Komáromi Lapok, 1918. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1918-02-02 / 5. szám
2. oldal. „Komáromi Lapok“ 1918. február 2 # figyelmen kiviil a tényleg létező viszonyokat. Vannak hiányok, de reméljük, segíteni fognak rajtuk, amire legegyszerűbb eszköz a létszám és a munkaerő megfelelő minőségének biztosítása lesz. És ehez az államosítás hatalmas lépést jelent. löbb szem, többet Iát. — A közönség rovata. — fl kávéházi árak. Budapesten a közelmúlt napokban állapították meg újra a kávéházi ételek és italok árait. Ez árakat ‘szembe állítva a komáromiakéval, mód felett olcsónak kell találnunk. Miért olyan drága itt minden? Pesten a kávéházban jobb a kiszolgálás, tisztább a levegő, több az újság, olcsóbbak az árak. Komáromban éppen az ellenkezően van. L. J. dr. fl maximális árak. Óh, azok a maximális árak! Mit lehet kapni maximális áron? Semmit. Micsoda uzsoráskodás folyik a tejjel, a tojással, hogy csak kettőt említsek! Pedig a rendőrség — mint tudom — a tudomására jutott esetekben igen szigorúan jár el. És még sincs eredmény. Mit kellene tenni, adjon tanácsot kedves szerkesztő ur, a szegény háziasszonynak. Egy háziasszony. fl szemetesek. A házakban összegyűl a szemét és mind ritkábban jár a szemetes kocsi. Ezen a bajon is kellene valahogyaii segíteni. Mert különösen a kisebb házakban, a sok szemétnek már nincs is helye és maholnap — k kerül az utcára. A komáromi közöskonyha. — Saját tudósítónktól. — Az Erzsébet-hidon túl, az országúton egy kis, csinos külsejű ház szerénykedik a házak között, az Első Komáromi Népkonyha Egyesület háza. Annak dacára, hogy a kis házzal oly sokat foglalkoztak eddig is a lapok, kevesen paréba s a konfidens pincérarcok mozdulatlan játékát semmibe sem vették. A nagy fény és pompa látása végigsöpört ugyan a költő idegein, de amikor megtörölte észrevétlenül a halántéka táját, úgy érezte, hogy nincs miért aggodalmaskodnia. Igaz, hogy ezt a fejedelmi fényűzést is mind meg kell fizetni a vacsora keretében s az asztalon elhelyezett gyönyörű virágcsokor árát is az ő zsebe sínyli meg, de mégsem találta olyan ijesztőnek a helyzetet. Különben sem sok ideje volt, hogy ilyenek fölött filozofáljon, mert alighogy az egyik pincér lesegitette róluk a felső kabátot, a másik már ott állt az étlappal és szavalta az előételek szédítő tömegét: Talán egy kis angolnát, vagy humárt olasz salátával, utána vékonyka libamájszelet, melléje Liebfraunmilchet ? A költő az étlapra pillantott. Rémülettel állapította meg, hogy az árak nincsenek az étlapon feltüntetve. Es mennyi temérdek ismeretlen név volt azon a jegyzéken ! Szédülni kezdett. Az asszony meg diktálta tovább a menüt: — Jó, hozzon Tournedos Rossinit! A költő hiába kereste az ismerősebb nevű ételeket, nem talált egyet sem. Nagynehezen tudta kinyögni: tudják, vagy talán el is feledték, hogy az a kis ház ott egyetlen szociális alkotásunk. Néhány nemesszivü emberbarát áldozatkészsége, fáradhatatlansága és kitartása teremtette meg ezt az intézményt, a mely a mai nehéz viszonyok között is működni képes és olcsó pénzen jó, meleg ebédhez [juttatja mindazokat, kivétel nélkül, a kik átlépik a ház küszöbét. Azon alkalomból mondottam el elöljáróban mindezeket, hogy a Népkonyha Egyesület f. hó 2-án délelőtt a Szt. Benedek-rend székházában közgyűlést tart, a melyben az egyesület elnöksége be fog számolni a múlt évi munkásságáról. A múlt évben a konyhán — ez a látogatottságának és szükséges voltának bizonyítéka — 33542 koronát vettek be az ebédjegyekért; a mi, rengeteg összeg, ha elgondoljuk, hogy egy-egy ebéd — csak 1'50 korona. A konyha az államtól mindössze 5968 K segélyt élvez, a mi bizony egy kicsit kevés. Segélynek szép, de, mert sokkal többre volna szükség, hát azért mondjuk kevésnek. A konyha fejlesztésének — a mi pedig nagyon is szükséges volna — elengedhetetlen feltétele, hogy a kormány részéről nagyobb támogatásban részesüljön. Szegény városunk is ezer koronával támogatja ezt a nemes intézményt, a mely támogatás szép a mi adósságokkal vergődő városunktól. A Népkonyha Egyesület, melyet Mórocz Emílián főgimnáziumi igazgató megértő szeretettel vezet, a múlt évben tagsági dijakból 1320 K-t, adományokból 5770 K-t vett be. A legteljesebb dicséret hangján kell kiemelnünk Delej Géza cs. és kir. udvari szállítót, egyesületi pénztárost, a ki nemcsak a legnagyobb fáradhatatlansággal dolgozik a konyha érdekében, de anyagilag is jelentős áldozatokat hoz, a melyért — szerénysége dacára — nem hallgathatjuk el legteljesebb elismerésünket. De mindazok is teljes elismerést érdemelnek, a kik a konyhát vezetik és támogatják. Mi őszintén kívánjuk, hogy a Népkonyha Egyesület minél jobban virágozzon fel s így minél áldásosabb munkásságot fejthessen ki 1 Crdélu és a német telepesek. — Levél a szerkesztőhöz. — E héten pár soros hir húzódott meg a fővárosi lapokban, amelyek röviden kommentálták, hogy Dobrudzsából a német kormány egy bank közvetítésével mintegy huszonötezer németet telepit le Erdélyben. Ez a hir is eklatáns bizonyítéka annak, hogy a német kormány figyelmét mi mindenre kiterjeszti és mennyire törődik a német hazától elszakadt honfitársaival. A háború első felében mi is sokat hallottunk arról, hogy a kormány foglalkozik az amerikai magyarok hazahozásával, hogy azokat le akarja telepíteni. De egy idő óta erről semmit sem hallunk. Úgy látszik, ez a terv is csak a tervnél maradt, elaludt, mint nálunk minden más. Ne vegye szerkesztő ur, tolakodásnak, ha én most felhívom erre ismé a figyelmét és ha arra kérem, hogy ezt az ügyet felszínen tartani szíveskedjék. És, ha kérem arra a magyar sajtót, hogy ezt a tervet a legnagyobb melegséggel karolják fel és hívják fel azok figyelmét, akiknek kötelességük a magyarság ügyét tettekkel is szolgálni. Nemcsak Amerikából lehetne magyar testvéreinket hazahozni, földhöz juttatni, de sok honfitársunk él Romániában is, azok sorsával is törődnünk kellene. Azokat is magunk mellé kellene vennünk, mert a jövő Magyarország csak úgy lehet nagy és hatalmas, ha minél több magyar lakja a földjét! —. Egy elkésett levél. Lapunk derék volt szedőjétől, Munka Ferenctől kaptuk a következő levelet, mely az olasz front „karácsonyestéjét“ írja le. Bár a levél egy kicsit megkésett, nem lesz talán azért érdektelen, ha leközöljük: Tekintetes Szerkesztő Úr! A karácsony szent ünnepnapjait üljük, — Egy bécsiszeletet ugorkasalátával! I Az asszony már az italt is bemondta: — Veuve Cliquot Ponsardint 1 A költő szédült az ismeretlen nevek halla- , tára. Úgy érezte, hogy a legnagyobb bolondságot akkor követte el, mikor a Nappalotát szóbahozta. De hiszen csak nem vihette volna ezt a bájos teremtést máshová. Lassankint tudott csak újra felmelegedni az ass ony mellett, akinek csodás, rózsás kedve kerekedett a vacsora alatt, de azért büszke volt a hódítására, hogy az asszony vele osztja meg ezt a szép estét. Az asszony megfogta a költő kezét: — Milyen nagyszerű dolog, hogy itt mindent egyszerre szolgálnak fel a pincérek, azután magunkra hagynak. Igazán nem sajnálom, hogy eljöttem. A költő nagyot nyel. Ilyen nyugtalannl már régóta nem evett. De megemberelte magát. Ej, lesz, ahogyan lesz! De azután hirtelen felülkerekedett benne a becsület. Mi lesz. ha nem futja a pénze? Főbe kell lőni magát. Ekkora szégyent nem tudna elviselni. És elvesztené örökre ezt az imádni való asszonyt. Az asszony szemei ragyogtak. Látszott rajta, hogy jól érzi magát és boldog. A férfi mulatatta és becézte. Az asszony felállt s melléje húzódott. Végigsimogatta a költő haját. Hirtelen felriadt: — Tudja mit! Innen mosl elmegyünk. Itt nem érzem magam biztonságban. Akármelyik pillanatban megint bedughatja valamelyik pincér a fejét. Kocsizzunk egyet ... Jó ? A költőnek megnyúlt az arca. — Jó, — nyögte ki fájdalmasan és mosolyában ott ült a kétségbeesés, melyet az aszszony is minden bizonnyal észrevett volna, ha abban a pillaaatban rája néz. Abban reménykedett, hogy még azután is találhat valami jó kifogást a kocsikázás ellen. Csak nem szalaszthatja el ezt a drága nőt 1 Örökre megsértődne, ha nem menne vele egv sétakocsizásra. A pincér végösszegű számlát tett eléje. A költőnek felderült az arca. A vacsora 60 fillér hijján kerek ötven koronára rúgott. Átszellemült arccal nyúlt a kabátja zsebébe. Egy arcizma sem rándult meg, amikor az asztalra tette a tízeseket. — Na, ennyit mégis csak megért. Hála Isten, hogy nem több / — villant át agyán s készülődni kezdtek. Már fel is keltek, amikor a költő tekintete az asztalra esett, ahol szégyenkezve látta a három vashuszfillérest, amit a pincér visszaadott. Borzasztó szegényes borravalónak tűntek fel a vasdarabok. S mintha az asszony is megsemmisilő pillantást vetett volna feléje. Legalább ő úgy látta. Mill ti 11-T. BUDAPEST. V., flglIHtt 1 Mad: MalmM. >:■: T DHL Konyhakerti magvakat inig a készlet tart, napi áron szállítunk. A nagy maghiányra való tekintettel a rendelitek csak a beérkezés sorrendjében vehetik figyelembe. ■ — ----------—— Csirák épe sségért, tisztaságért szavatolunk.
