Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1940

fáradtságot és munkát a magyar jövő bíztató reményeivel, cserkész fiaival. Aki vállalkozott erre, hogy közelebb kerüljön ahhoz a foltos nadrágú kis emberkéhez, akiben ő mindig a magyart látta, s akitől sohasem kérdezte: ki volt az apja? A férfi értékét áldozattal mérik. Van-e nagyobb áldozat, mint megfeledkezni teljesen magunkról, egyéni kis érdekekről, mindig másokért küzdeni, »többet dolgozni, mint egy gyári munkás és igényteíenebbül élni a magyar falu parasztjánál?« És nem várni elismerést, nem hangoztatni folyton megérdemelt vagy meg sem érdemelt »igényeket«, de élni a kötelességet! A kötelesség magasztos gondolata bíztatta, sarkalta, hogy az «emberebb ember« mellett «magyarabb magyar« leg3>en. S ebben vált Ő a nemzet nagy tanítómesterévé. Tisztán állt előtte, hogy régen lejárt a szájaskodó hazafiság kora, régen eltűnt az az idő, amelyben mindenki akkora hazafi volt, amekkora szájjal áldotta meg a Gondviselés. Az új magyar élet új emberekre vár, a tettelmagyar emberekre. Tudta, hogy az ezeréves magyar állam jövője a nemzet lelki egységében rejlik. Ezért az egységért küzdött tehát az ész és a szív fegyvereivel, ha kellett szépen, szeliden, ha kellett a tudás fölényével, de ha úgy kívánta a helyzet keményen, könyörtelenül. A küldetés tudata ösztönözte, hogy kíméletlenül leszerelje és tönkretegye a százfelé kacsintgató, egyéni érdekeiket hajhászó »kismagyarok« üzelmeit, mert csak így valósulhat meg a keresztény, korszerű, sajátos magyar élet a Kárpátok övezte csorbítatlan szentistváni birodalom keretében. És ennek a csorbítatlanul egységes birodalomnak szolgálatába állította egész tudományát, szédítő földrajzi és néprajzi felkészültségét. Csodálatos tudása szerezte vissza azt a földet is, amelyen most állunk, mert a Felvidék visszaszerzése nem a politikus diadala, hanem a tudósé. Azé, aki kérlelhetetlen egyszerűséggel és nyíltsággal hántott le minden cifra díszt az új idők jelszavairól, hogy megmutassa azok tartalmatlanságát, kongó ürességét. Egyszerű és nyilt az élete is. Ezért gyűlölt minden kétszínűséget, elködösítést és üresfejűséget, mely rohan minden sokat igérő új jelszó után, hozzászól minden kérdéshez a nélkül, hogy értene hozzá, vagy egyáltalán foglalkozott volna vele. Ő mindig először áttanulmányozta a szóban forgó ügyeket, mert úgy érezte, hogy alkotó magyar csak az lehet, aki gondolkodik és ép ezért józan tárgyilagossággal néz szembe életünk nagy kérdéseivel. Ez a megfontoltság, bölcseség jellemezte Őt, mint politikust is. A politikában nem a könnyebb érvényesülés módját látta, amelyért futni, versenyezni, könyökkel harcolni szoktak. Nem is kereste soha a nagy állásokat, mindig úgy kellett azokat ráerőszakolni. S ha ráerőszakolták, kö'je'ességet, szolgálatot látott benne és csak egy célja volt: »híven teljesíteni kötelességét!« Híven teljesítette. Bizonyítja ezt trianoni küzdelme, Komárom, Kárpátalja, Bécs. Az ilyen politikus tudott összetartó erő lenni, tudott nyugodt pont lenni az események hullámverésében, mert nem 7