Komáromi Lapok, 1918. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1918-02-02 / 5. szám
1918. február 2.-Komáromi Lapok b. oldal. pihenünk. Van hát idő ahhoz, hogy kissé elmerengjünk a jelenen, a múlton és a jövőn. A jelenben élűnk, a múltak legördültek hátunk mögött, a jövőt pedig van-e ember, aki előre láthatná. Háborús időket élünk. Az egész világ feszült figyelme most erre irányul s talán mindenkinek van olyan valakije, akit imájába belefoglalt, kire szeretettel gondol s arra kéri a Teremtőt, hogy mentse meg a gonosztól. Hogy én is az elmélkedők között foglalok helyet, először is kiszámítom, hogy bizony már húsz hónapja annak, hogy Önöknek irtain, de tudom, hogy azért most is szívesen veszik soraimat. Megszólalok hát ismét és irok, de kérem Önöket, hogy sokat most se várjanak, elégedjenek meg néhány egyszerű sorral. Most csak éppen azt akarom elmondani, hogy ütegünk, már értve a Mörserbatterie 26-ot, vagyis annak legénységét, hogy ülte meg karácsony estéjét itt a Küstenlandban, Sesana községben, ahol az olasz offenzivákban kifáradt csapatunk ünnepi pihenőjét tartja. Az itt levő Hotelek egyik elegáns nagytermében gyűltünk össze, ahol a terem közepén nagyszerű karácsonyfa díszelgett s akörül ülve hallgattuk a többszörös felköszöntőket. Majd jött az ajándékok kiosztása, vig monológizálás, különféle társas játékok, de meg a tánc sem maradt el, ahol az öregebbek a fiatalokkal táncoltak, de ne értsenek ám félre, mert a szép női nem hiányával történt ez és rettenetesen nyomtuk a gombot a harmonika és citera pompásan bevált hangjai mellett. így töltöttük el a karácsony estét, ami bizony oly jó hangulatit volt, hogy szinte el is feledtük, hogy nem rég még küldtük a hitvány digó társaság részére a hatalmas lövegeket, hogy rendet csináljunk a hamis bandában. Ez est sikerének érdeme az összes tiszt uraké, névszerint Nasler József főhadnagy, Schiller Imre hadnagy, Marcsekényi Emil zászlós, Fidrinucs Pál zászlós uraké, de különösen Barna Tivadar főhadnagy, ütegparancsnok űré, aki odaadással és szeretettel karolta fel a legénység ügyét, hogy ez est mindannyiunk számára kellemes és emlékezetes legyen. Ez részben búcsú est is volt, mert rövid idő múlva a Fahrkanonirok vissza mennek a káderjukhoz, mi pedig a Bedienung felmegyünk Bécsbe, hogy a velünk vészt, vihart kiállt és megsebzett ágyukat felcseréljük most már a sokkal jobbakkal és sokkal modernebbekkel, hogy ismét megfelelhessünk Hazánk és Királyunk iránt tartozó kötelességünknek. S az ajtó mellett a két pincér is olyan tiszteletteljesen, alázatosan, büszkén és méltóságteljesen áll mozdulatlanul, hogy önkéntelenül nyúlt a tárcája után. De csak nem adhat egyegy koronát nekik! Több aprója meg nincs. És amikor elhagyták az éttermet, két tízessel lett újra vékonyabb az erszénye. A pincérek mélyen meghajoltak, amikor távoztak. Szinte jól esett a költőnek, amint az arcába csapott a hideg, amikor az utcára léptek. A kocsik a gyalogjáró mellett sorakoztak. — Előbb sétáljunk még egyet, — húzta vissza az asszony a kocsi felhágójáról a költőt s lekanyarodtak az egyik mellékutcába. — Csak nem fogok nyitott kocsiba ülni magával! — dorgálta meg kedvesen s szorosan összebújva suhantak tova. — Ott áll egy csukott kocsi! — súgta halkan az asszony s szapora léptekkel irányították lépteiket a kocsi irányába. Amikor a kocsi ajtaja rájuk csapódott, vette csak észre az asszony, hogy egylovas konflisban ülnek. De nem sokat törődött most evvel. Utóvégre ez is megteszi s most nem is annyira a kocsi a fontos, hanem, hogy egyedül lehessenek, ahol senki sem látja őket és nem kell aggodalmaskodniok. A költő meg annál nagyobb örömmel vette tudomásul a konflist. Ennek legalább nem Amikor a háború kezdetén összeállításunk megtörtént, a közelebbi és távolabbi helyekről kerültünk egy csoportba. Az érdemes tiszturak közül is voltak sokan ismerősek, sőt Marcsa Endre főhadnagy ur Komáromból, Kaposi Géza főhadnagy ur pedig Tatából, akikkel szerb földről jöttünk el s csak nem rég hagyták el el ütegünket, a mi legnagyobb sajnálatunkra. De a bajtársak között voltak még többen közelebbiek, azonban ezek közül különféle okok folytán már csak egy van, az én Czibor Géza kalapos barátom, akivel együtt masíroztunk el hazulról, Komárom hires városából, a háború kezdő évében s mi még ezideig — leszámítva a belgrádi katonai nyomdában eltöltött nyolc hónapot — mindig együtt vagyunk és együtt éltünk át sok háborús emlékű napokat. De hogy az időről is mondjak valamit, erre elég hideg, fagyos és havas idők járnak s a taliánok a csúfos kudarcuk után talán még az itt lenni szokott melegebb időjárást is magukkal vitték. Azt hiszem, hogy egyelőre elég lesz ennyi s ezek után a mindenkori megemlékezéssel és a legjobb kivánataim kifejezésével vagyok a tek. szerkesztő urnák tiszteletem nyilvánítása mellett sok boldog újévet kívánva. Sesana, 1917 december 25-én. Munka Ferenc. tlíhány sió a Jókai suliiról, amely nincsen. Régi szokásom, hogy hazakerülve, egy sétát teszek az Erzsébet-szigeten, hol ifjúkoromban oly sokat bolyongtam, különösen tavasz elején, mikor a gyümölc-fák ezreinek virágzása tündérkerté varázsolja városunknak ezt az ékességét, amilyent messze földön keresni kell. így most is, a Beöthykert mellett elsétálva egy pillantást vetettem a régi Komáromnak e tiszteletreméltó maradványára és megpillantottam ottan Jókai Mórnak egy szerény terrakotta mellszobrát, mely arról tanúskodik, hogy városunk kiváló fia, Beöthy Zsolt, nem feledkezett meg a város halhatatlan szülöttjéről. Gondolkodni kezdtem a fölött, hogy miként lehetséges, hogy Komárom közönsége oly hálátlan nagy fia iránt, hogy ennyire késik megörökíteni emlékét bármily szerény művészi alkotással. Megvagyok róla győződve, hogy, ha Jókai Mór hazánk bármely más városában született volna, ott már régen hirdetné egy művészi emlékmű, hogy minden idők egyik legjár olyan gyorsan a taxamérője, gondolta magában és közelebb húzódott az asszonyhoz. A konflis lassan cammogott végig az Andrássy-uton. Onnan a Stefániára kanyarodott, majd ismerős és ismeretlen utcákon vitte a a szerelmeseket. A kocsi egyszerre megint mintha zökkent volna. Újra megállt az ut szélén. A kocsis leugrott a bakról és kinyitotta az ajtót: — Parancsolnak még tovább? — és választ sem várva, rájuk csapta az ajtót. Összenevettek. — Hiszen még alig kocsikáztunk valamit — bujt szerelmesen az asszony a költőhöz, aki világért sem merte volna mondani, hogy már két órája ülnek a kocsiban. A kocsis visszaült a bakra. Valamit igazított a taxamérőjén, a szerkezet mintha újra csöngetett volna és a konflis lassú trapban újra elindult. Nem telt bele negyedóra, az egész jelenet megismétlődött. A szerelmesek boszankodtak. A költő lopva megnézte a taxamérőt. Már sokat mutatott. Nyugtalan lett. Félve kockáztatta meg: — Talán már késő is van nagyon, nem lesz baj otthon ? nagyobb Írója és költője ott pillantotta meg először a napvilágot. Homerossért hét város versengett, Komáromnak nem kell versengnie, csak cselekednie kellene. Amit eddig tett, hogy egy utcáját elnevezte róla, szülőházát és szülei lakóházát egy-egy szerény emléktáblával jelölte meg, ez nem elég, ez minden neves embernek kijár. Nem képzelhető az a leghatalmasabb és legnagyszerűbb emlékű, mely méltón kifejezhetné Jókai Mórnak titáni nagyságát. Hiszen müvei egy egész világot zárnak magukba, a korlátlan fantázia világát, az emberi léleknek minden rejtelmét, a nagyvilágnak annyi tüneményét, amennyit csak egy ember véges elméjével fel tud fogni, az életet bearanyozó humornak, — melylyel nemzetünket a keserűség, a gyász éveiben felvidította, — kimerithetlen kincsesbányáját. Ha kimenthetné városunkat, hogy a nemzet is hálátlan nagy fia iránt, akkor ez mentsége lehetne, mert hiszen a nemzet több mint tiz évvel halála után még nem emelt neki emléket, sőt hozzá méltót nem is fog emelni, mert a szobor oly arányban lesz Jókai nagyságához, mint a Gellérthegy a Tátra csúcsaihoz. De hát ez nem mentség, sőt annál inkább kellene igyekeznie Komáromnak, hogy ha nem is Jókaihoz méltó emléket, de legalább magához méltót emeljen nagy szülöttjének. A kulturmunkának a háború alatt sem kell szünetelni, különösen nem pedig az előkészitő munkának, hogy igy a háború után mindjárt hozzá lehessen látni az elmulasztottak pótlásához. Ha nem csalódom, az emlékműre már történt gyűjtés, talán egy szerény pénzalap már van is e célra és igy csak folytatni kellene az akciót. Talán igénytelen felszólalásom hozzájárul ahhoz, hogy a nemes ügyet felélessze tetszhalálából. Ennek reményében indokoltnak tartom, hogy az emlékmű helyére és kivitelére vonatkozólag is elmondjam véleményemet. Szerény véleményem szerint az Erzsébetszigeten kellene megfelelő helyet keresnünk. Két szempontból vélem ezt helyénvalónak. Egyik az, hogy ott, a természet ölén az emlék egyszerűbb és igy szerény anyagi erőnknek megfelelőbb lehet, mint a városban, az élet vásárja közepette. A másik összefügg a nagy iró fejlődésével és irói működésével. Ugyanis első nagy és örökszép művét, a Hétköznapokat a szigeten álmodta meg. Úgy képzelem, hogy a sziget első utkeresztezésében egy obeliszket kellene emelni az alinási hegyek köveiből, melynek egyik lapjába a nagy iró bronz mell_ Az asszonyt lehűtötték ezek a szavak Sértve érezte magát. — Jó, menjünk hazafelé! A sarokig — mondta hidegen és elhúzódott mellőle. A kocsi megállt. A költő úgy érezte, hogy utolsó fillérei ugrottak ki a taxamérőn, az aszszonyt meg elvesztette örökre. Az asszony eltűnt a kapu mögött. A költő elkeseredetten fakadt ki: — Maga meg ne csapkodja máskor azt az ajtót, meg azt a taxit. Érti? Tudom jól, miért mutat annyit a taxija! — Nagyságos uram, — válaszolt a kocsis alázatosan, — ne haragudjon rám. De tudja, az én lovam csökönyös egy állat, meg szeret is engem. Egy félóra után az Istennek sem menne tovább egy lépést sem, de amikor hallja az ajtó csapódását és a taxi csengetyűjét, azt hiszi uj fuvar következik és egész vígan huzza megint egy félóráig a kocsit. Így szoktam becsapni a lovamat! A költő előkeresgélt még egy forintot, d« megfogadta, hogy ezentúl csak meghívott vacsorákon vesz részt és asszonyt sétakocsisázra konflison egy világért sem visz többet. IMEindenki tudja, elis- = POLITZER MÓR meri és elmondja», hogy Komárom, Nádor-utca 19« —i■■■■»■■■■■ üzletében 0 legsiebb minőségű férfi cipők, lipaídruk, fehérneműéi* stb. l^apHcxtáU T 1
