Komáromi Lapok, 1918. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1918-06-08 / 23. szám
i Harminckilencedik évfolyam. 23. »záih. Komárom, t9t8.£jun»u«‘8. KOMÁROMMEGYEl KÖZLÖNY Politikai és társada Imi lap. ELŐFIZETÉSI ÍR: Helyben és vidékié: •géas érre..........................16 K tálévré ....... 8 » atgyedérre...............................4 » EGYES SZAMOK KAPHATÓK Spitzer Sándor könyvkereskedésében, hol hirdetések és előfizetések is elfogadtatnak, továbbá »Szent István* és Sirch-féle könyvkereskedésben, valamint Sípos Ferenc és Czíke Dénes könyvkötőknél. Megjelenik minden szombaton. Egyes szám ára 30 fill. Hirdetések S hasábos petitsoronként 1 kor. Nyilttéíi közlemények 3 hasábja peíitsoronként 2 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Komárom, Nédo.-a. 29. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények, további a hirdetések, előfizetési és hirdetési dijak stb. küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Lapvezér: Tuba János. Főszerkesztő: Kiss Gyula dg*. Nagy események hírei zengenek körülöttünk, hallunk neveket, amik e háború kegyetlen tragikumának visszajáró kísérletei, eseményeket, amik századokkal dobják előre a történelmet és halálra gyötrik agyonkinzott idegeinket. A háború és béke áramlata küzködik egymással az egész világon, a fegyelem a háborús akarat igájába hajt, a szivek, a fáradt, pihenni vágyó szivek békét szeretnének. És mig a két nagy áramlat a frontok mögött döntő harcokat vív, nyugaton megkezdődött a világtörténelem egyik legnagyobb uj csatája, melynek győzelmi dija a világuralom birtoka. LéJekzetönket visszafojtva, — hallgatjuk a híreket, mindegyik azt harsogja: győzelem. A német katona páratlan fegyelnie és kitartása dtaclaimasán gyűri ie a féivilágot és példátlan áldozat készséggel veti magát halálba, hogy megteremtse népének jövőjét és a világ nyugalmát. Az öröm mögött azonban, mely ritka vendégkép e tragikusai) szép napokon beköltözik hozzánk, ott ólálkodik a gond, nem hasztalan-e a rengeteg áldozat, gyász KOMÁROMI LAPOK TÁRCÁJA Emlékezés. Irta: Cályán Etelka. Mint egy elfeledett, régi, méla dalnak Akkordja, mely immár szürkévé fakult, — Átszűrve az évek sokszínű szitáján, — Száll be a szivünkbe egy percre a múlt, Mint kerengő, vándor, hullott falevél, Mit szerteröpithet minden kósza S2él . . . Vagy, mint ócska góbién szineveszíeft szála, — Üde kékjeit a nap szivta ki tán ? — Száll elénk ezernyi, eltemetett emlék Alkonyórák csendes álomfogatán Ünnepélyes, Iassu, százszinü menetben. Mely a lámpafényre nyomtalan szétrebben . . . Néha szivárványos napsugárpompában. Gyöngyszemekként hullnak elébünk az évek, — Máskor gyöngyharmatos, gyászfekete fátyol Leng rajtuk és sóhaj, — amerre csak nézek . . . — Mint a torztükröknek hazug vigyorgása A beléjük nézőt, — úgy csúfítja el, A valót a szivünk egy-egy dobbanása, Mely a csöndes dalra viszhangu! felel. — Vagy tán éppen ettől sugarakra válva Lesz számunkra olyan mondhatatlan drága? . . . és bánat, a diadal békét jelenbe, vagy uj, hosszú küzdelmet ? • A nehéz vereség, melynek pánikjában az ellenség milliós seregei bomlanak fel és futnak hátrafelé, kijózanilja-e a háború vad örjöngőit a győzelem fanatikus hitéből, felébreszti-e a diadal várás édes, kábult álmából? A német kard, mely négy esztendei nehéz harc után is csorbában éllel tündöklik a háborús világ felett, meg tudja-e semmisíteni azt. a varázslatot, mely nyugat népeit önkívületi őrjöngésben kergeti hatalmi tébolyokért halálba? Reims, Soissons és sok füstölgő francia városból gomolygó füstfelhők felett e nagy kérdést látjuk lebegni és aggodalmasan, de elszántan minden küzdelemre: várjuk a megváltó feleletet. Az árdrágítók ellen. Szinte megborzad az ember, ha arra a szédületes külömbségre gondol, mely a békeárak és a jelenlegi árak közt tátong. Hatóság és közönség egyaránt tehetetlenül áll e pokoli jelenséggel szemben, mellyel az aljas emberi önzés tiporja sárba az állítólagos emberi méltóságot. Hiába minden intézkedés, hiába az ármaximálás, hiába a kérlelhetetlen szigor a véletlenül megcsípett árdrágítók ellen, az uzsora tovább virágzik s féktelen üzelmeivel már már a kétségbeesés örvényébe sodorja a világot. A áruk egymásután tűnnek el a piacról. Hiába keresi őket a naiv, a jóhiszemű ember. Akárhogy kér, akárhogy könyörög, ezzel a stereotyp válasszal tömik be a száját: Nincs. De a ki ismeri a rejtett ösvényeket az uzsorások dzsungelében, a ki tájékozva van a helyzetről és érti a csíziót, az nem kopogtat hiába. Megtalál mindent, kap mindent, de persze nem a maximális áron, hanem megfelelő tisztességes ellenértékért, cukorért, petróleumért, lisztért esetleg a maximális ár X-dik hatványáért. Szalonna, hús, bőr, csizmatalp, fehérnemű, ruhanemű; szappan, lugkő s más minders egyébb szépen előfuvolázható biztos rejtekhelyéről, csak érteni kell a módját és pénz kell hozzá. Persze a ki nem érti a módját és nincs pénze, az koplalhat, járhat rongyosan, lyukas cipőtalppal és vigasztalhatja magát azzal, hogy a háborúban szenvedni kell, kinn a fronton a Reggelizés eiött fél pohár Schmidihauer-féle használata valódi áldás gyomot* balosoknak és székszorulásban szenvedőknek Egmándi az elrontott gyomrot 2—3 óra alatt te£j:ssen reniffre hozza. T — S csak egy oly tükör van, melynek kristályában, — Mint tó fodrán a hab, rajt’ ha napfény [játszik, — Boldogság és öröm, szenvedés és bánat Igaz, friss színében, hamisitlan látszik, — Egy csillogó, fénylő s haj, — de drága gyöngyben: Belülről fakadó, igaz, meieg könnyben . . . Fajti Hrife. — A sajtóhadiszállás engedélyével. — Gyönyörű májusi reggel. A rügyező fák, itt-ott már virágzó bokrok és a villogó-ragyogó karsztkő szinpompájában elvész a lövészárok, a kavernabejáró, futó- és összekötőárok. Egy fegyverdörrenés, egyetlen ágyulövés nem hallik. Ha ásó, kapa zörgése el nem árulná, hogy itt is a derék 46-os bakák dolgoznak, az ember azt hinné, valami messzire előretolt állásban van. Csodás, hogy ezek az egyszerű alföldi parasztok, szegedi, dorozsmai, vásárhelyi, makói kubikosok miket tanulnak meg. hogy a sziklát „kezessé“ tegyék. Pipaszó mellett vagy falatozva tanakodnak, hol lehetne legkönnyebben a sziklát felrobbantani, mekkora | legyen a „töltés“. Öt óra még csak. Ugyan mi történt, hogy a ki nem mondott, de mindkét részen pontosan betartott megállapodást, hogy egymás hajnali nyugalmát nem zavarják, most felborítják? De gondolkodásra nincs idő, hol itt, hol ott, egyre sűrűbben szálldosnak a gyilkos gránátok fekete-fehér füst- és porfelhői. — Munkát abba hagyni! Be a kavernába! — hangzik mindenfelől. Néhány perc múlva kitör a pokol. A zugó 48-asok, a süvöltő kis gránátok, az idegtépő, recsegő aknák — macskáknak nevezzük őket — százával potyognak az árkainkba és tájékukra. Szinte kapkodunk levegő után, a fülünk belefájdul a zúgásba, de veszély nem fenyeget. Mert ezek a szörnyetegek keresztülsüvöltenek ugyan a levegőn, de a verejtékes munkával fúrt kavernákba, rókalyukakba nem hatolhatnak. Néhány jelentés érkezik s a telefon elnémult, megszűnt az összeköttetés zászlóaljjal, ezreddel, ahonnan támogatást, tanácsot, lőszert, tartalékot lehetne kérni. Ti urak otthon, akik aggodalmaskodó, de könnyű szívvel panaszkodtok, hogy a fronton nehéz ugyan, de nekünk is kijut itthon. Jertek, nézzétek a figyelőt, vasdarabok zápormódra hullanak körülötte, ő pedig áll, mereven mint egy szikla és az áruló ellenséget figyeli merőn, vagy a többieket, a mint ebben az istenítéletre
