiúval, ki hajlandó volt huszonhármunkat kétezer szovjet rubelért a túlsó partra átvinni. A keskeny és rövid, tulajdonképen egy személyre szóló úszó alkotmányba kettenként helyezkedtünk el szorosan egymáshoz zártan, poggyászunkon ülve s vigyázva arra, hogy útközben az egyensúly meg ne billenjék, mert bizony a kis ladik testéből alig egy ujjnyi látszott ki a viz felett. A fiú evezett és mind a huszonhárom szabaduló foglyot szerencsésen átvitte a folyón. Súlyos tehertől szabadultunk meg. Szerencsésen leküzdöttük .mindazokat a veszedelmes eshetőségeket, melyek a folyó jobb partján való tartózkodásunk, sőt az átkelés alatt megakadályozhattak volna célunk elérésében. Igaz, hogy a legnagyobb akadály: a vörös, illetve lengyel front még előttünk állott, de a helyzet kedvező alakulása uj reménnyel töltött el bennünket. A falu aljában mocsaras láp hozódott végig, melynek süppedő, bizonytalan ingoványain szerencsésen keresztüljutva, éléi tűk a kis falut, Sichovot. Egyetlen utcája néptelen volt, szomorúság, kínos lehangoltság uralkodott mindenfelé. Egyik ház előtt terebélyes nyárfa állott, a kis karaván itt pihent meg. A házban észrevették, hogy idegenek érkeztek s a ház gazdája egy öreg, magastermetü orosz, kijött hozzánk érdeklődni. Nemsokára a szomszéd házak kiváncsi lakói is megjelentek s az ismert tekintettel mérték végig a kopott-társaság tagjait. — Kicsodák maguk? — kezdődött a beszélgetés. — Hadifoglyok vagyunk — felelt egyikünk. Nagy csodálkozással meredtek reánk. — Milyen hadifoglyok? Talán lengyelek, akiket a vörösök fogtak el? — Dehogy. Mi magyarok vagynuk, Szibériában voltunk hadifoglyok, de megszöktünk. Még nagyobb elképedés. — Szibérában voltak? Hogy kerültek oda? — A háborúban estünk hadifogságba. — Melyikben. — A világháborúban. Kételkedve néztek reánk. Nyilván nem hitték. — Igen, a világháborúban — ismételtük, — több mint öt évvel ezelőtt. Az öreg orosz ekkor észbe kapott. — Tudom már. A Nikolaj-háboruban! Tak! — és szomorúan bóüntgatott fejével. — Hogyan jöttek idáig? — Gyalog, vasúton, csónakon, tyepluskában, a hogy lehetett. — Mikor indultak el Szibériából? • — Márciusban, — februárban — a télen — hangzott a válasz különböző oldalról. — Aj, aji — Most hova mennek? — A lengyel frontot keressük s ha lehet, azon át akarunk jutni, hogy haza menjünk. Mennyire van ide a lengyel front? — Tiz-tizenöt versztre. De itt a szomszéd faluban vörösek vannak, az ut azokon keresztül vezet a fronthoz. Ez a felvilágosítás semmiesefre sem volt kellemes, s bizony lehangolt. Azonban az egyik fiatal ember, a gazda fia, aki bár végigküzdötte a „Nikolaj-háborut“, ezúttal azonban semmi kedve sem volt a bolsevikok soraiban harcolni, — jóakaratulag tette hozzá: — Van egy ut az erdőben is, azon át vezet a lengyel-front, legföljebb csak egy-két őrt kell elkerülni. A múlt héten is mentek át az erdőn hadifoglyok, akik szerencsésen átszöktek lengyel területre. Érdeklődő kérdéseinkre még nagy készséggel elbeszélte, hogy egy orosz munkás, aki a szomszédos faluból Sichowba jár dolgozni, vezette át a hadifoglyokat az erdőn az első lengyel őrszemig, aki azokat be is engedte a lengyelek által megszállott területre. Éjfélkor indultak és hajnalban már túl voltak. Felajánlotta, hogy az illető munkást, ha akarjuk, értesíti tervünk felől, az majd segítségünkre lesz. Persze, mi szívesen vettük az ajánlkozást. Ez a fiatal ember, kit egyébként Alexejnek hívtak keresztnevén, rábeszélte édesatyját, hogy addig, mig a faluban tartózkodunk, .adjon nekünk szállást házában. Előttünk ki is fejezte szimpátiáját a magyarok iránt, akik az ő orosz hadifogolytestvéreikkel igen jól bántak. Délután eljött az a bizonyos munkás és abban állapodtunk meg vele, hogyha előbb nem tudunk más módon átvergődni a fronton, vasárnap éjjel ő átvezet bennünket az erdőn. Ő különben megnyugtatott bennünket, hogy a szomszédos falvakban tartózkodó vörös csapatok nem olyan ellenségesek a hadifoglyokkal szemben, mint sokan állítják, nem törődnek azzal, hogyha a hadifogoly át tud csúszni a hézagos front valamelyik pontján. Természetes, ha valamelyik őrszem észreveszi az idegent, azonnal rálő. Ez a nyilatkozat később más tervet hozott fölszinre. Kissé bizarr gondolat volt, — de hiába, a menekülés és szabadulás egész valónkat lenyűgöző forró vágya hónapok óta, mióta elkerültünk a fogolytáborból — oly erővel hajtott előre, hogy minden percünkben a fronton való átjutás uj meg uj módjának gondolata lobbant fel lelkűnkben, melynek végcélja a sok esztendős szenvedés után való mielőbbi hazaérkezés volt. Azt gondoltuk, hogy egyenesen a vörösök komisszáriusához fordulunk, engedjen át bennünket a vonalon. Két társunkat ki is küldöttük, akik este visszaérkeztek hozzánk. A vörösök szállásán igen udvariasak voltak a népbiztosok, és belátták, hogy közel hat évi fogság után ránkférne a megszabadulás, de hogy az ő csapataik körzetében keljünk át a fronton, abba semmiképpen sem egyeztek bele. így tehát nem maradt más hátra, mint várni a vasárnap éjjelt és várni a fogolyvezetőt. Egy nap volt közben, de ez a nap a türelmetlenség jegyében igen sokáig tartott. A falu népe természetesen hamarosan megtudott mindent és kiváncsi csapatokban keresett föl bennünket, hogy a már százszor és százszor hallott kérdéseket megismételje. Megtudta a sztaroszta is, a falu bírája, aki néhány öregebb emberrel tartott rövid tanácskozás után elrendelte, hogy az általa kijelölt házakban egy-egy hadifoglyot szállásoljanak el, ellátván élelemmel is mindegyiket. Orosz pünkösd előtt való szombaton volt ez, május 29-én és a sztaroszta rendeletéből jómagam is egy derék öreg párhoz kerültem. Mikor délelőtt átléptem az orosz háza küszöbét, a két egymásba nyíló szobából álló lakásban egy öreg anyóka fogadott. Szépen végignézett s aztán betessékelt az utcai szobába, hol a tűzhely körül levő pádon megmutatta helyemet. A földes szoba néhány rozoga bútorát szép fehérre meszelt falak zárták körül, az egyik szögletben függött virágok és cserépbe dugott zöld bokroktól övezve a házi oltár, mely egy szerecsen Máriát a kis szerecsen Jézussal ábrázolt, aranyos rámába foglalt szent képből állott, előtte dróton piros mécses. Az ismeretes szentkép, mely egyetlen igazhitű pravoszláv szobájából sem hiányzik, legyen az gazdag, vagy szegény. Az anyóka az egyik ablaknál lévő pádon varrogatott, közbe oda-oda nézett a szoba bejáratánál a falhoz épített bolthajtásos kis tűzhelyhez, melyen a gömbölyű cserép fazekakban főtt az étel.. Egy polcról a fal mellett hat ker rek, friss sütésü kenyér pirosított le, jó illatot terjesztve maguk körül. Persze az öreg asszony kikérdezett mindenről. Honnan jöttem, hova megyek, mióta vagyok utón, hány évig voltam fogságban s mivel csukaszürke sapkám még meg volt, rámbizonyitotta, hogy tiszt voltam. De melegen érdeklődött az iránt is, hogy hol van az én hazám, hány éves vagyok, van-e feleségem, gyermekeim, gazdaságom, Irány cselédem van stb. Mindre megfeleltem szűkös nyelvtudásom és a helyzet szerint. Délben egy magas szikár, őszes ritka szakállu férfi lépett a szobába, hosszú zsíros haja durva vászon ingének gallérját súrolta; fekete bőröv volt a derekán és bocskor a lábán. Igen komoly, sőt talán bánatos tekintetű szemével rámtekintett s aztán kezét nyujtá: — Szdrasztwujtye! — üdvözölt orosz szokás szerint s miután én is viszonoztam köszöntését, az öreg asszonyhoz fordult, a ki aztán megmagyarázta neki, mint kerültem a házba. Röviden megtudtam az öreg asszony szavaiból, hogy Szibériából jöttem, több mint öt évig voltam fogságban, most hazamegyek a családomhoz, Ausztriába, a hol értem aggódó feleségem, egy nyolc éves fiam és egy hét éves kisleányom sir utánnam, a kiktől már négy éve nem kaptam levelet... Hát bizony, ez megható dolog, a mi az öreget még bánatosabbá tette. Közben elérkezett az ebéd ideje. A házi
