Komáromi Lapok, 1920. január-június (41. évfolyam, 1-46. szám)
1920-05-26 / 36. szám
Negyvenegyedik évfolyam. 36. szám Szerda» 1920. május 26. KOMA ROMMEGYEI KÖZLÖNY Előfizetési ár helyben és vidékre: Hgész évre 40 K Félévre 20 K Negyedévre 10 K Egyes Bzám ára: 60 fillér. Megjelenik minden szerdán és szambáiéin. Városi is cispi Wi társadaími If Főszerkesztő: GAÁL GYDLA dr. Főmunkatárs: BARAfíYAY 1QZSEF dr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nádor-u, 29.. hová úgy a lap szellemi részét illető közlemények, mint a hirdetések, előfizetési és hirdetési dijak stb. k ül elend. k. Kéziratokat nem adunk vissza. x Elbocsátják azt a magyar tisztviselőt, akinek működése a kormánynak nem felel meg, elbocsátják minden nyugdíj és végkielégítés nélkül. Csodálkozva dörzsöljük szemeinket: ébren vagyunk-e, avagy csak rossz álom űzi velünk csalfa játékát. Valóság ez, rideg és szomorú valóság. A cselédet védi a törvény, azt elbo csőtani csak felmondás utján lehet. A lakót kitelepíteni sehogy sem lehet ma a lakásából, csak igen erős okok alapján, de a tisztviselőt ki lehet dobni hivatalából, ha nem felel meg és működése az állam szempontjából nem kívánatos. Ez a rendelkezés sértő és lealázó a magyar tisztviselőkre, akik nehéz másfél esztendőt töilöUek már el az állam szolgálatában, s akik nélkül az állam gépezete ma nem forogna. A magyar tisztviselőt csak éppen úgy nem lehet pótolni, mint a magyar törvényeket, amelyek alapján folyik itt a közigazgatás és törvénykezés. Miért csak a magyar tisztviselők ellen ezek a drákói rendszabályok ? Nem dolgoztak eleget? Nem segítettek a rend helyreállításában? Nem végezték el tisztességgel és becsülettel feladatukat ? A tisztviselői" kar jogos önérzettel hivatkozhatik minderre. Ezt a bizonyítványt nem maguk állítják ki magukról, hanem a hatalom kezelői, akik az impériumot átvették. Nem volt az a dicséret, amelyet a magyar tisztviselőre ne raktak volna. Dicséretet eleget kaptak, de fizetést azt sokkal mérsékeltebben. Szegények és kopotlak maradtak, mert a korrupció hozzájuk férkőzni nyomorúságuk dacára sem indolt. Az ide hivatalszolgának kivezényelt volt légionárius, aki nyelvünket sem bírja és a közönséggel érintkezni tud, több fizetést kap, mint a hivatalíőnök, aki mellé beosztották. És a magyar tisztviselő tíiri sorsát, megadással bízva a szebb és megértőbb jövendőben. Most mégis újból mustrálják a magyar bírákat, a magyar tisztviselőket, akik közül elég vált földönfutóvá és kényszerült kezébe venni a vándorbotot. Nem jól van ez igy uraim. Ezek a kormányzati elvek az igazságot sértik, arculcsapják a humanizmust és sértik a magyarság önérzetét. A magyarság joggal elvárhatja, hogy tisztviselői, akik bajait, ügyeit elintézik, magyar legyen, a tisztviselői állást ne csehekkel és szlovákokkal töltsék be, akik nyelvünket, kívánságainkat nem értik, fajtánkat és lelkünket nem ismerik. A magyar tisztviselőben bízik a közönség, azokhoz bizalommal fordul, ezek az államot szolgálják és a közönség maga az állam. Ennek az érdeke az, hogy a magyar tisztviselők a helyeiken maradjanak. Asszonyokról az asszonyoknak. A magyar történet sok kitűnő magyar asszony nevét jegyezte fel, kik hősiességük és hazaszeretetük, okosságuk és jóságuk miatt időtlen időkig eszményképei lesznek az eljövendő nemzedéknek is ép úgy, mint ahogy ma nekünk tiszteletünknek és hódolatunknak méltó tárgyai. Elég csupán Zrínyi Ilona, Lorántffy Zsuzsánna és Erzsébet királyné nevét említenem. De ezeket a királyi asszonyokat az idők nagy távolsága és életviszonyaik különbözősége annyira elválasztja milőlünk, hogy törekvéseikben nem követhetjük, csupán hódolatunkkal érhetjük el őket. Épen azért munkásélet"!, egyszerű, külső körülményeiket tekintve nem olyan elérhetetlen magasságban élő asszonyokról kívánok megemlékezni ezúttal. Ugyanis mindannyian érezzük, hogy ebben a rohanva-rohanő, sáros világban, melyben annyi megpróbáltatásban, annyi keserű tapasztalásban van mindnyájunknak részünk, s ükségünk van az ember erkölcsi erejében, a saját erkölcsi erőnkben való hitre. De amily kétségtelen, hogy az ember erkölcsi erejébe vetett hitet csak nagy jellemek nemes példájából meríthetjük, ép oly bizonyos, hogy ezekre a felemelő példákra és az abból merített élő hitre épen nekünk, nőknek van leginkább szükségünk, kiket az élet kicsinyes, de folyton ható küzdelmei könnyen elcsüggesztenek, megőrölnek. A szó teljes érteimében menekül az ember a csúf mától a kedélyes tegnaphoz, s örvendezve örül, ha egy-egy olyan levél kerül a kezébe, aminőt azok az asszonyok írtak egymásnak, akik vendégség alkalmával nem igen ültek le az asztalhoz. Ki be jártak konyhába, ebédlőbe. Amikor kitelt minden a háztól. Nem hozatták az édességet a cukrászboltból, hanem fánkot sütöttek és kínálgatták. Biedermeier-ízlésű kávéscsészékben — melyen rendesen csókolódzó galambok, vagy egy férfi kézbe kapcsolódó női kéz ékeskedeit — adták asztalra a kifogástalan kávét s mellé a ma már utánozhatatlan foszlóskalácsot. Ma is bizonyos meghatottsággal olvassuk ezeket a Biedermeier-korbeli leveleket, amikor ősszel és télen nagy kedélyességgel emlékeznek meg az asszonyok, az akkor divatozó táncokról. Meginditóak a bál előtti készülődések leírásai, képzeletben látni véljük a Biedermeierkorban diva'tos, máslival ékesített lábú varró asztalkák mellett ülő nagyanyáinkat. Ebben az időben volt divatos a fiatal leányoknál az emlékkönyv, melybe halhatatlan nevű férfiak üták nevüket. Az egyik, később nagyanyám — Fráter leány — emlékkönyvében — ilyen nevek is olvashatók: Széchenyi Stefi, Teleki Laci. Ezek a leányok és asszonyok midőn visszatérlek az akkor hires Jungen Herren bálokról, táncrendjükben sok hires ember nevével, falusi otthonokban párját ritkító szorgalmas gazdaasszonyok voltak. Erről tanúskodik az egyik Bölönyiné levele, melyben arról panaszkodik, hogy ott a Királyhágóntuli részen a késői tavasz miatt még nem dicsekedhetnek, hogy az asztalra zöldfőzelék került volna, de már ettek, az Érmellékén lakó Ba'ogh-ék jóságából. Később, az ötvenes esztendők elején nem ment bálba a jóravaló magyar leány. Ez a korszak volt az, mikor a poéták keserűen daloltak. Az egyik rokon asszony — Gencsyné — emlékkönyvébe Kölcsey Ferenc abban az értelemben irt, hogy a házkörüli teendők és a leánykák nevelése legyen legfőbb gondja. Ezek az asszonyok nevelték a későbbi Sárközy, Mezőssy, Jármy, Patayak feleségét, akik a derengés korában — amikor annyi mindent remélt a nemzet — éltek. Akik — nem lévén akkor még leánynevelő intézet — az akkor országszerte szokásos családi nevelésben részesítették leányaikat. . Ennek a nevelésnek az egyik főbb vonása csak későbben a hatvanas években alakult ki, amikor a provizórium farsangján is, de még az ország jövőjén munkálkodás terén is, megállták helyüket az akkori társadalom asszonyai. Majd a hetvenes esztendőkben újból más irányt vett a nőnevelés. Sokszor beszélt erről az én édes jó nagyanyám. Szokásos lett ebben az időben, hogy egyes vidéki városban letelepedett nagyobb képzettségű nevelőnő nyitott nevelőintézetet, melyben a vármegye előkelő és jómódú családok leányai tanultak nyelveket, irodalmat, zenét, kézimunkát. Nem voltak tehát csupán az otthon nyert magánoktatásra szorulva. A leányoknál észrevehető volt, hogy a háztartás tudományt — mely sok más tudományt ölel fel — képesek voltak beleolvasztani a gyakorlati életbe, melynek haszna messze kihatott a családi körből. Ebben az időben már nem varrták otthon — mint régen az apróvirágos mousseline ruhákat — hanem az Árvay-féle eredeti vagy ezek mintájára készült remek toileítekben mentek bálba. Mindegyikén akkora écharpe lebegett, akár a pillangó szárnya. A nyolcvanas években ismét más alakulatokat látunk, édes anyám már a Dunári keringő ütemeire lejtett fodros selyem ruhájában a — többé már nem pádimentumos — fényesen kivilágított bálteremben. A nőnevelés terén is ujhodás volt észlelhető. Fejlettebb volt már a tanítás, de letűntek és feledésbe mentek a régi jó szokások. A leányok házias nevelése többé nem volt divat, csak egyes családok körében maradt meg. Édes anyám is sokat pironkodott azért, mert értett a főzőkanál forgatásához. Azóta számos más divatos szokások követték egymást, s mikor engem elhelyeztek a miskolci felsőbb leányiskola internátusában — Fedák Sárinál — kinek neve akkor szájrólszájra járt — nagyobb csuda volt, ha valaki hazulról házias irányzatú alapot vitt magával. Ebben az intézetben a nevelés vallásos, hazafias és házias irányban történt, minek irányításában Borsodinegye egyik magasztos szellemű úrasszonya Patay Gyuláné Szatmáry- Király- Anna segített a — Gyöngyvirágok imakönyv lánglelkü szerzőjének —Tóth Pál igazgatónak. Mint látjuk minden időben minden vármegyének meg voltak a maga vezető szerepet betöltő nőalakjai, akiknek tetteit mintaképül állíthatták az utánuk következő generációnak. Mivel pedig a kecskeméti földrengés hintajáték volt ahoz a rombolás és pusztításhoz képest, aminőt a világháború produkált, — melynek egyik következménye, hogy a megváltozott viszonyok között a nőnevelésnek is más irányt kell adni — szeretném elmondani minden okosan gondolkodó nőnek, hogy a ma bosztonkirálynői is lehetnek jó gazdasszonyok. Milyen kedves dolog az, ha valaki a báltermek síkos parkettjén és a háza táján egyforma biztonsággal sürög-forog. Hogy milyen fontosságot tulajdonítanak ma minden államban, a nőnevelés ezen irányának bizonyítja a kormányok intézkedései. Továbbá azon kis füzetke, amely a kies fekvésű Frieburgban jelent meg, a nőnevelés újabb irányzatáról, melynek tartalmát dogmaként fogadhatja minden állam yezeiője. Ebből a füzetből idézem a következőket: „minden nő
