Komáromi Lapok, 1918. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)
1918-07-06 / 27. szám
Harminckilencedik évfolyam. 27. szám. Komárom, 1918, Julius 6. LAPOK KOMÁROMMEGYEI KÖZLÖNY Politikai és társadalmi lap. Előfizetési ár helyben és vidékre: Egész évre 16 K Félévre 8 K Negyedévre í K Egyes szám ára: 30 fillér. Megjelenik minden szombaton. Lapvezér: TUBA JÁNOS. Főszerkesztő: KISS GYULA dr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Komárom, Nádor-u. 29., hová úgy a lap szellemi részét illető közlemények, mint a hirdetések, előfizetési és hirdetési dijak stb. küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. A rágalom szele fujdogált egy-két hét óta erre mifelénk is. Hihetetlenül ostoba híreket suttogtak a rém látók, melyek eredetét az első pillanatban könnyű volt kitalálni. Az ántánt fegyverei között kezdettől fogva nagy szerepet játszott a rágalom, a kút mérgezésnek ez a leggyalázatosabb formája. Gaz ügynökei által robbanó hirbombákat helyezett el az ellenséges államokban, azt remélvén, hogy ezzel megzavarja a frontmögötti békét s ily módon meggyöngili magát a frontot is. Ezek a bombák eddig csak a cseheknél s egyes szláv töredékeknél értek el hatást. Mi magyarok mosolyogva álltuk az ántánt rágalomhadjáratát s ügyet sem vetettünk a feketelelkü angol véruzsorás aljas üzelmeire. Most azonban, mikor a rágalom sarát már a királyné fölkent személyére is ráakarták fröcscsenteni, fölháborodik a lelkünk s mélységes undorral utasitja vissza az ántánt boszorkánykonyhájának legújabb főzetét. A magyar nemzet a háború legiszonyúbb vérzivatarában is- megőrizte feltétlen nyugalmát és lelki egyensúlyát. A magyar lélek fehér maradt a világfelfordulás fekete áradatában is s nem ül fel a fegyverrel boldogulni nem tudó ellenség elvetemedett aknamunkájának. Nálunk még a gyerekek se hiszik el azt a hülye rágalmat, melyet a legutóbbi gyászos eseményekkel kapcsolatban a királynőről terjesztettek az ántánt fizetett bérencei. Ez a rágalomágyu tehát visszafelé sült el s az ellenség lelkülelét a maga visszataszító aljasságában illusztrálta a józanul gondolkozó épelméjű polgárok előtt. Mi magyarok nem vagyunk gyarmati vadtörzs, melyet a hazugságok színes üveggyöngyeivel orránál fogva lehet vezetni. Mi gondolkozunk és mérlegelünk. S mert gondolkozunk és mérlegelünk : látjuk a célt is, a szándékot is, mely átlátszó, mint az üveg. Lerombolni a tekintélyt, meglazítani minden erkölcsi köteléket, demoralizálni a háború nyomása alatt kínlódó lakosságot, szóval meg, rgezni a lelkeket, hogy összetörjenek a jogrend oszlopai s beomoijanak az állam épületeinek tartó gerendái. Ezt akarja az ántánt. Ezt akarja abban a hiszemben, hogy egy ily módon összeroppant állammal és társadalommal könnyű lesz elbánni. Hát csak akarja. A magyar parlament már megadta a méltó választ erre a jámbor akaratra s a nemzet nevében lelkes egyhangúsággal rótta le a hódolat, hűség és ragaszkodás adóját a magyar királyné iránt. A további feleletet vitéz katonáink fogják megadni. Mert ha a balszerencse beköszönt is néha csapataink közé s a végzet vak szeszélye nyújt is ideig-óráig tartó sikereket ellenségeinknek: azért a magyar katona -- ügyünk igazságában bizva — sohase veti ki leikéből a győzelmi akaratot s nem tartja fel a kezét rabszolgái meghódolásra. Mert ha fáj is nekünk a Piave árhullámait pirosra festő sok drága magyar vér hullása, ha könnyes szemekkel gondolunk is vissza a gyászos júniusi napokra, azért a csüggedés nem bénítja meg lelkeinket, azért a magyar nemzet nem lapul meg gyáván ellenségei előtt. Folytatja a harcot vitézül, rendületlenül a végső győzelemig vagy a tisztességes békéig. A magyar megmarad annak, ami volt. Keménynek, bálornak, oroszlánszívűnek, régi hűséget meg nem szegőnek. Jegyzett már hadikölcsöní? Ő maga is, a te jó iiad szegény. Úgy is kellett volna, hogy oda temessék Pogány pompa szerént vized ölibe, Mint Atilla királyt, Árpád fejedelmet, S fűzek, szederindák könnyhulatás mellett Úgy hajoljanak az ágya fölibe. S hogy is ne lett volna magyar, tőrül metszett, Magyar szívnek kedves minden szál virág, Ha apjok szivéből világra születve A te fodros, édes ringató öledbe Gyenge száraikat le-leliajiták. Éjek éjszakáin, mikor a hunyó nap Dorozsma mögött már vasmacskát vetett, Szótaian beszéddel egymásba merülve Sokat, szőttetek ti titkos terveket, Ma sem tud azokról, csak a csillagtábor, A hab elfutott, az róluk nem locsog, Bizony néha, mikor végeztetek végre, ) Tologatták is már a napot az égre A marosíoroki móc tutajosok. Hanem ahogy aztán pávasátorozva Egész tündöklésben a nap felragyog; Jönnek sorra-rendre kétkezi munkások, Vizenjáró népek s más-más magyarok. Homokos világból, gerendás szobákból Napos tájak hus-vér hü alakjai, — Róluk lehetett bál szó a csendes éjben, Az ő dolgaikat terveztétek szépen Célszerű irányba igazítani. Van is róluk Írás, van is róluk festmény, S imádságos könyvbe eltett költemény, Vizenjáró lelkű kétkezi munkás volt Poétás gyereked teneked volt mindég, Énekes, hegedűs és istóriás Az is a tiéd volt, szabadságunk harcán Segesvár halottja, az a glóriás. Ezt a kisöcsét te magadnak nevelted S ő se szeretett mást, csakis tégedet, Azért voltatok úgy egybenőve ketten. Fájdalmatok azért volt oly véghetetlen, M:kor az ő napja besötétedett. Siró füzeseknek hullhat is a könnye, Nem nevel ily fiat már a magyar ég, Palántáinkból a cifra művelődés Ennek a fajtáját irlogatja rég. Jönnek tán nagyobbak, csudára valóbbak, De szeretnivalóbb s miénkebb jön-e? Kinek a szivéből magyar zamat csordul, Ki drágakövet fejt magyar kavicsokbul, S kinek csak fajában telik öröme. Az ő sok írása biblia lesz egykor, Akik azt olvassák, igy szólnak reá: Misénk! tudja, éli,POLITZER |WOR me l'i és elmondja, hogy lomárom, Nádor-ufca Ifi* Tr-------rz-. Üzletében a legszebb minőségű férfi cipőig divatárui*, fehérneműéi* stb. kaphatói** KOMÁROMI lapok tábcá ja. Tömörkény. Irta: Szávay Gyula. Mi szent Gangesünk, te földünkön születő, Földünkön elhaló szüzmagyar folyó, Szőke imádettja minden poétáknak, Akiknek a lelke lelkűnkből való, — Hol van az a fiad, ki szerelmes szemmel Úgy el tudta nézni futó folyamod? Keresed-e lelkét, keresed-e arcát, Mikor lágy haboddal az ősváros partját Csobogva-suhogva végigcsókoiod ? Mert a te fiad volt. Mély, komoly, szelíd; az Áhitat csöndjébe betemetkező, Mint partjaid mentén gyermekmosolyával Az egekre néző virágos mező. Százszinü virágát öntudatlan díszben Hajtja ki szivéből az is ragyogón, Mintha a szemeknek reálágyulása, Boldogságba olvadt odacsillogása Csak egy érthetetlen nagy babona vón. És mint a mezőknek zöld fücsemetéit Anyai emlődön te szoptatgatod, Sugalló telkedbe mártogatta ő is Érni, nevelődni a gondolatot,
